Emberi sorsok a diktatúrák árnyékában

A történelem fogaskerekei közé szorult emberek szenvedéstörténetének a krónikása. Miért érdekli ez a téma?

Mindig is mély empátiával figyeltem azoknak a sorsát, akiket megalázott és tönkretett a hatalom.

Ön is diktatúrában szocializálódott. Hogyan emlékszik rá vissza?

Szenvedtem a rendszer hamisságától, az elnyomástól, a mindent átszövő hazugságoktól. A rendszerváltozás után ezért is kezdtem kutatni a levéltárakban a diktatúrák természetrajzát, titkosszolgálatainak a működését.

Amikor az Élet és Irodalomban leleplezte Szabó István Oscar-díjas filmrendező ügynökmúltját, kapott hideget-meleget. Sokan a besúgót védték, és önt támadták, meglehetősen indulatosan. Meglepte, hogy a társadalom egy része az egykori állambiztonsági ügynökkel rokonszenvezett, és nem a totalitárius rendszer áldozataival?

Meglepett, és kicsit meg is rendített. A visszhangokból az derült ki számomra, hogy aki sokra vitte, az sokat megengedhet magának.

Újságíróként nem a nagy történelmi folyamatok izgatják, hanem az egyén sorsa, küzdelme a hatalommal. Miben más az ilyen mikrotörténelem?

Az egyén szenvedéstörténetével lehet a legjobban elbeszélni egy adott kor lényegét, megmutatni a politikai rendszerek embertelenségét, fojtogató mindennapjait.

Könyveiből az is kiderül, hogy egy diktatúrában könnyű egyik napról a másikra kegyvesztetté válni, deklasszálódni, a felső tízezerből a jogfosztottak és a kitelepítettek közé kerülni. Új könyvében nemcsak hírességek szerepelnek, hanem kisemberek is. Mi a közös bennük?

Hogy életük egy pontján mind üldözöttekké váltak, és menekülniük kellett. Kisiklott az életük, de nem magától. Vannak köztük érzékeny művészek – mint Kabos Gyula vagy Jávor Pál –, és vannak kisemberek is, akik a légynek sem ártottak, például egy dabasi közjegyző. A hatalom mégis elbánt velük. Úgy gondoltam, azzal, hogy megírom a történetüket, valamilyen módon igazságot szolgáltatok nekik.

Önnek is van ilyen családtörténete?

Van. A holokauszttúlélők első generációjához tartozom. Apám munkaszolgálatos volt, anyám gettóban élt, a közvetlen rokonságból több személyt is meggyilkoltak. Volt, akit a Dunába lőttek.

Könyveivel mintha arra emlékeztetné a nyilvánosságot, hogy hamis az a nosztalgikus-ideologikus filter, amin keresztül egyesek nézik és megszépítik a múltat, mert a kirakat mögött olykor egészen brutális jogsértések történtek: vallatás, kínzás, lelki megtöretés.

Kabos Gyulára például úgy emlékszünk, mint a Hyppolit vagy a Meseautó című filmek főszereplőjére. Azt már kevesen tudják, miért kényszerült emigrációba, hogyan fogyott el körülötte a levegő. A Horthy-rendszerben a zsidók, a Rákosi-rendszerben az arisztokraták voltak kirekesztve. De voltak olyanok is, akik semmilyen totalitárius rezsimmel nem voltak kompatibilisek. A nácik haláltáborba küldték őket, túlélték, majd miután hazajöttek, a kommunisták célkeresztjébe kerültek. Akinek van erkölcsi érzéke, az mindig szolidáris az elnyomottakkal, társadalmi osztálytól függetlenül.

Említsünk egy példát.

Legyen az Somlay Artúr, a kiváló színész. Aláírásával tiltakozott az I. zsidótörvény ellen, a kommunista hatalomátvétel után pedig számos kitelepített színésznő mellett kiállt. Somlay nem akart hazug, semmitmondó, sematikus szovjet darabokban játszani, s amikor úgy érezte, hogy már semmilyen közösséget nem tud vállalni a regnáló hatalommal, öngyilkos lett. Halála egyszerre volt lesújtó és felemelő is. Nagyon szépen emlékezett meg róla Galsai Pongrác, azt írta, Somlay halála olyan volt, mint amikor egy fáklya kioltja önmagát, hogy a füstjével bizonyítsa: nem akar tovább égni.

Mi derül ki ezekből az életutakból?

Az, hogy a totalitárius rendszerekben élő értelmiségiek számára szinte mindennapos tapasztalat volt az üldöztetés, a börtön, a száműzetés.

Könyvének egyik szereplője a tragikus sorsú Pufi. Ki volt ő?

Huszár Károlynak hívták, s az 1920-as években sztár volt Hollywoodban, közel száz burleszkben játszott, még a Marlene Dietrich-féle kultikus filmben, A kék angyalban is. Nagyon kövér férfi volt, de erre filozófiát épített, hogy miért jó kövérnek lenni, könyvet is írt róla. Itthon egyre kevesebb szerepet kapott, a szélsőjobboldali lapok is támadták, ezért újra Hollywoodba indult, de addigra kitört a második világháború. Mivel Portugáliából már nem hajózhatott át Amerikába, a másik lehetséges útvonal az volt, hogy eljut Moszkvába, onnan a Transszibériai expresszel elvonatozik Vlagyivosztokig, onnan áthajózik Jokohamába, onnan pedig San Franciscóba. Útnak is indult, de ahogy megérkezett Moszkvába, a németek megtámadták a Szovjetuniót. Nehezen szerzett továbbutazáshoz engedélyeket, majd mikor már a vonaton ült, Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak. Pufi lágerbe került, a karagandai munkatáborba, ahol 65 kilóra fogyott le, s végül éhen halt.

A bemutatott személyiségek között van egy kiemelkedő tudós is, Erdős Pál, a matematika Mozartja, akit az amerikai és a magyar titkosszolgálat is megfigyelt. A könyv írása során az FBI aktáiban is kutatott – a vasfüggöny két oldalán hasonlítottak a titkosszolgálati módszerek?

Abban hasonlítottak, hogy paranoiás módon mindenkiben kémet láttak. Erdős sokat tartózkodott Amerikában, mindkét fél gyanakodott rá. Ő pedig őrizte a szellemi függetlenségét. Amikor egyetemi állást kínáltak neki, ki kellett töltenie egy kérdőívet, s az egyik kérdés úgy hangzott, tagja volt-e a kommunista pártnak. Nem töltötte ki, mert ezt a magánéletébe való beavatkozásnak tartotta. Pedig sosem volt párttag. Az FBI a nyolcvanas évek végéig megfigyelte.

Magyarországon 1950 és 1990 között kétszázezren dolgoztak az állambiztonsági szolgálatoknak, voltak köztük besúgók, ügynökök, titkos megbízottak. A hidegháborús években ez nem magyar sajátosság volt, az NDK-ban hatmillió állampolgárról vezettek aktát, de még a demokratikus Svájcban is 900 ezer személynek volt dossziéja, bárkit megfigyeltek, akire rávetült a „svájciatlan” magatartás gyanúja…

…s ehhez elég volt, hogy baloldali, vagy feminista legyen, nőjogi aktivista, szakszervezeti aktivista vagy szocialista országban járt. Több évtizeden át megfigyelték a legismertebb svájci drámaírót, Friedrich Dürrenmattot is.

A könyvében szereplő tizennyolc életút közül melyiket emelné ki?

Egy brit báróné, Mary Allison Walters kalandos életét. Férje, a magyar származású arisztokrata diplomata, báró magyarcsesztvei reichseggi Miske-Gerstenberger Jenő a kémközpontnak számító Isztambulban volt konzul. Egy angol újságíró, a Reuters tudósítója ott szervezte be a bárónét titkosszolgálati munkára, a SOE (Special Operation Executive – Speciális Műveletek Parancsnoksága) részére. A SOE a partizánmozgalmakat segítette a kelet-európai országokban, s a báróné feladata az volt, hogy leveleket csempésszen be magyar ellenzékieknek. Lebukott, a magyar hadbíróság kötél általi halálra ítélte, majd ezt életfogytiglanra változtatta. 1943-ban fogolycsere részeként került szabadlábra, s csak 1945 végén jutott vissza Londonba. 1946 nyarán vissza akart térni a férjéhez, de Bécsben hónapokig kellett várnia arra, hogy a szovjet hatóságoktól magyarországi beutazási engedélyére. A híres brit-szovjet kettős ügynök Kim Philby tudomást szerzett bécsi tartózkodásról, s értesítette a szovjet katonai rendőrséget, a báróné börtönbe került, onnan a Gulagra vitték, tábori kórházakban több súlyos műtétet végeztek rajta, ezernyi sorscsapást túlélt, s végül 1955-ben szabadult. 1980-ban halt meg, 86 évesen.

Raoul Wallenberg svéd diplomata zsidók tízezreit mentette meg a vészkorszakban, de 1945 után eltűnt a Szovjetunióban. Őt miért nem mentette meg senki?

A szovjetek azért tartóztatták le, mert német vagy amerikai ügynöknek tartották. Svédország nem tett semmit a kiszabadításáért. 1946-ban a Wallenberg-ügy bolygatása a svédek számára előnytelenül befolyásolhatta volna a két ország közti kereskedelmi tárgyalásokat. De nem mentette meg őt a Wallenberg-klán sem, amely pedig európai viszonylatban is erősnek és befolyásosnak számított. Különös, hogy miközben Raoul zsidókat mentett, a tágabb Wallenberg família a náci Németország hadseregével üzletelt, eladták nekik golyóscsapágy-készletüket.

Hogyan halt meg Wallenberg?

A hivatalos verzió szerint 1947-ben infarktust kapott a lubjankai börtönben, de valószínűleg méreginjekció végzett vele.

Ezek a történetek arra figyelmeztetnek, hogy egy polarizált társadalomban mivé fajulhat az uszítás. Mindig voltak, akik harcoltak a kirekesztés ellen, de ilyesmiért ritkán járt elismerés.

Amikor 1989-ben itt járt Habsburg Ottó, újságíróként én beszélgettem vele közönség előtt. Az ő zsidómentő tevékenysége volt a központi téma. Megkérdeztem tőle, kapott-e valaha köszönetet vagy elismerést azért, amit tett. Azt felelte, nem kapott, de számára természetes, hogy hívő keresztény emberként így cselekszik.