„Edina mellett a helyem” – Ha egy családtagot baleset ér...

Edina 2010. augusztus 16-án, 23 évesen szenvedett autóbalesetet. Egy teherautó ütközött frontálisan a személyautónak, amelyben a barátjával és az unokatestvérével utazott. Ő ült a volán mögött, és hármuk közül egyedül ő sérült meg. Olyan súlyosan, hogy hónapokig kómában volt, a bal karját pedig majdnem amputálták, mert teljesen kitekeredett. Édesanyja a baleset óta csak a lányának élt, műtétekre, gyógytornákra, fürdőkbe vitte, a hivatalokban kilincselt, hogy Edina minden segédeszközt és juttatást megkapjon, ami jár neki. A baleset idején 23 éves lányt azóta négyszer műtötték, annyit javult az állapota, hogy beszél, segítséggel jár, de a bal kezét nem tudja használni, és értelmi képességei is sérültek. Édesanyjával nyolc éve Németországba költöztek, hogy közelebb legyenek Edina ott élő húgához, Rékához.

A kómától a talpra állásig

A német állam többet segít, ami a segédeszközöket, egészségügyi ellátást vagy a napi foglalkoztatást illeti, de minden fontos és lehetséges műtétet még itthon abszolváltak, jegyzi meg Beáta. „Rögtön a baleset után összerakták Edina szétroncsolódott kezét, és koponyalékelést végeztek rajta, mert az ütéstől megduzzadt az agya. Hét hónapig volt kómában, amikor felébredt, visszahelyezték a kivágott koponyacsontot, de csak az agyának egy kicsi, hátsó része maradt működőképes. Egy hónapot volt intenzíven, három hónap után elvittem Csölösztőre a rehabilitációs központba, ahol tornáztatás közben ismét eltörték a kezét – ez volt a második kézműtétje. A ripityára tört könyökét 2012-ben Besztercebányán hozták rendbe. De karjában annyira megsérültek az idegek, hogy csak előre-hátra tudja mozdítani. Az ujjait a csehországi Kladnóban lézerműtéttel egyenesítették ki, és a lábain az inakat is meglazították, mert a sok fekvéstől megrövidültek, és lábujjhegyen járt. 2016 óta pedig PEG-gyomorszondája is van, mert amikor átjöttünk Németországba, neki már sok volt ennyi változás, és sem enni, sem inni nem akart. Azóta az ételt megeszi, de a folyadékot és az orvosságokat szondán keresztül adom neki” – sorolja Beáta, aki tizenhárom éve az intenzív osztályról még kómában vitte haza Edinát. „Sokat segített a másik lányom, Réka, mert Edinát kétóránként forgatni kellett, és akkor csak szondán tápláltuk. Ő is a nővérének áldozott néhány évet, ezért támogattam abban, hogy menjen ki Németországba dolgozni, hiszen joga van a saját életéhez.”

Az emlékeiben él

Négy hónappal a baleset után, 2010 decemberében kiderült, hogy az agysérülés következtében Edina epilepsziás, a rohamok azóta is háromhavonta jelentkeznek. „Szlovákiában kúpokat írtak elő, egyedül nem is tudtam behelyezni, annyira merev volt. Németországban már gyógyszert kap, ami magától elolvad a szájában. Voltunk Münchenben, egy speciális epilepsziaklinikán, ahol állítólag meg tudják szüntetni a rohamokat, de újra fel kellett volna nyitni a koponyáját. Ezt már nem engedtem.”

Anya és lánya Csölösztőtől Kovácspatakon keresztül a pöstyéni Adeli központig mindent végigjártak idehaza. Az utóbbi rehabilitációs intézetben az orosz űrhajósok felkészítési módszereit alkalmazzák, nehezékekkel terhelik le a megmerevedett izmokat, a sérültek így végzik az izomlazító gyakorlatokat. „Tizenegyszer jártunk ott, a huszonhatezer eurós kártérítés, amit Edina kapott a baleset után, mind erre ment el. De azt a harmincezer eurót, amit én és a fiatalabb lányom követelünk a bennünket ért, nem anyagi kárért, máig nem fizették ki” – teszi hozzá az anya.

Edina barátja, aki a baleset idején ott volt a kocsiban, évekig kitartott mellettük, hordta őket a kezelésekre. „Én mondtam neki, hogy kezdjen új életet. Most már van családja, de sokáig visszajárt még, most is érdeklődik, és az édesanyjával is tartjuk a kapcsolatot. Edina a mai napig nem felejtett el semmit, ami a baleset előtt történt vele, úgy tartja, hogy van barátja. Remélem, hogy legalább az emlékeitől boldog. Az új dolgokat sokáig tart megtanulnia, mert a rövid távú memóriája sérült. De a legnagyobb gond az, hogy nagyon keveset alszik, és miatta én sem tudok pihenni.”

Edina is dolgozik

Anya és lánya Németországban is olyan szimbiózisban élnek, mint itthon. Edinának fel kell aprítani az ételt, segíteni a vetkőzésben, öltözködésben, a tisztálkodásban, járásban. De édesanyja azt mondja: legalább nem fekszik élettelenül, és felismeri őt.

„Soha nem fogok megbékélni azzal, mire jutott. Gyönyörű, okos lány volt, most pedig élete végéig kiszolgáltatott lesz. Sokat gondolkozom azon, mi lesz vele nélkülem, de legalább az megnyugtat, hogy tisztességes rokkantnyugdíjat kap. Ezt még Szlovákiában sikerült elintéznem úgy, hogy hatezer eurót fizettem be a szociális biztosítónak, mert Edina még tanult. Ő otthonról kapja a rokkantnyugdíjat, nekem a német állam fizeti az ápolási díjat, és részmunkaidőben még dolgozom is – csak így tudunk megélni. Egészségügyi nővér a végzettségem, itt is két évig dolgoztam egy otthoni betegápoló szolgálatnál. Utána egy pékségben, majd egy mentálisan sérült gyerekeket ellátó intézetben. Onnan el kellett jönnöm, mert pszichikailag nem bírtam, hogy folyton betegek, fogyatékossággal élők között voltam. Most egy élelmiszerboltban dolgozom elárusítónőként. Itt sem könnyű az élet, de nem bántam meg, hogy kijöttünk, mert Edinának jobb itt. Napi nyolc órát egy intézményben tölt, ahol a sérültek ép emberek segítségével állateledelt csomagolnak, foglalkoznak is velük, van gyógytorna, masszázs. Mentő hozza-viszi, és legalább nem a tévét bámulja naphosszat, ugyanis semmi más nem érdekli. Magyar-német szakot végzett az egyetemen, a német nyelvtudása megmaradt, beszélni is lehet vele, de nehéz lekötni a figyelmét.”

Javulás nem várható

Ezeken kívül Edinával még lehet sétálni, fel tud menni az első emeletre a lépcsőn, a nyáron kirándulni is voltak vele a tengernél. Édesanyja szerint további javulás nem várható nála, már csak romlani fog az állapota, őt pedig szintén nagyon megviselte a rengeteg bánat, aggodalom, szüntelen készenlét.

„Edina balesete után volt méhnyakrákom, aztán amikor kiköltöztünk Németországba, emlőrákot találtak nálam, most a pajzsmirigyemet fogják kivenni. Nagyon kimerült vagyok, de mindent le kell küzdenem, mert Réka lányomnak kétéves kisfia van, neki is szeretnék segíteni. Ő is a lányom, nekik is kijár a törődés, de az élet úgy hozta, hogy szinte kizárólag Edinára kell koncentrálnom. Sajnos Németországban a rehabilitációt nem hagyták neki jóvá, mert nem látnak esélyt a javulásra, pedig számomra az is nagy dolog lenne, ha nem romlana. Tizenhárom éve egyetlen napra sem hagytam még őt magára, azt mondtam, hogy amíg élek, mellettem marad. Ha ezt mérte ki rám a Teremtő, talán ad annyi erőt is, hogy bírjam.”