Állampolgárságuk: hontalan - a felvidéki Gágyor család élettörténete

Koppánymonostori házukban fogadnak. Gágyor Péter és Gágyor Ildikó: a két egykori emigráns. A hetvenes-nyolcvanas években mindketten a kassai magyar kultúrközeg meghatározó szereplői voltak.

Péter újságíróként dolgozott, amikor őt is utolérte az 1968 utáni visszarendeződés („normalizáció”). „Bábi Tibor behívatott, hogy írjak cikket néhány személy – köztük Gyüre Lajos – ellen. Ez volt a feltétele annak, hogy ne dobjanak ki az Új Szóból. Mondtam, hogy akkor inkább kutat ások.”

Sosem volt párttag, még a szakszervezetbe se lépett be. Kassán üzemi lapba írt, feleségével, Ildikóval együtt vezette a Szép Szó Irodalmi Színpadot (amely akkoriban fogalomnak számított a csehszlovákiai magyar amatőr színjátszás terén). Az igazi áttörés akkor jött el, amikor Szigeti László dramaturggal együtt szerződtette őt a kassai Thália Színház.

Besúgók a kulisszák mögött

A Thália 1981 februárjában mutatta be Gágyor Péter rendezésében Gyurkó László A búsképű lovag című tragikomédiáját (a mű teljes címe: A búsképű lovag, Don Quijote de la Mancha szörnyűséges kalandjai és gyönyörűszép halála), amelyben a rendező újraértelmezte a donkihotizmust, és a friss, eleven, elgondolkodtató előadásra a szakma is felfigyelt: felvidéki társulat először szerepelt a budapesti Színház folyóirat címlapján. A Don Quijote de la Kassa című cikkben az előadás innovatív erejét dicsérték, Gágyor Péterről pedig azt írták, „ő a legalkalmasabb arra a feladatra, hogy kirántsa a kátyúból, elvezesse a sártengerből a Thália megrozzant szekerét”.

A szakma elismerte, a közönség rajongva szerette – Péternek mégis ez a darab lett a veszte. A csehszlovák kommunista állambiztonság (Štátna Bezpečnosť, ŠtB) besúgói ugyanis ott voltak mindenütt, beépültek a színházi közegbe is. „Nem tudtuk biztosan, hogy kik dolgoznak az állambiztonságnak, de sejtettük. Az ő jelenlétükben megválogattuk a szavainkat. De rendezni csak őszintén tudtam.”

Az ügynökakták nyilvánosságra hozatala óta nem titok, hogy a Thália akkori társulatából kik voltak az ŠtB ügynökei – olyan elismert, köztiszteletnek örvendő színészek is, akik a rendszerváltás után Jászai-díjat, állami kitüntetést, a kisvárdai fesztiválon pedig életműdíjat kaptak.

A búsképű lovagot többször is feljelentették, szovjetellenesnek minősítették.

„Az én Don Quijote-darabom egy pszichiátrián játszódik, s mivel a Szovjetunióban a rendszer ellenzőit akkoriban pszichiátriárai kényszerkezelésnek vetették alá, ez jelenthette az áthallást. Egy idő után a színház – mondvacsinált okokra hivatkozva – levette a programról. Túl hangos volt a siker.”

A sokadik feljelentés után Szigeti László dramaturgot menesztették a színháztól, a kerületi pártbizottság pedig úgy döntött, Gágyor Péter rendezhet ugyan Kassán, de a neve nem jelenhet meg a plakátokon. „Ez politikai döntés volt. Kaptam egy bélyeget. Azt jelentette, hogy nemkívánatos személy vagyok.”

Az állambiztonság „Redaktor” (Szerkesztő) fedőnéven vezetett róla aktát. A szigorúan titkos minősítésű iratok ma már kutathatók az ÚPN (Ústav Pamäti Národa) irattárában. Ezekből kiderül, hogy Gágyor Péter 1946. április 6-án született Ipolyságon, magyar nemzetiségű, állandó lakhelye Kassa, nős, három gyerek apja, s a „magyar nacionalizmus képviselőjeként” került az ŠtB célkeresztjébe.

A hatóságok lehallgatták a telefonbeszélgetéseit, és több ügynöküket is ráállították, tanárt, színészt, iskolaigazgatót. Egyikük a hetvenes években még azt is szorgosan jelentette az állambiztonsági szolgálatnak, hogy Péter a Gombaszögi Országos Dal- és Táncünnepélyen azt mondta feleségének: „A helyzet kilátástalan, visszatértek az ötvenes évek”.

Karácsonyi látogató

Pétert rendszeresen kihallgatták a belügyesek. „Amikor Durayt bevitték, tudtam, hogy hamarosan rám is sor kerül. Jött három civilruhás rendőr, közrefogtak, beültettek az autóba. Egyszer megkérdeztem, mit vigyek magammal. Azt felelték, fogkefét. Minden alkalommal arra akartak rávenni, hogy írjam alá az együttműködést, de erre nem voltam hajlandó. Figyelmeztettek, hogy a börtönnel játszom.”

Ildikó meséli, hogyan nézett ki egy karácsonyuk Kassán a nyolcvanas évek elején.

„Néhány nappal az ünnepek előtt csöngettek. Ott állt egy aktatáskás, mosolygós, szemüveges férfi. Gágyor elvtárs itthon van? Nincs itthon. Akkor mondjam meg a férjemnek, hogy január 2-án jöjjön be hozzánk. Kérdeztem, mégis miről van szó? A férfi mosolygott: azt majd a férjével megbeszéljük. Dovidenia!”

Péter nem adta be a derekát, pedig tudta, hogy az állambiztonsággal nem ajánlatos ujjat húzni. Pipára gyújt, és elmeséli bátyja tragikus történetét. Gágyor István a külkereskedelmi főiskolán végzett, közgazdász volt, Prágában élt, s a hatvanas években Alexander Dubček közeli munkatársának számított.

„A bátyám 1970-ben jelezte, hogy beszélni akar velem. Pozsonyban találkoztunk. Azt mondta, lehet, hogy őt ki fogják nyírni. Az okokról nem beszélt, de mintha az lett volna a szavai mögött, hogy tud néhány érzékeny információt az 1968-as eseményekről. Nem vettem komolyan. Megölelt, visszautazott. Három hét múlva táviratot kaptunk, hogy meghalt. Huszonnyolc éves volt, kisportolt fiatalember. Egy délután hazament munkából, és összeesett a fürdőszobában. Felesége kétségbeesetten hívta a mentőket, de mielőtt az orvos kiért volna, katonák jelentek meg a lakásban, akiket viszont senki nem hívott. A halál okát sem tudtuk meg, rögtön elhamvasztották. Két gyermek maradt utána. Az ő halála járt a fejemben, amikor a rendőrök azt mondták, beszélhetnek velem más hangon is.”

„Emberek vagyunk, csak…”

Miután kassai rendezéseinek híre ment, több magyarországi színháztól is volt ajánlata. Végül Kecskemétet választotta. Felesége, Ildikó és három lányuk (Béda, Ildikó és Zille) Kassán maradt, Péter pedig ingázott. „Egyszer csak levelet kaptam Klimits Lajostól, aki a szlovák kulturális minisztériumban volt osztályvezető [és az ŠtB „Bodnár” fedőnevű ügynöke – a szerk. megj.]. Azt írta, a továbbiakban nem kívánatos, hogy a szocialista kultúrát képviseljem külföldön.”

A Gágyor család ekkor döntött úgy, hogy elhagyja Csehszlovákiát. A győri színház felajánlotta Péternek, hogy állást is, lakást is biztosítanak neki.

„Kassán teherautóra pakoltunk mindent, a csehszlovák hatóságok még a fakanalat is jegyzékbe vették, aztán lepecsételték a rakományt. A határon levették autónkról a rendszámot, és kaptunk egy okmányt, amely egyszeri kilépésre szólt. Így fosztottak meg bennünket a csehszlovák állampolgárságunktól.”

A következő két évben, amíg meg nem kapták a magyar állampolgárságot, hivatalosan is hontalannak számítottak. A hatóságoktól kaptak egy sárga papírt, amelyre az volt írva: „Állampolgársága: hontalan”.

„Ez azt jelentette, hogy emberek vagyunk, csak nincs honunk. Rettenetes érzés volt – meséli Ildikó. – De nem haragudtunk senkire. Örültünk, hogy élünk. Az mondtuk, kibírjuk. Lesz, ami lesz, túléljük. A napi teendőkre kellett összpontosítani, iskolát intézni a gyerekeknek és így tovább.”

Voltak azonban helyzetek, amikor nem érezték magukat biztonságban. „Nem hiszek az összeesküvés-elméletekben – meséli Ildikó –, de nemcsak Péter bátyja halt meg váratlanul, hanem a húga is.”

Gágyor Mária Kassán élt, elvált, majd Pozsonyba költözött a gyerekeivel, s egy rövid ideig amerikai barátja volt. „Aztán a pasi váratlanul felszívódott, Mari pedig harmincöt évesen meghalt. Semmi előjele nem volt. Reggel a lábát fájlalta, délutánra agyvérzést kapott.”

Akkor Győrben éltek, s Pétert – mint hontalant – nem akarták hazaengedni a húga pozsonyi temetésére. Végül 36 órás ideiglenes belépési engedélyt kapott, ezalatt kétszer kellett jelentkeznie Pozsonyban az idegenrendészeten.

Haza? De hová?

Ildikó Győrben is óvónőként dolgozott, Péter pedig a színházban. Csakhogy a csehszlovák hatóságok egy idő után „leadták a drótot” a magyarországi elvtársaknak.

„Meglátogatott egy rendőrtiszt azzal, hogy szeretne velem beszélgetni – idézi föl Péter. – Ugyanaz volt a forgatókönyv, mint a csehszlovák állambiztonságnál. Működjek együtt velük, és mondjam el, mit tudok Durayról. Azt feleltem, téves címen járnak.”

A magyar hatóságok nem fenyegették meg, más módszert alkalmaztak. Behívták katonának, negyvenévesen. „Nem is voltam még magyar állampolgár. Amikor tiltakoztam, azt mondták, elnézést, tévedés volt. Két hét múlva megint megkaptam a behívót.”

Mozgásterük Győrben is szűkülni kezdett. 1987-ben közölték Péterrel, hogy nem rendezhet a színházban, és családjával együtt ki kell költöznie a szolgálati lakásból is. Elfogyott körülöttük a levegő.

„Akkoriban jártam Nyugat-Németországban egy színházi világtalálkozón. Láttam, hogy más az életminőség odakint, s azt gondoltam, menjünk ki, próbáljunk szerencsét, talán nyugodtabb életünk lesz, nem fognak zaklatni a hatóságok.”

A döntést megkönnyítette az is, hogy Ildikó pozsonyi német családból származott, s mivel megvoltak az ezt igazoló dokumentumai, kérvényezhették a „visszahonosítást”.

Három lányukkal együtt indultak az NSZK-ba. Mindenüket hátra hagyták. „Mi fér be egy Fiat Unóba, öt emberen kívül? Mindenkinek két zokni, két alsónemű, két ing és kész. Betettünk még pokrócokat, ha a lányok fáznának, tudjanak mivel takarózni.”

Komolyabb nyelvismeret nélkül vágtak neki az ismeretlennek.  „Ildikó úgy-ahogy értett németül, de én alig tudtam különbséget tenni a »guten Morgen« és a »danke schön« között. Egy nürnbergi menekültszálláson aludtunk, ami egy nagy gyűjtőtábor volt, mindenféle nációval. Zille lányom már az első éjszaka után sírt, hogy apu, vigyél haza. De hová? Nem volt hová visszamenni.”

„Soká tartott, sajnos”

Így kerültek Göttingenbe, ahol segélyt kaptak, és lakáshoz jutottak. „Volt hűtőszekrényünk, mosógépünk. Nyugat-Németország helyett nyugodt Németországnak hívtuk. Tíz napon belül megkaptuk a német állampolgárságot is.”

A lányok iskolába jártak, Ildikó pedig egy év gyakorlat és nyelvvizsga után óvónői álláshoz jutott. Péter az időjárás-jelentéseket nézte a tévében, és próbálta megérteni a német szavakat. Lett néhány ismerősük az emigráns magyarok köréből, de új barátokra nem találtak, akkor sem, amikor Münchenbe költöztek – bár ott például jóban voltak Márai Sándor sógornőjével, Tasnády Máriával.

Míg itthon színházi közegben éltek, Németországban a társadalom perifériájára kerültek, egyfajta légüres térbe. A kérdés, hogy helyzetüket nem érezték-e kétségbeejtőnek, sebeket tép föl bennük. Ildikó annyit tud mondani, hogy „de”, és elsírja magát. „Az élet minden pillanata kétségbeejtő volt – szólal meg hosszabb szünet után. – A buszon, az utcán, mindenhol.”

Péter háztartásbeliként munkanélküli segélyt kapott. Később, mivel tudott csehül, szlovákul és magyarul, kelet-európai sajtófigyelőként alkalmazták. Vállalkozni is próbált, golyós-csapágyakat árusított, de be kellett látnia, hogy a kereskedéshez nem ért.

Az emigránsok müncheni összejöveteire el-eljártak, de nem érezték magukat otthonosan azokban a körökben. „Egyszer felkértek, készítsek műsort. Volt benne egy Radnóti-vers is. Az est után odajött hozzám fehér uniformisban valami báró, és azt mondta: »Te tudod, hogy ez a Radnóti zsidó volt?« Azt feleltem: »Tudom, baszdmeg, kérlekalássan!«”

Azt mondják, az emigráns magyarok megrekedtek a múltban. „Elvoltak a maguk pártás világában, halászlé, kultúrműsor és ennyi. Úgy maradtak, kövületként – magyarázza Ildikó. – Nem volt túl inspiratív közeg számunkra.”

Hogyan élték meg odakint azt, hogy Csehszlovákiában és Magyarországon megbukott a kommunizmus?

„Apám soha nem ivott, de gyerek- és kamaszkoromban minden karácsonykor töltött nekünk egy kis tokajit – meséli Péter. – Nem sokat, csak egy stampedlivel. Koccintott velünk, és azt mondta: ez már nem tarthat soká! S ezt egyszerre értette Trianonra és a kommunizmusra. De soká tartott, sajnos, nagyon soká.”

„Falakba ütköztem”

Az 1989-es eseményeket a tv-híradókban követték. Nem jöttek haza azonnal, mert Ildikónak biztos megélhetést nyújtó munkája volt, és megtanulták értékelni az ilyesmit. Végül csak az 1990-es évek végén vettek egy házat Koppánymonostorban, Dél-Komárom mellett. Azért ott, mert az volt a legközelebb a Felvidékhez.

„Azt hittem, hazajövök, és színházat csinálok Komáromban vagy Kassán. Furcsa érzés volt szembesülni azzal, hogy nem kellek sehová. A kassai színház, ahonnan a kommunisták kitiltottak, a rendszerváltás után nem szólított meg. Senkinek nem jutottam az eszébe. Nem tudom, miért.”

Komáromban 2000 nyarán megrendezte ugyan az Isten veled, Monarchia! című „švejKomédiát”, de hiába tetszett a közönségnek, hat előadás után levették a műsorról. „Mindig rossz voltam önmenedzselésben. Ahogy hazajöttem Németországból, elkezdtek falak meredezni előttem. Szlovákiában és Magyarországon is.”

Ildikó teszi hozzá, hogy amikor a kassai Thália ötvenéves lett, a jubileumi ünnepségen mindenkit név szerint megemlítettek, csak Pétert nem. „Róla egy árva szó nem hangzott el.” Péter azt mondja, eleinte fájt neki a mellőzés, de mára megbékélt a sorsával. „Nem szomorú a történetünk, jól megvagyunk. Most jöttünk haza a Balatonról, voltunk a Süllőfeszten. Akkora süllőt ettem, mint a fél karom.”

Azt mondja, az apjáéhoz képest sokkal könnyebb élete volt. „Apámat a háború alatt háromszor állították falhoz az oroszok. Úgyhogy nincs okom elégedetlennek lenni. Könyveket is írtam, van köztük regény, dráma, vers, műfordítás… De az irodalomban is falakba ütköztem. Talán bennem van a hiba. Lehet, hogy rosszul közeledtem, nem voltam tapintatos. Nem tudom.”

Epilógus

Gágyor Péter és Gágyor Ildikó: két egykori emigráns. Ülnek a félhomályban, fogják egymás kezét. Ötvenhét éve – 1966 óta – házasok.

„Életem legnagyobb szerencséje, hogy feleségül vettem Ildikót. Ő az egyetlen stabilitás az életemben” – mondja Péter.

Ildikó szerint a házasság nem könnyű műfaj. „Bizonyos helyzetekben dönthettünk volna úgy is, hogy inkább lepkéket kergetünk a mezőn, hogy így mondjam. De ezt az életet csak együtt tudtuk leélni.”

„Harcra szerveződtünk” – mondja Péter.

„Mert lehet mosolyszünet egy kapcsolatban – folytatja Ildikó –, de nem fordulunk vissza, megyünk előre. Annyi mindent végigcsináltunk, néha azt hittem, nem éljük túl. De itt vagyunk, túléltük.”

Elhallgatnak. Csak Péter pöfékel a pipáján, máskülönben csönd van a koppánymonostori házban. Aztán egy Ady-verset kezdenek szavalni a délutáni félhomályban. Néhány sort, amely elkísérte őket az emigráció kacskaringós útjain. Fejből mondják, könyv nélkül, halkan.

„Lovamra patkót senki nem veret,

Be szerencse, hogy senki sem szeret:

Döcögök, lógok követlen úton,

S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.

 

S a rossz úton, mert minden ellovan,

Felüti néha fejét a lovam,

És megkérdi, míg szép feje kigyúl:

Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?”