„Őszintén együttérzek velük”

1946 novemberében kezdődött el a Dél-Szlovákiában élő magyarok tömeges kitelepítése az addig nagyrészt szudétanémetek által lakott csehországi területekre. A több mint 40 ezer embert érintő intézkedés jogalapjául a Beneš-dekrétumok szolgáltak, az állam vezetésének nem titkolt célja az volt, hogy minél kevesebb magyar maradjon Csehszlovákiában.

Erről az időszakról szól a Szlovákiai Magyra Kultúra múzeumában a Felcserélt otthonok című kiállítás is, amelyet az államfő a találkozó előtt megtekintett.

Az érintett családoknak egy-két napjuk volt, hogy összepakolják a holmijukat, miután értesítették őket, hogy Csehországba mennek. Fűtetlen marhavagonokba terelték őket, nem tudták, hová és meddig utaznak majd. „Én akkor ültem először vonaton” – mesélte Čaputovának a 89 éves ekeli Fehér Miklós.

Hozzátette: a kemény télben többen csak a leleményességüknek köszönhetően élték túl az utat, döngölt földből tűzhelyet készítettek a vagonban, és annál melegedtek.

A Vágkirályfáról érkezett Pozsonyi Julianna egy három hónapos kisfiúról beszélt, aki majdnem megfagyott az út során, mert a vagont, amelyben utaztak, Csehországban mellékvágányra tették, és otthagyták. „Egy vasúti őrházban hóval dörzsölték, úgy élesztgették, de a bőre olyan károsodásokat szenvedett, amelyekbe tizenhét évesen belehalt.”

„Nálunk akkoriban az a hír járta, hogy családfő nélkül nem viszik el a családot, ezért apám úgy döntött, elbujdosik a Vág-parton. Csomagot készítettek neki az asszonyok otthon élelmiszerrel, amellyel valameddig kibírhatja. Végül alig lépett ki a kapun, visszafordult, mondván, hogy ha el kell vesznünk, akkor vesszünk el együtt” – mesélte a farkasdi Restár János szülei történetét.

A jelenlevők közül többen említették Mladá Boleslav városát, ahol a helyi gazdák úgy válogattak az odaszállított magyarok közt, mint a piacon a zöldségekből szokás. Legtöbben állami gazdaságokba kerültek, a gyerekek pedig cseh iskolába.

„Először féltek tőlünk, mert azt hitték, mi is mind nyilasok vagyunk, de aztán megbarátkoztak velünk” – emlékezett vissza Fehér Miklós.

Beszélt arról is, hogy a cseh gazdaságokban helyenként idővel megszerették a dolgos magyar munkásokat, illetve kimondottan kerestek magyarokat bizonyos helyekre. „Előfordult, hogy ha magyar sofőr vezette a tejet szállító teherautót, segített lepakolni az asszonyoknak, hogy ne nekik kelljen a nehéz kannákat emelgetni. A cseh sofőr ilyet nem csinált, hisz tudta, hogy az ő dolga csak az, hogy az autót vezesse.”

Volt olyan család, akit tyúkok mellett szállásoltak el. Mások szerencsésebbek voltak, és olyan környezetbe kerültek, ahol a helyiek segítették, támogatták őket. Ilyesmiről mesélt a tardoskeddi Csomó Magda, aki kilencéves volt a kitelepítés idején. Amikor 1948-ban lehetőség nyílt a hazatérésre, a csehek kérlelték őket, hogy maradjanak ott, hiszen szinte mindenük megvolt, de visszahúzta őket a szülőföldjük. „Még úgy is, hogy tudtuk, rosszabb körülmények közé jövünk haza.”

Az államfő több kérdést is feltett az emlékezőknek. Például, hogy milyen volt a kitelepítésből való visszatérés. Hogyan fogadták falujukban a visszatérőket, volt-e hová menniük? A beszámolókból kiderült, hogy ez sem volt könnyű, hiszen sok esetben már más költözött a házukba, vagy a megváltozott tulajdonviszony miatt saját ingatlanjukat vissza kellett vásárolniuk.

Čaputová azt mondta, őszintén együttérez azokkal, akik mindezt átélték, és elismerte: nem tudta, hogy olyan tragikus részletei is voltak a kitelepítésnek, amilyenekről a jelenlevők beszámolóiból értesült.

„Az akkori állam embertelenül viselkedett önökkel, a kollektív bűnösség elvét alkalmazta, ami abszolút nem helyes. Nagyon sajnálom, ami önökkel történt. Bárcsak be tudnák gyógyítani a szavaim legalább egy kis részét ennek az igazságtalanságnak” – tette hozzá.