Benőke és Hanga, a kétnyelvű testvérek

13. fejezet, melyben megtudjuk, hogy a mekele fővárosban egykor baricskák is éltek

Anya nagyon szeretett sétálgatni és fényképezni a lepukkant városrészben, ahová Benőke és Hanga iskolába járt. A gyerekek ezt sehogy sem értették. Mi tetszik annyira Anyának ezeken a csúnya házakon és piszkos utcákon?

Anya lelkesen magyarázta nekik, hogy a csúnyaságban is lehet szépséget felfedezni, ha az ember jól nyitva tartja a szemét. Ha például úgy járunk-kelünk az utcán, hogy nemcsak az orrunk elé nézünk, hanem fölfelé is, a házak homlokzatára, észrevehetjük, milyen szépek lehettek valaha. Ez a városrész ráadásul különösen sok érdekességet tartogat azok számára, akik érdeklődnek a baricskák múltja iránt. Anya elmesélte a gyerekeknek, hogy valaha régen, több mint száz évvel ezelőtt, amikor a mekelék és a baricskák még közös országban éltek, a fővárosban, éppen ebben a városrészben sok ezer baricska is lakott. Még egy utcát is elneveztek róluk, éppen azt, amelyiken Anyáék hetente kétszer is végigmentek a zeneiskolába tartva.

A baricskáknak saját templomuk is volt. Anya elmesélte a gyerekeknek, hogy a templom ma is áll, méghozzá egészen közel az iskolájukhoz, csak éppen senki nem tud róla. Hatalmas háztömb rejti az emberek tekintete elől, csak a tornya hegye látszik ki. A templom belsejében most éppen konditerem működik. Az emberek, akik odajárnak, nem is sejtik, hogy egy templomban edzenek, mert egy rusnya betonalagúton jutnak be, ezért kívülről sosem látják az épületet.

A valaha népes baricska gyülekezet mára néhány tucat, jobbára idős emberre zsugorodott. A baricska lelkész néni, aki ott lakik a templom mellett, minden héten istentiszteletet tart nekik a templom mögötti házban, egy kis kápolnában.

Anya ismerte a lelkész nénit, mert egyszer régen már találkozott vele, amikor egy baricska turistacsoportot kísért Lozsnáról a mekele fővárosba. Most megbeszélték, hogy egy hétvégén az egész családdal elmennek hozzá, és megnézik a templomot.

A lelkész néni és a férje nagyon kedvesen fogadták Benőkééket. Meséltek a templom történetéről, és bevezették őket a hatalmas háztömbökkel határolt udvarra, ahol a templom állt. Anya sok fényképet készített a valaha gyönyörű, ám most már erősen pusztuló épületről. A tető szélén és a tornyon több helyen cserjék ütötték föl a fejüket. A vakolat lepattogzott, a kődíszek leomlottak. Anya sajnálta a lelkész nénit, hogy mindennap e mellett a szomorú templom mellett kell elmennie, és nem tehet érte semmit.

A lelkész néni bevezette őket a kápolnába is. Bekapcsolt egy régi magnót, amelyen a templom egykori harangjának hangja csendült fel: ez a harangszó hívja az istentiszteletre minden vasárnap a megfogyatkozott híveket.

A kápolnában orgona is volt – a templom orgonáját mentették át ide. Hanga ki is próbálta.

Anyát annyira szíven ütötte a baricska templom szomorú sorsa, hogy egy baricska újságba is írt róla. A cikket sokan olvasták Baricskaországban, és mindenki konstatálta, hogy ez a szép és gazdag múltú épület bizony jobb sorsot érdemelne.

14. fejezet, melyben véget ér a tanév

A meleg tavaszi napok igen gyorsan teltek. Mekeleországban rövidebb a tanév, mint Baricskaországban: már június közepén véget ér.

Benőke már alig várta, hogy befejeződjön az iskola, és mehessen haza. Ahogy közeledett az utolsó tanítási nap, egyre vidámabb lett. Hanga viszont egészen másként viselkedett. A tanárai is felfigyeltek rá, hogy egyre szomorúbb, csendesebb. Hanga nagyon megszerette a tanárait és az osztályát. Egyáltalán nem örült, hogy vissza kell mennie a baricska iskolába. Azt mondta Anyának, legszívesebben áttelepítené az egész iskoláját Baricskaországba.

Az év végi sok közös program, koncert, kirándulás után végül eljött az évzáró és a bizonyítványosztás napja. Hanga kitűnő lett. Két díjat is elnyert, a Jó tanuló – jó sportoló vándorkupát és a Művészpalánta díjat. Felkerült a neve az iskola falára, ahová minden évben felírták a díjazottakat.

Benőke is majdnem kitűnő lett, a félévi bizonyítványához képest rengeteget javított. Mind a ketten részt vehettek a VIP-kiránduláson, amelyet az iskola legsikeresebb tanulóinak szerveztek.

Anya mindkét gyerekre rettentően büszke volt. A kezdeti nehézségek után nagyszerűen megállták a helyüket a mekele iskolában. A nyelvtudásuk rengeteget fejlődött ez alatt az egy év alatt, és új barátokra találtak.

A bizonyítványosztás után Anya elbúcsúzott a tanároktól és az igazgató bácsitól, aki azt mondta, bármikor tárt karokkal várják vissza a két gyereket.

Az évzáró utáni napon a család összepakolt, fölkerekedett, és visszaautózott Baricskaországba, messze északra, a hegyek közé.

Benőke boldog volt, Hanga szomorú. Cilike nem értette a dolgot, és még sokáig kérdezgette, mikor mennek már haza, Mekeleországba.

Benőke és Hanga előtt új kihívás állt: le kellett vizsgázniuk néhány baricska tantárgyból, hogy a baricska iskolában folytathassák a tanulmányaikat, és ne kelljen évet ismételniük. Hogy sikerült-e nekik, azt majd a következő fejezet meséli el.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/28. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene