Adventi mesekalendárium 14.: Vissza a földre

Hanna és Fedor elbúcsúzott a sárkánytól, miután megtanították ügyesen bánni a paszulyból letört hatalmas kötőtűkkel. A sárkány köszönetképpen, és persze, hogy gyakorolja a sima és a fordított öltéseket, jó meleg felhőkesztyűt kötött Hanna jobb kezére, hiszen korábban elajándékozta a saját kesztyűjét a fázós egérkének. Fedor egy vadonatúj felhősálat kapott ajándékba. Majd óvatosan megindultak lefelé a meredek paszulyon.

Már vagy egy órája másztak lefelé, amikor elérték a felhő alját. Innen csodaszép kilátás tárult eléjük: ameddig csak a szem ellátott, vastag fehér hótakaró fedte a tájat. Nyugati irányban lombhullató tajgaerdő borította a lankás hegyvidéket, keleten magas vörösfenyők álltak délcegen a kanyargó folyómeder mentén, délen zúzmarás fűtenger borította a sík vidéket, északon pedig semmi más nem volt, csak hó és hó, egészen egy zölden kavargó varázslatos északi fénynyalábig, amiről Hanna egyből megállapította, micsoda, még mielőtt testvére feltehette volna szokásos kérdését: Ez micsoda?

– Az ott, Öcskös, az északi fény – jelentette ki diadalittasan Hanna. – Ott lakik a Télapó!

– Ott lakik a Télapó! – mondta átszellemülten Fedor is.

– Elvisszük neki a gyerekek karácsonyi leveleit! – mutatott előre Hanna, mint valami hadvezér.

– A gyerekek leveit – nézett Fedor először Hanna, majd a saját üres markába.

– Hát nem nálad van a kutyaposta leveles zsákja? – kérdezte Hanna Fedortól.

– Hát nem nálad van a kutyaposta leveles zsákja? – kérdezte Fedor Hannától.

– Az meg micsoda? – mutatott Fedor a keleti vörösfenyők kék és fehér leveleire.

– Ez az, Öcskös, ott vannak a levelek – kiáltott fel Hanna –, kiszóródhatott a zsák a felhőből, és beterítette a fenyőerdő csúcsait. Másszunk tovább, öcsi, hamarosan leérünk a földre!

Másztak, másztak lefelé, egyre jobban elfáradtak a nagy erőfeszítésben. Ha nem kapott volna új felhőkesztyűt a sárkánytól, Hanna egész biztosan nem tudott volna megkapaszkodni a földig érő paszuly szúrós és csúszós indáiban. Fedor, mint az igazi hegymászók, a derekán összekötözte a felhősálat, másik felét pedig Hannának adta, így, ha egyikük meg is csúszott a síkos növényen, a másik testvér azonnal visszabillentette a kacskaringós ágakra.

Az utolsó métereket csúszva tették meg a hóig. Nagyot huppantak a puha talajon, aztán egyből az erdő felé, keletnek vették az irányt. Ahogy elérték a hólepte fákat, egyből elkeseredtek, mert a fák vagy hússzor olyan nagyok és ötször olyan szélesek voltak, mint a kiserdő fái. Magasan az ágak hegyén pedig ott virítottak a Télapónak címzett borítékok.

– Ezeket nem tudjuk leszedni a fáról – kesergett Hanna.

– Nem tudjuk leszedni a fáról – ismételte Fedor nővére szavait.

Már úgy tűnt, hiába volt az egész nagy kaland: ha Reményke vissza is érne a Télapóhoz karácsony előtt, ezek a levelek soha nem jutnának el a manókhoz. Legalább ezer szomorú kisgyerek pedig hiába várná azt az ajándékot karácsonyra, amit igazán szeretne.

– Másszunk fel a fák hegyére, fele olyan magasak, mint a földig érő paszuly – javasolta Hanna csüggedten, mert azt belátta, hogy a paszuly tényleg magasabb, viszont a vörösfenyők törzsén egyetlen gallyacska sem nőtt, így nem tudtak miben megkapaszkodni mászás közben. Nővére biztatására Fedor nekiveselkedett, és vagy tíz centimétert sikerült megtenni kúszómászásban a vastag fatörzsön, amikor nagyot huppanva lepottyant a hóba. Még két hasonló próbálkozást tett, majd a sáljával is körbetekerte a törzset, mint a kókuszgyűjtő pálmamászó bennszülöttek a tévében, de mindháromszor lebucskázott a földre.

– Támadt egy ötletem! – rikkantott fel a magas fenyőfák hegyére meredve Fedor.

– Jó ötlet, Öcsipók! – dicsérte nagyokat bólogatva Hanna, miközben ő is a vörösfenyők legmagasabb ágaira meresztette a tekintetét.

*

Adventi mesekalendáriummal kedveskedünk Olvasóinknak, kizárólag itt, a Vasárnap online felületén. Kövessék figyelemmel a történet alakulását napról napra, bontogassák velünk minden nap a mesekalendáriumot egészen karácsonyig.