"Mediterrán nyár, pálmafák, szikrázó napsütés, divat és bikaviadalok, egyszóval: Madrid. Ilyen és hasonló elképzelésekkel szálltunk fel Barcelonában egy júniusi napon az Ibériai-félsziget 350 km/óra sebességgel száguldó vonatjára, a legendás Renfére, hogy egy napra kiruccanjunk a spanyol fővárosba."
Spanyolország közepén
Mediterrán nyár, pálmafák, szikrázó napsütés, divat és bikaviadalok, egyszóval: Madrid. Ilyen és hasonló elképzelésekkel szálltunk fel Barcelonában egy júniusi napon az Ibériai-félsziget 350 km/óra sebességgel száguldó vonatjára, a legendás Renfére, hogy egy napra kiruccanjunk a spanyol fővárosba. Az 500 km-es távot a szuperjárattal alig három óra alatt tettük meg. Amikor azonban begördültünk a főpályaudvarra, nagy meglepetésben volt részünk.
A verőfényes spanyol nyár helyett zuhogó eső és félelmetesen közép-európai őszre hajazó hőmérséklet fogadott bennünket. Mindössze egy napunk volt a főváros felfedezésére, nyakunkba vettük Madridot és az esernyőinket. Barcelona után egészen más arcát ismertük meg a spanyol nagyvárosoknak: Madrid – beleértve az elővárosokat is – több mint hatmillió lakosával az Európai Unió harmadik legnépesebb és negyedik leglátogatottabb metropolisza; ehhez tizenkét metróvonal, magasabbnál magasabb szecessziós épületek, őrült rohanás, zaj és nyüzsgés tartozik.
A belváros szűk utcácskáin már-már elveszünk a délelőtti csúcsforgalomban, amikor egyszer csak szimatot kapunk, és meg sem állunk az első számú turistacélpontig: a Királyi Palotáig, spanyolul Palacio Real de Madrid, amely máig a spanyol király hivatalos rezidenciája (igaz, VI. Fülöp nem itt, hanem Madrid egyik külvárosában él, a Palacio de la Zarzuelában). Európa egyik legnagyobb barokk palotája, első benyomásra legfeljebb a londoni Buckingham-palota ér fel vele. Díszes termeiben Velázquez, Caravaggio és Goya művei köszöntik az áthűlt látogatókat, akiket a rossz idő sem riaszt el: a jegypénztár előtt hosszú sorokban kígyóznak.
Fesztiválok, bikaviadalok
Az esernyőnk alá húzódva járjuk be a palota lélegzetelállító kertjét, vizes, zöld növényei és sövénylabirintusa most még élénkebbnek tűnik. Szökőkútjaiban vidáman táncoló esőcseppek nevetnek rajtunk. Észre sem vesszük, máris a Plaza de Orientén vagyunk, Madrid egyik legszebb terén, ahol a különböző dizájnú udvarhölgyszobrokkal gyorsan össze is barátkozom. Búcsúzóul még megnézzük az Almudena-katedrálist, amelyet alig huszonöt éve szentelt fel II. János Pál pápa. Építése ennél jóval korábban, még az 1800-as években elkezdődött, a tervezésről nem is beszélve, amely egészen a 16. századig vezet vissza. Ugyanis amikor 1561-ben Toledo után Madrid lett az ország fővárosa, még nem volt székesegyháza a településnek.
Gyorsan metróra szállunk, kicsit megszáradunk, és folytatjuk kalandunkat a főtéren, a Plaza Mayoron, ahol az útikalauzok szokásos kedvcsinálójának megfelelően (és meglepően) valóban középkori a hangulat. Ma az árkádok alatt békésen kávézó vagy ebédelő turisták költik a pénzüket, míg a tér közepén III. Fülöp király tekintélyt parancsoló bronzszobra áll. Szemem előtt azonban megelevenedik a 400-500 évvel ezelőtti tér: a lovas szobor helyén éppen pellengérre állítanak valakit, olykor nyilvános kivégzéseket hajtanak végre, de a hajdani vásárok, fesztiválok és bikaviadalok is új erőre kapnak képzeletemben. A Plaza Mayor első számú épülete a Casa de la Panaderia, amely oly sok középkori épülethez hasonlóan tűzvész martaléka lett, és az 1700-as évek végén nyerte el jelenlegi formáját. Részletgazdag festményei az utolsó négyzetcentiig beborítják, szemem csak cikázik fel-alá, próbálja lefotózni az összes alakot, színt és momentumot, de ha órákig pásztázná, akkor sem tudna betelni a látvánnyal.
Egyiptom Madridban
Időnk sincs erre, hiszen már sietünk a közeli Puerta del Sol, vagyis Napkapu térre, Spanyolország képzeletbeli és valóságos közepére, a híres nulla kilométerkőhöz. Az esőnek köszönhetően most sorban állás nélkül, zavartalanul készíthetek róla egészen hosszú portfóliót. Bár III. Károly lovas emlékműve is az elliptikus alakú téren emelkedik a magasba, az abszolút kedvenc a város címerállatának, a mackónak a szobra, aki éppen egy fáról dézsmál.
A Gran Vía Madrid Váci utcája, az óriás kirakatokkal tarkított sugárúton még az eső is elfeledkezik rólunk, arcunkat jólesően cirógatják a hunyorító nap sugarai. Amikor elérjük a Plaza de Cibeles teret, megcsodáljuk, azaz megcsodálnánk a város egyik legimpozánsabb épületét, a Palacio de Communicacionest, az egykori főposta épületét, amely ma városháza. Felújítás miatt azonban be kell érnünk a leplekre festett ablakokkal és stukkókkal.
Természetesen a madridi diadalívet sem hagyhatjuk ki. Az eredetileg a település keleti határában álló gránitkapu csupán a 19. században került a belvárosba. Állítólag még ma is láthatók rajta ágyúlövések nyomai, ezt azonban nem ellenőriztük le, mert megközelítése eléggé nehézkes volt: vagy éppen filmet forgattak az egykori városkapunál, vagy a turisták tömegét nem bírtuk kivárni. Inkább egy hatalmas kört tettünk a szomszédos Retiro parkban (Parque del Buen Retiro). A város szíveként lüktető liget fő látványossága hatalmas mesterséges tava, az Estanque del Retiro, ahol szó szerint a kezünkből ettek a szegény, ázott verebek. A királyi parkot 1832-ben nyitották meg a nagyközönség előtt. Mi sem lehetünk elég hálásak érte.
Madrid talán legmisztikusabb helye az a Kr. e. 2. századból származó egyiptomi templom, amelyet a 20. század második felében adományoztak az országnak. Eredeti helyén, Debodban az időjárási viszonyok miatt a több mint kétezer éves templomot csak az árvíz pusztította volna, ezért a spanyol kormány segített biztonságos helyre szállítani más értékes építményekkel együtt. Hálából megkapta a templomot. Így Spanyolország egyike annak a három országnak, ahol Egyiptomon kívül találkozhatunk még ilyen csodával.
Hiányérzet?
A mesés hieroglifák után megcélozzuk az Atocha vasútállomást, de előtte még útba ejtjük a város emblematikus helyét, a „művészeti arany háromszögként” elhíresült triumvirátust: a Pradót, a Reina Sofia Galériát és a Thyssen-Bornemissza Múzeumot. Bár időnk már nem engedi a belépést, kívülről ismerkedünk velük, miközben különös érzés kerít hatalmába: csupán néhány fal választ el bennünket magától az élő történelemtől, méghozzá attól a történelemtől, amely nem ismer politikai pártállásokat, sem hétköznapi kicsinyességeket, amely túlmutat minden emberi gyarlóságon, amelyet úgy hívunk: művészet. Az emberiség legnemesebb és legőszintébb megnyilvánulása. Csak a Prado 8600 darabos gyűjteményében a történelem olyan felbecsülhetetlen értékű darabkái lógnak a falakon, mint Rubens, Goya, Rembrandt, Velázquez vagy El Greco egy-egy impressziója.
Szomszédságában terül el a nyolc hektárnyi királyi botanikus kert, amelyet még VI. Ferdinánd alapított, azonban mostani helyére csak III. Károly jóvoltából költözhetett. 1500 fa és kilencvenezer egyéb növény várja benne a megfáradt turistákat. Búcsúzóul kintről gyönyörködünk a város zöld szigetében. Miközben hazafelé suhanunk, hirtelen hiányérzetem támad: nem láttunk bikaviadalt! Sem mediterrán nyarat! Vissza kell még jönnünk Madridba!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.