Véget ér a tibeti kaland

Az európai tanítvány

Elérkezett a nagy nap, utunk fénypontja. Zanglába megyünk, ahol 1823 nyara és 1824 októbere között Kőrösi Csoma Sándor is tartózkodott. Ottléte alatt több ezer tibeti nyelvű könyvet olvasott át. Elkészült Tibet történetének, földrajzának és irodalmának feldolgozásával, összeállított egy harmincezer szóból álló szójegyzéket. De hogy került az őshazakutató a zanglai gompa magányába ahelyett, hogy eredeti célját követve Dzsungáriába (ujgurok lakta vidék) ment volna, ahol az őshazát sejtette? Ennek egyik oka a William Moorcroftal való találkozás. Moorcroft a brit kormány megbízottjaként járta a Himalája vidékeit, és Csomával való találkozásukkor átadta neki az Alphabetum Tibetanum című terjedelmes kötetet elolvasásra. Arra biztatta a székely tudóst, hogy tanulmányozza a tibeti nyelvet, mivel azonnal felismerte nyelvtehetségét, rendkívüli szorgalmát és kitartását. Csomát a nyelvek mindig is érdekelték, és azt is remélte, hogy a tibeti régi írásokban támpontot találhat a jugarokra vonatkozólag, így a tibeti nyelvvel való foglalkozás a magyar őstörténeti kutatás szempontjából sem látszott hiábavalónak. És hogy miért éppen Zanglába ment, amely India egyik legkietlenebb és legnehezebben megközelíthető vidékén van? Ennek több oka is lehetett, de az egyik legfontosabb biztosan az volt, hogy ott élt Szangje Puntszog, az a tudós láma, aki műveltségénél fogva alkalmasnak tűnt a segítőtárs szerepére.

Sofőrünk még Pandumban felvesz egy helyi nénit. Azt mondja, volt osztálytársa anyukája. S ha már a szerencsés véletlen ilyen útitársat adott, kérleljük, hogy énekeljen. Ő a torkát mutatja: be van rekedve. De addig-addig győzködjük, mígnem elkezdi a szebbnél szebb imádságokat énekelni (onnét sejtjük, hogy imádságféle lehet, hogy a kezét imádkozón összeteszi). A későbbiekben még egy stoppost felveszünk; szintén énekel nekünk.

Két és fél óra alatt meg is tesszük a 38 kilométert Padumból Zanglába. Itt vagyunk hát, ahol Kőrösi Csoma élt és dolgozott. Ugyanazon az ösvényen megyünk fel a királyi erődítményként is emlegetett gompához, amelyet a tudós is sokszor megjárhatott. Imádságos lelkülettel követjük lábnyomait. Csörtenek, manifalak szegélyezik utunkat. A gompánál nagy a sürgés-forgás, mivel 2008 óta magyar önkéntesek dolgoznak Kőrösi Csoma lakóhelyének a helyreállításán. Most is ketten lógnak a falon, és kívülről vakolják, a többiek földet rostálnak, követ darabolnak vagy mázolgatnak. Van, aki agyagtéglát vet a faluban, hogy majd ide felcipelve a falak toldására szolgáljon. Az önkéntesek azt mondják, a rekonstrukció megkezdése előtt összeomlás előtti állapotban volt a kolostorerőd, amely annak idején az egykori uralkodó tulajdonában volt. Sok mindent megóvtak már, de van itt még munka bőven. Egy helyi kőműves irányítása alatt dolgoznak, aki felügyeli a helyreállítást, hogy hagyományos anyagokkal és technikákkal végezzék. Közben csatlakozik hozzánk a zanglai király unokája, aki nagyon közvetlen, örül a magyaroknak, és az önkéntesekkel is jó viszonyban van.

Létrákon kapaszkodva jutunk el Kőrösi második emeleti cellájához. „Csoma’s room”, azaz Csoma szobája – adja tudtunkra a bevésés az ajtófélfán. Megilletődve állunk meg. Már az ajtó mérete is alázatra kényszerít, hiszen csak kétrét görnyedve jutunk be rajta, olyan alacsony. A szoba kicsi, füstös, poros és sötét. A lyuknyi ablakon kevéske fény szűrődik be, ám annál csodálatosabb innen a kilátás a meseszép Zanszkár-völgyre. Középen egy tartóoszlop, amelyre a látogatók már vagy száz sálat kötöttek tiszteletük jeléül. Én is otthagyom azt, amelyikkel az egyik szállodában fogadtak.

Felmerülhet a kérdés: biztosan ez volt Csoma szobája? Honnan tudjuk? A zanglai kolostori cellát Baktay Ervin orientalistának sikerült azonosítania 1928-ban egy öreg helybéli adatközlő, Tszan Raptan visszaemlékezése alapján, aki elmondta, hogy az európai tanítvány az épület második emeleti szobájában tartózkodva kezdte meg munkáját. A világtalan öreg nagyapja személyesen ismerte Szkander béget (Kőrösit), sőt édesapja is találkozott vele kisfiú korában. Így emlékezik: „Hallottam, hogy Szkander bég az idejének legnagyobb részét kis szobájában ülve és olvasva töltötte, és még a leghidegebb téli időben sem gyújtott tüzet, mert a tűz megfájdította a szemét, erre pedig ő nagyon vigyázott, tekintettel az olvasásra és tanulásra.”

Hogy a cella falai és a mennyezet gerendái ma feketék a koromtól, az csak attól lehet, hogy az előtte vagy utána ott lakók raktak tüzet. 

Tszan Raptan arról is beszámolt Baktaynak, hogy Szkander bég a helybéliek egyszerű tibeti ruházatát viselte, és a lámáktól kapta élelmét, mely a hagyományos árpaliszttel kevert, jakvajjal, birkafaggyúval ízesített tea, azaz a tszampa volt.

Mikor már minden útitársam lefényképezkedett a szobában, egyedül maradok. Próbálom elképzelni a tudós székelyt, amint itt ül, jegyzetel, könyveit lapozgatja, vagy a lámával diskurál. Bár minden útleírás borzalommal említi ezt a cellát, föld alatti tömlöchöz hasonlítva, nekem mégis olyan érzésem támad, hogy jó volt itt Csomának, mert ha a körülmények nagyon egyszerűek voltak is, azt csinálta, amit legjobban szeretett: tanult, olvasott, felfedezett.

A zanglai magyar önkéntesek a Csoma Szobája Alapítvány keretében nemcsak a zanglai kolostor állagmegőrzésén fáradoznak, hanem egy olyan passzív házat is építettek, amely lehetővé teszi a gyermekek téli oktatását ezen a zord területen. Teljes délkeleti fala üveg, az építész szerint a betűző nap melegíti fel az épületet. Bekukkantunk ide is. Nem folyik tanítás, a berendezés is hiányzik, olyan, mintha tataroznák, de csak egy ember alszik a padlón, nem zavartatva magát a látogatóktól. Kint hétágra süt a nap, nyár közepe van, de az osztálytermek nem túl melegek; igaz, néhány ablaktábla hiányzik. Télen kellene idejönni, hogy fogalmat alkothassunk működéséről.

Körbejárom még Zanglát, a kis falut, ahová Kőrösi Csoma is biztosan lejárt erődítménybeli cellájából. Nemcsak az iskola üres, a falu is kihalt. Még az imamalom is mozdulatlan. Csak a kis csatorna vize csobog békésen. A Himalája népei okosan oldják meg a vízellátást. A folyók, források, gleccserek vizét csatornarendszer segítségével falujukba irányítják, még mielőtt egészen a völgy aljára érne. Így emelőszerkezetekre sincs szükség, mert a víz a saját esése folytán csordogál be a falvak utcáiba. A helyiek belőle mosnak, mosogatnak, itatják az állatokat, öntözik kertjeiket. Minden porta kerítésének falában pár elmozdítható tégla van, és amikor a tulajdonosra esik az öntözés ideje, csak kiemeli őket, s máris az ő kertjét öntözi a víz, majd a meghatározott időben elzárja az útját, és a szomszéd következik.

Mégis van valami mozgás, mert két asszonyt látok lejönni a hegyről. Kosaraikat színültig rakták az összegyűjtött jaktrágyával, amely megszárítva értékes fűtőanyag. De hol lehetnek a többiek? Addig keresgélek, míg megtalálom őket. A folyóhoz közel szorgoskodnak – vannak, akik még aratnak, sarlóval a kezükben kuporognak a földön, mások már teáznak a tarló közepén, de a legtöbben éppen asztagba rakják a gabonát, amelyet én árpának nézek.

Akik mégiscsak otthon vannak, az Sonam és a családja. Ők vendéglátással foglalkoznak, náluk laknak a magyar önkéntesek is. Útitársaimmal, Ildikóval és a férjével megyek hozzájuk. Ildikó pár éve maga is itt Zanglában volt önkéntes, náluk lakott, és most a férjének is meg akarja mutatni akkori szállását. Örömmel fogadják, nézegetik a régi fényképeket, én pedig az ebédet készítő fiatalokkal beszélgetek. Mind elmondják, olyan tapasztalat az itteni tartózkodás – a sok munka, kevés élelem, a barátságok – amely egészen biztos meghatározza további életüket.

Nehéz szívvel intünk búcsút Zanglának. Csoma szobáját látva, benne elidőzve leckét kaptunk kitartásból, lelkesültségből, akaraterőből. Csodálta Csomát Gerald doktor is, aki orvosi munkája révén a Himalája minden vidékén megfordult, így eljutott Zanglába is: „Borzalmas e vidék örökös telének arculata. Ilyen helyzetben más ember rég kétségbeesett volna, de ő negyvenezer tibeti szót összegyűjtött és elrendezett.” (Idézetek, történelmi tények Dr. Kubassek János: A Himalája magyar remetéje c. könyve nyomán)

Programmódosítás

Már utunk elején hallottuk, hogy nem folytathatjuk utunkat a Kasmír-völgyben fekvő Szrinagar felé, mert a várost lezárták a katonák egy indiai–pakisztáni konfliktus miatt. Az utolsó pillanatig reménykedek, hogy megváltozik a helyzet. Hát nem. Szembesülnünk kell azzal, hogy a lakóhajókon való ejtőzés és a páratlan mogulkertek nézegetése helyett a Himalája úttalan útjain, magas hágókon átkelve napokig autózunk majd Manaliig, hogy Csandígarhban vonatra szállva Delhibe érkezzünk.

Nem jó hír ez, húzogatjuk is a szánkat, de nincs mit tenni. Megnyugvásként kóstolunk egy kis árpasört Sella faluban. Kannából meregetjük a szürkés löttyöt, amelynél rosszabbat ritkán iszik az ember. Bár a második pohár mintha ihatóbb volna. Majd hegyi kecskéket nézünk a vízesésnél. Már ebbe is beleszédülünk, vagy a sör ártott meg? Az erős napsugárzástól lehet.

Pandumban első dolgom, hogy keressek egy helyet, ahonnét hazatelefonálhatok, hiszen már egy hete nem tudtam kapcsolatot létesíteni az otthoniakkal. Indiának Dzsammu és Kasmír tartományában le vannak tiltva a külföldi telefonok, wifi se elérhető. Állítólag a kínai és a pakisztáni határ közelsége miatt. Nehezen találok internet-szolgáltatást nyújtó helyet, de az adatforgalom olyan lassú, hogy inkább a telefon mellett döntök. Az se megy egykönnyen, de többszöri próbálkozásra végül sikerül. Nagyon olcsó, az egész beszélgetésért 40 centnek megfelelő rúpiát fizetek.

Pandum érdekes városka. Csupán a főutcája városias jellegű, tele van boltokkal, vendéglátóhelyekkel, imamalommal, mecsettel, ázsiai nyüzsgéssel. Még egy igazi hazai kinézetű és szagú kocsmára is rátalálunk, itt a férfiak sört vesznek. Ki gondolta volna, hogy a kocsma időalagútként működik? Hátsó ajtaján kilépve egy más világ tárul elénk – végtelen fennsík, ahol a messzeségben fiatalok röplabdáznak, itt-ott látszik egy-egy épület a mezőben szétdobálva, csend és nyugalom. Hihetetlen kontraszt. Tsering mondja, hogy erre lakik nővére családja is, rövidítés céljából átmegyünk a portájukon. Szép nagy ház az övék, kívülről kicsempézve. Vezetőnk édesanyja a kertben üldögél. A nyarakat már évek óta a lányánál tölti Pandumban, de télre visszamegy Lehbe. Fia tisztelettel köszönti, kicsit beszélgetnek, majd nagy köteg pénzt ad át neki. Más világ.

Nomádok, telefon, napszemüveg

Kargilba tartva nomádokat látunk az egyik hegyoldalban. Vezetőnk ajánlja, hogy kóstoljuk meg a sajtjukat, nagyon finom. Átmeneti szállásaikat kőből illesztgették össze, minden kötőanyag nélkül. A kövek közé befurakodik a hegyekben szinte állandóan fúvó szél. Ezen úgy segítenek, hogy a fal belső oldalát fóliával vonják be. Már készülnek a télre – halmokban áll a szárított jaktrágya, amelynek egy részét eladják, a másik részével pedig falubeli otthonaikat fogják fűteni. Épp az ebéd készül. Talán nyúl. Az irháról a zsírt és pólyát most kapargatja az asszony. Érkezésünkkor máris hozzák a kóstolni való sajtot, amely tényleg finom, de szaga van. Talán ezért, talán másért, de nagyobb mennyiséget nem vesz senki. A pénzem keresem, egy kis borravalót adnék a vendégelésért, de körbefognak, és mutatják, hogy inkább a napszemüvegem szeretnék. Ekkor csapok a homlokomra: bizony, ezt kellett volna ajándékba hoznom, hiszen tavalyelőtt a kirgiz pusztában is ezt kérték tőlem a nomádok. Sajnos, nem adhatom, mert annyira erős a napfény, hogy szemüveg nélkül szinte semmit se látnék.

A Rangdum gompába tartva egyik autónk sofőrje két, az úton gyalogló fiatal nőt vesz fel. Azt hittük, imádkozni mennek a kolostorba, de nem. A gompa legfelső emeletén található vezetékes telefonról hívják ismerőseiket. Mutatják, hogy van mobiljuk, de errefelé hiányzik a lefedettség, ezért kénytelenek idejönni, ha elintéznivalójuk akad.

Ennél a kolostornál található az a klinika, melyet az olasz Dallari doktor alapított. Széles környékről járnak ide betegségeikkel az emberek. A tibeti gyógyászat alapgondolata, hogy Isten ad erőt, tehetséget a gyógyításhoz, de a gyógyuláshoz is. A beteget mindig komplex módon gyógyítják, testét, lelkét egyaránt. E kolostor szerzetesei a gyógyítás mellett szamártartással is foglalkoznak. Az állatok kezesek, és bent alszanak a kolostor területén. Itt látjuk először saját szemünkkel azt az érdekességet, hogyan lesz az emberi végtermékből tégla, amely állítólag jól szigetel.

Másnap már reggeltől felsorakozott, dobszóra menetelő diákokat, katonákat látunk mindenfelé. Függetlenség napja – világosít fel vezetőnk. Minden harmadik autó tetején zászlót lengető vagy megnyert kupát magasba emelő jókedvű tinédzserek, akik vidáman integetnek mindenkinek. Amilyen öröm őket látni, olyan bosszantó a szembejövő katonai teherautók végtelen sorát kerülgetni az egysávos, szakadék feletti utakon. Egész Ladak tele katonai bázisokkal, s most, hogy valami gond van a pakisztáni határnál, arrafelé tartanak az itt állomásozó csapatok. Ha egy-egy település szűk utcáján beragad a sor, fél óráig nem mozdul egyik irányba sem.

Gompát már sokat láttunk

De hogy élnek bennük a szerzetesek? Ezt mindenképpen látni szerettem volna. A Thiksay gompában barangolva próbálok bejutni valakihez, de a legtöbb cella ajtaján lakat lóg. Leskelődök a deszkaajtó repedésein is, de a benti félhomály nem sok betekintést enged.

Eszembe jut, hogyan írja le Gerald doktor, Csoma jó barátja 1824-ben a magyar tudós Zangla kolostorbeli celláját: „Ő ott a lámával és egy szolgával kilenc négyzetlábnyi helyiségben szorult össze. A hévmérő rendszerint 10-16 fokon állt zéró alatt. Ott ült ő birkabőr bundájába burkolódzva, összefont karokkal, s ebben a helyzetben reggeltől estig olvasott, tanult, melegítő tűz és világító mécses nélkül. A padlón aludt, és csak a csupasz falak nyújtottak oltalmat az éghajlat zordságával szemben. A hideg olyan erős volt, hogy nehéz feladatnak bizonyult kezeit kihúzni a gyapjútakaró alól, hogy a könyv lapjait hajtogathassa.”

Most azonban meleg nyár van, és gondolom, már a szerzetesek sem a padlón alszanak. Aki keres, az talál. Az egyik ajtót nyitva találom. Kopogásomra középkorú szerzetes nyit ajtót. Amikor elmondom, hogy a szobáját szeretném megnézni, szívélyesen tessékel befelé. A kinti ajtó nem egyenesen a cellába, hanem egy folyosóra nyílik, onnét vezet be a háromágyas szobába. A hatalmas ablakon napfény árad be, a kilátás meseszerű. Mint egy gyönyörű képeslapon, úgy terül el alattunk a zöldellő Indus-völgy, magas, kopár hegyektől körbevéve. Kiváló helye ez a meditációnak. A berendezés új, a szekrényben könyvek garmadája, a középső polcon Buddha szobra, a padlón szőnyeg. A következő helyiség a konyha, ahol lehetőség van melegítésre, teafőzésre, de Tasi láma hozzáteszi, hogy nem itt, hanem a kolostor ebédlőjében esznek. Ami hiányzik, az a vízcsap. A vizet úgy kell felcipelni a forrástól. Elmondja még, hogy 43 éves, és kilencéves korától a kolostor lakója.

Ladak, a hágók országa

Lehből Manali felé négy magashegyi hágón át vezet az út. Ezek közül a legmagasabb a Tanglang la 5328 méter tengerszint feletti magassággal, ami körülbelül az Everest-alaptábor szintje. Itt már orkánerejű szél tépi az imazászlók erdejét. De legalább az útra nem lehet panasz: új kétsávos aszfaltút. Élvezzük is a rajta való utazást, hiszen a másfél héten át tartó zötykölődés már rányomta bélyegét egynéhányunk idegrendszerére. De mi ez már megint, hogy az orrunkig se látunk? Homokvihar – magyarázza sofőrünk. Mikor kicsit alábbhagy, látjuk is, ahogy homokfolyó tekereg a hegyek között. A szél felkapja, majd lerakja a homokot nemcsak az orrunkba, a környező hegyekre is. Attól olyan nagyon különlegesek, hogy csak a csúcsaik meredeznek a homoktakaró alól.

A falvak erről a tájról teljesen hiányoznak. Sötét este van, mire a 4600 méteren lévő sátortáborba érünk. Mivel a levegő kevés, mindenki fázik és álmos, a tábor hamar elcsendesül. Egyedül bóklászok a tábor körül. Telihold van, és végtelen a csönd. Holnap elhagyjuk Ladakot, és hindu területre érünk. De ma még köveket keresek, és egymásra rakom őket emlékeztetőül: itt jártam én is Kőrösi Csoma Sándor, a magyar bodhiszattva nyomában, akit eredeti céljától, az őshaza felkutatásától a sors szeszélye térített el, ám ennek ellenére tudásával, önfegyelmével és türelmével hidat vert Kelet és Nyugat között.