Szívem telve hálával és szeretettel

A nővér lélegzet-visszafojtva nézi a menny és föld összeérésének e kegyelmi állapotát, majd nesztelenül továbbhalad. Ismeri a történetüket.

Az öregember, aki itt térdepel, báró Ghillány István, aki emberfeletti megpróbáltatások árán is kitartott hite mellett. Igazságtalanságok sorozata esett meg vele. Szüleit, Lászlót és Lenkét 1946-ban hazaárulás vádjával elítélte az eperjesi népbíróság, ami teljes vagyonelkobzással, sőt halálbüntetéssel járt. Hiába írta meg még 1945-ben vallomását Elena Klikárová Friedová, hogy ez a család bújtatta és mentette meg őt és leányát a Gestapo elől a zsidóüldözés idején. Ám talán mégse volt hiábavaló a levél, mert Ghillány bácsi mindig úgy mesélte, hogy ennek a levélnek a hatására hagyták meg szülei életét. Tibor Kapralčík pedig, aki 1946-ban az eperjesi bíróság bírójaként ítélkezett, az ítélet kihirdetése után bocsánatot kért, s később írásba adta, hogy a család semmilyen fasiszta és nemzetellenes tevékenysége nem bizonyított, sőt bizonyítást nyert, hogy segítettek a zsidó származású személyek megmentésében. A bíró becsületbeli nyilatkozatában kijelentette: Ghillány Lászlót és Lenkét csak azért ítélték el, mert magyar nemzetiségűek voltak, és nagyobb vagyonnal rendelkeztek. Az elítéltek sem kártérítésben, sem rehabilitációban nem részesültek mind a mai napig.

Őt is meghurcolták

István bácsit azért vitték katonai kényszermunkatáborba (PTP), mert nem volt hajlandó kilépni az egyházból, elszakadni a pápától. Kassán is raboskodott, építkezésen dolgozott rabtársaival, szörnyű körülmények között. A munkatábor idején szüleit és két kiskorú gyermekét Eperjesen még az albérletből is kiűzték, s meghurcolták. Neki pedig a parancsnoka készakarva a fejére dobott egy téglát; ekkor kórházba került.

A későbbiekben zenetanárként tevékenykedett Bártfán, majd mikor a szülei meghaltak, lányához, Erzsikéhez költözött Pozsonyba, aki szintén zenetanár. Minden áldott nap együtt jártak szentmisére, és a Szent Márton-dómban is orgonált vasárnaponként; több miseordináriumot és vallásos éneket komponált magyar, szlovák és német nyelven. Mivel tagja volt a Máltai Lovagrendnek, rendtársai felkeresték a kórházi dolgozókat, hogy megoldják István bácsi elhelyezését, ha bekövetkezne a legrosszabb, lánya elhalálozna.

„Szegény Ghillány úrnak, mit meg kell érnie! – sóhajt a nővér, mint aki biztos a kómában fekvő közeli végében.”

Erzsike életben maradt

Ez a csodával felér, de ő csoda helyett imameghallgatásról beszél. Egy tea mellett a lakásán beszélgetünk, ahol nagy üresség maradt a 102 éves korában az égi hazába távozott apja után.

„Hogy az elején kezdjem, 2011-ben súlyos egészségi problémáim voltak. Vastagbélrák – szólt a diagnózis. Elpanaszoltam bajomat legjobb barátnőmnek Čarnogurský Máriának, és ő elküldte nekem Mester Margit Mária szerzetesnővér képét. Nekem addig fogalmam se volt, hogy élt valaha ilyen szerzetesnővér, az általa alapított Unum Sanctissimae Trinitatis Societas Vitae Apostolicae társaságról se hallottam. De megfogott az, amit megtudtam róla, hogy ő maga is átélte ezt a súlyos betegséget. Őt kértem, járjon közbe értem Istennél, amikor befeküdtem a kórházba műtétre. Apukám is velem jött, hiszen idős kora miatt nem maradhatott egyedül. Idővel jobban lettem, és hazajöhettünk. Itthon azonban újra rosszul lettem. Éjjel szállítottak a közeli ružinovi kórházba, és azt mondták, ha nyomban nem műtenek meg, reggelig meghalok. Ennek ellenére saját felelősségemre apukával visszamentem az irgalmasokhoz. Ott bélcsavarodással, súlyos mérgezéssel azonnal megműtöttek. Utána kómába estem, és hetekig lélegeztetőgépen vegetáltam. Felépülésemben az orvosok sem hittek. Három hét múlva elkezdtem látni az előttem lévő képernyőn, hogy tágul a tüdőm. Talán ettől kaptam erőre, és magamhoz tértem. Ekkor mesélték el a nővérek, hogy apukám mindig ott ült az ágyamnál, vagy térden állva imádkozott. Micsoda drága lélek! Sajnos, két év panaszmentesség után harmadszor is kórházba kerültem, mert újabb daganatot észleltek. Újabb műtét, újabb imák. Látod, mégis itt vagyok – mosolyog rám kedvesen Erzsike, most már három éve teljesen egészségesen... – És még a sztómát is elkerültem!”

„Imáim meghallgattattak”

Ezért leírta gyógyulása történetét. „Hozzácsatoltam azt a dokumentumot, amely bizonyítja: orvosi szempontból nem volt remény a gyógyulásra. Ezt Richárd testvér, a perjel, Katarína Uhrová és Ivana Mišíková doktornők, valamint Imre Mária nővér írták alá. Eljutattam ezeket Mester Mária Margit anya nővéreinek, az Unum Társaságnak. Azóta igyekszem fogadalmamnak eleget tenni és imádkozni Margit anya boldoggá avatásáért. A szerzetesnővérekkel a politikai foglyok napján ellátogattunk a kalocsai börtönbe is, ahol öt évig raboskodott, és Istenből merített derűjével erőt öntött rabtársai lelkébe. Itt kapott végbélrákot, de mivel kezelését elhanyagolták, pár évvel a szabadulása után visszatért a mennyei Atyához.

Nagy örömmel tölt el, hogy Margit anya közbenjárt értem, meggyógyultam, és haláláig édesapámmal lehettem. A saját hihetetlen gyógyulásom arra ösztönöz, hogy naponta imádkozzak beteg testvéreimért, hogy ők is megtapasztalják Isten csodatévő erejét.”

Mester Margit Mária (1906–1961)

Az 1927. április 12-én kapott rendkívüli kegyelem, amikor is megtapasztalja a lelkében élő Isten jelenlétét, új távlatokat nyit meg számára. Keres, érdeklődik olyan szerzetesközösség után, amely sajátos kegyelmi ajándékának megfelel. Mivel nem talál ilyet, lelkiatyja, Csávossy Elemér jezsuita atya segítségével 1938-ban megalapítja az Unum Sanctissimae Trinitatis Társaságot. Az életszentség útján Loyolai Szent Ignác aszkézisét követte. Egész életében az egységért imádkozott. 1951-ben letartóztatták, és öt év börtönre ítélték. „Csak szeretni jöttem vissza a halálból az életbe” – írja szabadulása után.