Szent István élete és műve

A magyar királyság ezeréves fennállása alatt több uralkodó is alkotott olyat, amivel hosszú távra meghatározta az ország népének, népeinek és azok utódainak a sorsát, beleértve minket. Szent István életművéhez foghatót azonban nem találunk a magyar királyoké között.

Szövetségek helyett államot

Kós Károly, a neves építész 1934-ben jelentette meg Az országépítő című történelmi regényét, amely Szent István uralkodásának kezdeti szakaszát meséli el regényes formában. A könyv címe igazából meg is válaszolja a fenti kérdést: I. István munkájához azért nem mérhető a legtöbb utódjának a tevékenysége, mert István nem csak országot igazgatott vagy átvett néhány évre, hanem országot épített. Mivel ez nem olyan feladat, amely letudható pár év alatt, István feladatának sorsszerűsége abban is megmutatkozott, hogy négy évtizedig uralkodhatott. Ebből királyként harmincnyolcat, az első éveiben ugyanis még csak a magyarok fejedelme volt, miután apjától, Gézától 997-ben átvette, pontosabban megörökölte ezt a rangot.

Mivel István, pogány nevén Vajk születését 967 és 975 közé valószínűsítik, nagyjából a húszas évei végén, a harmincas évei elején járhatott ekkor, vagyis nem volt tapasztalatlan sem harci, sem politikai értelemben. Géza haláláig a nyitrai dukátus, vagyis a nyitrai fejedelemség élén állt, melynek területe nagyjából a mai Szlovákia nyugati és középső részét, valamint a Győr–Pilis–Börzsöny vonalat foglalta magában. Ezt azért fontos tudni, mert a Kárpát-medence magyar törzsek által birtokolt részei nem alkottak szoros szervezeti egységet még Géza idejében sem. Gézának ugyan megvoltak az érvényes egyezségei az egyes területeket ellenőrző törzsfőkkel, ugyanakkor központosított államszervezet nem létezett. Így várható volt, hogy Géza halála után a Kárpát-medence területi beosztását újra kell tárgyalni. István 997-ben nemzetgyűlést hívott össze Esztergomba, és fejedelemmé kiáltatta ki magát a primogenitúra elvére hivatkozva (ő volt az elhunyt uralkodó elsőszülött fia). Csakhogy addig a szeniorátus szerint öröklődött a fejedelmi hatalom, vagyis a nemzetség rangidős tagja volt a várományos. Koppány, a Balatontól délre eső területek ura jelentkezett a posztra, és követelte Géza özvegyét, Saroltot is a levirátus elve alapján (az új uralkodónak nemcsak elődje hatalma, hanem a felesége is járt). Koppány hadai elkezdtek észak felé nyomulni, és az István fennhatósága alatt álló dunántúli területeket fosztogatták.

Német segítséggel

A katonai összecsapás elkerülhetetlen volt. Koppány azonban csak egy volt az erős magyar törzsfők közül, István szövetkezhetett volna valamelyikükkel is Koppány ellen, de nem ezt az utat választotta, így ezek a tartományurak a két trónkövetelő harcából gyakorlatilag kimaradtak. A válasz a miértre egyszerű: a fiatal Istvánnak jobban kiépült kapcsolatai voltak a német területeken; ennek fő oka felesége, Gizella bajor hercegnő származása volt. 984-re datálják születését, Géza 995-ben kérte meg a kezét fia, István számára. 996-ban kötöttek házasságot a kölni dómban, s Gizella kíséretével bajor és sváb lovagok érkeztek a magyar fejedelmi udvarba (közülük Hontot, Pázmányt és Vecelint említik a krónikák). Ők lettek István fő katonai támaszai a Koppány elleni harcban. Istvánt a krónikák szerint a Garam partján elterülő sáncokon övezték fel karddal a csata előtt, nagyjából Bény magasságában. A döntő ütközetre 997-ben került sor Veszprém mellett, és Koppányék elavultnak számító könnyűlovassága vereséget szenvedett István modern német nehézlovasságra épülő seregétől. A csata után meg is kezdődött az ország területeinek szimbolikus egyesítése: Koppány felnégyelt testének darabjait István kitűzette négy vár falára: Győr, Veszprém, Esztergom és Gyulafehérvár falaira is jutott, az utóbbi nem épp diplomatikus üzenet volt az erdélyi Gyulának, hogy István az ő területei fölött is hatalmat kíván gyakorolni, méghozzá más módon, mint elődei tették. A gesztussal egyébként István régi magyar szokást is megszegett, amely szerint a halottakat el kell temetni.

Róma vagy Bizánc?

István ekkor láthatott hozzá az új államszervezet tulajdonképpeni kiépítéséhez, világi és egyházi értelemben. Gyakran emlegetik (meg hát az István, a király című rockoperában is ez van), hogy István és Koppány összecsapásától az is függött, hogy a magyarok pogányok maradnak-e, vagy áttérnek a keresztény hitre. A kérdés azonban inkább úgy helyes, hogy a magyarok a nyugati vagy a keleti kereszténység vonzáskörébe kerülnek-e, ugyanis Koppány is megkeresztelkedett, méghozzá Bizáncban, még a 970-es évek elején, amikor István talán még nem is élt. Ez azonban természetesen nem azt jelentette, hogy a pogány magyar vallást egyik napról a másikra a keresztény rítusokra cserélte, mint ahogy nyilván Géza esetében sem volt így. A régi vallás elemei az új rítusokkal keveredve léteztek még évszázadokig a magyarok körében. Az uralkodó réteg, ahogy Géza és Koppány családján látjuk, elsőként vette fel a kereszténységet, de az új ország keresztény irányultsága képlékeny alkotás volt az első évtizedekben, ahogy az István halála után kitört pogánylázadások is mutatják. Ettől függetlenül István mellett Koppány is tudta, hogy ha európai szomszédjaival valamilyen kapcsolatot fenn szeretne tartani, deklarálnia kell, hogy a kereszténység valamilyen formáját gyakorolja. Aki ugyanis a középkori Európában nem volt keresztény, az ellenségnek számított.

Terjeszkedés háborúval és házassággal

Istvánnak az építkezésben a naptár is jó szolgálatot tett, hiszen miután koronát kért és kapott II. Szilveszter pápától, egy új évezred kezdetén koronáztathatta magát egy új, keresztény ország első királyává. De csak ezután jött a munka oroszlánrésze, a vármegyékre és egyházmegyékre tagozódó ország kiépítése s az Istvánt támogató hadak és nemzetségek által ellenőrzött területekbe való beolvasztása. A király ezt is német minta alapján szervezte: egy-egy újonnan beolvasztott területnek vármegyei rangot adott, élére pedig ispánként a térségben őt támogató vezetőt tette. Már ha meg tudott vele egyezni. 1002-ben vagy 1003-ban saját nagybátyja, az ifjabbik erdélyi Gyula ellen indult hadsereggel, és le is győzte őt, Gyulát és családját fogságba ejtve. Megindult Erdély keresztény hitre való térítése, a feljegyzések szerint nem éppen békés módszerekkel.

Békés módszerrel Istvánnak két fontos szövetséget sikerült kötnie, egyiket bel-, a másikat külföldön. Sarolta nevű húgát a Mátra-vidék és az attól északra eső területek birtokosához, Aba Sámuelhez adta feleségül. Ez nagyon fontos és erős támogatás volt, Aba Sámuel Újvár vármegye ispánja lett (István halála után pedig kétszer is a trónra került). Ezen a területen jött létre az egri püspökség. Ilona nevű húgát Orseolo Ottó velencei dózséval házasította össze, s ezzel megköttetett egy nagyon fontos külföldi szövetség.

Le kellett azonban még számolni néhány magyar tartományúrral. Köztük a Dél-Erdélyben élő bolgár-szlávok Keán nevű vajdájával, valamint az Al-Duna (más történészek szerint Al-Tisza) vidékén élő fekete magyarokkal. Az, hogy ellenük pontosan mikor és milyen körülmények közt vezetett István sikeres hadjáratot, máig megosztja a történészeket, mindenesetre területeik beolvadtak az új magyar államba. Hátravolt még Ajtony vezér, a Maros-vidék ura, aki Bizánc támogatását élvezte, és vámot vetett ki a királyi udvarba szállított sóra. Ellene István az 1020-as években küldött hadsereget, Csanád vezérrel az élén (aki szintén egy környékbeli régió ura volt, de István mellé állt). Ő ölte meg a csatában Ajtonyt, és ő lett az új Csanád megye névadója és ispánja (a területen a marosvári püspökség jött létre, Gellért püspökkel az élén).

Ezzel befejeződött a Kárpát-medence magyar korona alatti egyesítése. Istvánnak azonban példátlanul sikeres uralkodása végén szembesülnie kellett a ténnyel, hogy művét, vagyis országát halála után nem az ő egyenes ági leszármazottai fogják vezetni. Fia, Imre herceg ugyanis 1031-ben vadászat közben meghalt – a krónika szerint vadkan végzett vele. István sógorai közül sem az 1038-ban, István halála után trónra lépő Orseolo Péter, sem az ő uralkodását megszakító Aba Sámuel nem tudta hatalmát megszilárdítani. A királyi hatalom Vazul fiának, I. Andrásnak a trónra lépésével erősödött meg ismét, 1045 és 1060 között.

A teljes cikk a Vasárnap 34. számában, a Szent István mellékletben jelent meg!