Stukker nélkül

De már Ausztráliába, Kanadába, nemrég pedig az Egyesült Államokba, Chicagóba és New Yorkba is elvitték. Jakab Róbert, aki Vladimír Kobielsky, Lukáš Latinák, Marián Miezga és Juraj Kemka mellett Kisst, az értelmiségit alakítja a hatalombirtoklás páratlan komédiájában, pályája egyik meghatározó szerepét köszöni a szerzőnek.

* Egy osztályban három magyar növendék. Ebből a szempontból mindenképpen kivételes évfolyam volt az önöké. Hármuk között a starthelyzetet illetően azonban volt némi különbség. Gubík Ági és Nádasdi Péter magyar középiskolai végzettséggel kezdte el tanulmányait a színművészeti főiskolán; hármuk közül csak önnek nem voltak nyelvi nehézségei, hiszen szlovák szakközépiskolában érettségizett. Voltak helyzetek, amikor úgy érezte, meg kell védenie őket?

Két lehetőség közül választhatnak az itt tanuló szlovákiai magyar színinövendékek. Vagy jól megtanulnak szlovákul, s akkor szlovák társulathoz szerződnek, vagy köztes állomásként tekintenek a pozsonyi főiskolára, aztán pedig Komáromba, Kassára vagy valamelyik magyarországi színházhoz vezet az útjuk. Ági és Peti ez utóbbi mellett döntött, de ki kell, hogy mondjam: nagyon sokat tanultam tőlük a főiskolai négy év alatt. Én ugyanis Csiffáron és Nyitragerencséren nőttem fel, vegyes nyelvi közegben, és nem úgy beszéltem magyarul, mint ők. Nem volt olyan gazdag a szókészletem, mint nekik. Szerencsére idejében felismertem, hogy ha okosan élek a helyzettel, általuk sokat javíthatok a magyar nyelvtudásomon.

* Most mégis szlovákul társalgunk. Illetve én hol így, hol úgy kérdezem, ön meg végig szlovákul válaszol.

Egy ilyen beszélgetést könnyebben folytatok le szlovákul, de ha nem volna más lehetőségem, erőt vennék magamon. Csak így gyorsabb és kényelmesebb. S talán keverném is bizonyos fokig a két nyelvet. Úgy beszélnék, mint a tavaly, nyolcvanhat éves korában meghalt nagymamám. Bizonyos kifejezéseket ő is csak szlovákul ismert. Egyáltalán nem zavarta őt, hogy a magyar mondataiba szlovák szavakat kevert. Peti és Ágica a szlovákkal birkóztak, én meg sokszor csak nyökögtem magyarul, de nem adtam fel. Szebben akartam beszélni, mint addig.

* Villamosipari szakközépiskolában szerzett érettségijével került egy ilyen nagyon erős tehetségekből összeállt osztályba, amelynek élén Emília Vášáryová és Martin Huba állt, de tanársegédként ott volt Peter Mankovecký is, aki a Komámasszony, hol a stukker?-t vizsgaelőadásként rendezte meg önöknek.

Gyorsan kiderült, hogy nincs sok vonzalmam a műszaki dolgok iránt. Eleinte azt gondoltam, érdekelni fog. Tévedtem. Az amatőr színház jobban vonzott. Feladni viszont nem akartam az iskolát. Megfutamodásnak éreztem volna.

* Juraj Kemka mesélte, hogy ő a főiskolán találkozott először magyarokkal, és időbe telt neki, míg elfogadta és megszerette őket. Vagyis Ágit és Pétert. Turócszentmártonban ugyanis, ahonnan jött, majdhogynem emberevőnek festették le előtte a magyar népet.

* Nekem Milan Ondrík, a Nemzeti fiatal színésze mesélte, hogy az ő életében Oszlík Péter volt az első magyar. Együtt játszottak a nyitrai színházban. Ő addig azt hitte, a magyarok egytől egyig ördögök. Olyan közegben nőtt fel, ahol el tudták hitetni vele. A Zobor alatt jött rá, hogy a magyarok is emberek. Sokan meggazdagodtak a nemzetiségi ellentéteken – mondta. Juraj Kemka is előítéletekkel fogadta az egymás közt magyarul beszélő Ágicát és Petit, de miután jobban megismerte őket, az indíttatásukat, a gondolkodásukat, teljesen megváltozott a kapcsolata velük. Nemzetiségi ellentétekből fakadó, kiélezett helyzetek azonban addig sem voltak köztük. Nem volt sírás-rívás, sértődés vagy ökölcsapás. A főiskolán mindenkinek megvan a maga baja. Dolgozni kell. A nyelven is. Mulatságos helyzetekre emlékszem. A mozgásórát vezető tanárnőnek nagyon fájt a feje. »Alacsony a vérnyomásom, mondta – Ja som nízkotlaková.« Mire Ágica a kezét nyújtotta, és bemutatkozott. »Ja som Gubíková.« »Aj vy ste nízkotlaková? (Magának is alacsony a vérnyomása?)« – érdeklődött a tanárnő. »Nie, ja som Gubíková« – ismételte meg Ágica. Dőltünk a nevetéstől. Nádasdi Péter, aki egész gyerekkorában focizott, a balettrúd mellett volt páratlan látvány. Mi, a többi fiú sem voltunk Nurejevek, de ő! Egyszer éles vitánk volt amiatt, hogy kit nevezünk klasszikusnak. Én Bachra, Mozartra, Beethovenre mondtam, hogy »klasika«. Neki a Queen és a Guns N’ Roses volt az. Mindig azzal zárta le a vitánkat, hogy: »Te jobban tudsz szlovákul, mint én, én viszont jobban tudom, mi a klasszikus zene.« Képtelen voltam meggyőzni őt az igazamról. Ma sem értenénk egyet, ha felvetődne köztünk a téma, ebben biztos vagyok.

* Harmadévesen, amikor először mártózott meg a Görgey-darab sikerében, büszke volt arra, hogy magyar szerző darabjában remekelhetnek?

Ó, nagyon! Csak úgy dagadt a keblem. De hogy ennyi éven át játszani fogjuk, arra egyikünk sem gondolt. Ez ma is felfoghatatlan számunkra. És mindannyian büszkék vagyunk arra is, hogy Görgey Gábornak tetszik az előadásunk. Hogy már háromszor látta. Először a magyar dráma napján, amikor a Pesti Színházban játszottuk, aztán a 200. előadásunkat Pozsonyban, nemrég pedig ugyancsak az Astorkában, a 330.-at. Ezek csodás esték voltak. Mind az ötünknek különleges élmény ez az előadás. Mi ebben születtünk meg. Ezzel lettünk színészek. Ez kísér bennünket az utunkon. Ha együtt fogunk megöregedni, életünk végéig játszhatjuk. Csehovot, Dosztojevszkijt vagy más klasszikus szerzőt hosszú évekig a műsorán tarthat egy társulat. De kortárs drámaíró művét tizennyolc éve játszani?! Ez tényleg színháztörténeti esemény. A rendező sajnos nincs már köztünk, fiatalon elment, csak a szerző, aki nyolcvanhat éves. Ez is különleges helyzet.

* A 300. előadáson mind az öten kaptak tőle egy levelet. Egyetlen mondat volt benne: »A túlvilágon is szeretni foglak benneteket.«

Ebben az a szép, hogy komolyan gondolja. Én az ő korában már csak emlékezni fogok. Ülök majd egy borozóban a barátaimmal, és arról beszélgetünk, mi sikerült az életünkben, és mi nem. Ő pedig közel a kilencvenhez kocsiba ült, és velünk ünnepelt. Nagyon vitális. Remekül néz ki még mindig.

* Chicagóba és New Yorkba mit vittek el az előadás itthoni díszletéből?

Csak a zsúrasztalt. A stukkert sem. Azzal már párszor bajba keveredtünk a repülőtereken. Terroristának néztek bennünket. Hosszasan kellett magyarázkodnunk, hogy ez csak kellék, színészek vagyunk. És persze mindenki viszi a maga kosztümét. Kredencet és székeket mindig a helyszínen biztosítanak számunkra. Bár ilyen szép régi kredencet, mint a miénk az Astorkában, sehol sem találnak, legfeljebb hasonlót. Chicagóban 400 néző előtt egy modern templomban játszottunk, New Yorkban a Bohemian Hallban, amely többemeletes épület, színházteremmel. Amitől nagyon tartottunk: az amerikaiak színházi kultúrájában elfogadott tény, hogy a nézők előadás közben ki-be járkálnak, megisznak egy drinket, mogyorót ropogtatnak… mi lesz, ha ebből mi is rendesen kapunk? – izgultunk. Volt, aki azt hitte, kabarét vagy esetleg esztrádműsort lát majd. De gyorsan rá kellett jönnünk, hogy ez itt valami egészen más. Már az elején beszippantotta őket az előadás.

* Csaknem húsz éve játsszák a darabot. Önöket is rögtön az elején beszippantja?

Egyszer egy neves itthoni kollégánk azt mondta, hogy ez az előadás olyan, mint egy léggömb. Ötünk közül senki nem engedhet ki belőle egy picike levegőt sem. A feszültséget folyamatosan tartanunk kell. És meg is teszünk mindent, hogy tartsuk. Én például mint zárkózott entellektüel sokáig hallgatok, meg sem szólalok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egy pillanatra is lazíthatok. Előadás után sokszor össze is kapunk az öltözőben. Nagyon kritikusak vagyunk egymással. Nem kell hozzá sok, hogy parázs vita alakuljon ki közöttünk.

* New York mennyire lopta be magát a szívébe?

Nem érzem jól magam egy felhőkarcolóban. Felmegyek a legtetejére, de gyorsan vágyom is le, a földre. Ha felfelé nézek, már attól is szédülök. Vlado Kobielskyvel két nappal korábban indultunk el Chicagóból New Yorkba, mint a többiek. Nem voltunk folyton együtt. Külön is kirándultunk. Én nem olvasok útikalauzokat. A helyszínen döntöm el, mit akarok látni. Vladóval elsőként a Broadwayt vettük célba. Egyikünk sem beszél jól angolul, de kezünkben volt a szálloda recepcióján kapott metrótérkép, és nekivágtunk. Csak éppen ellenkező irányba. Leszálltunk a Broadway nevű metrómegállóban Brooklynban, miközben a Broadway színházai Manhattanben vannak. Két-három kilométeres gyaloglás után megfordultunk szépen, és irányt változtattunk. A legnagyobb élmény az emberek látványa volt. Ülök egy padon, és órákig nézni tudom őket, mert annyifélék. Éjszaka pedig a dzsesszklubok tartottak fogva. Soknemzetiségű bandák játszottak fergetegesen.

* Kellemetlen élmény?

Mindent humorral fogadtunk. Ha fura, nehezen megmagyarázható helyzetbe került valamelyikünk, akkor a gyenge angoltudásunk miatt. Lukáš Latinák játékot akart venni a gyerekeinek, talált egy Tops nevű boltot a neten, ott állt a kapu előtt, de gyanús volt neki, hogy be kell csengetni. Itt valami nem stimmel – gondolta. Kijött egy hosszú combú nő miniszoknyában, és kiderült, hogy szexuális segédeszközök boltja előtt állt Lukáš. Nagy hahota lett a vége, amikor elmondta, milyen üzletet keres.

* Tudna élni New Yorkban?

Nem hiszem. Mit csinálnék ott? Ahhoz, hogy ott színész lehessek, elengedhetetlen a tökéletes nyelvtudás. Egy zenésznek viszont New York maga a paradicsom. Még az aluljárókban, a metrómegállókban is óriási tehetségek zenélnek. Hatalmas az ottani piac. Mindenben. Szóval, nem! Nem vágyom New Yorkban élni. Jó nekem itthon. Maradhattam volna évekkel ezelőtt Spanyolországban, ahol három nyarat pincérkedtem végig. Hosszasan marasztalt az egyik vendéglő vezetője, de onnan is hazajöttem. Lehet, hogy ott többet kerestem volna felszolgálóként, mint itthon színészként, de azóta sem bánom, hogy nem maradtam kint. Imádom a színházat, az Astorkát, akárcsak a Teatro Tatrót, ahol nyaranta sátorban játsszuk A Mester és Margaritát. Ezt hagyjam itt? Miért? Turistaként szívesen visszamegyek majd New Yorkba, vonz az ottani sokszínűség, de a bázisom itthon van. Chicagóban is, New Yorkban is nagy sikerünk volt a Stukkerrel, mint pár éve Sarasotában és Ottawában. Boldogan visszük bárhová. Olyanok vagyunk mi öten, mintha testvérek volnánk. Végül is ugyanabban a fészekben nőttünk fel. Nem is tudnánk elszakadni egymástól.