Óh, Toronto!!

Repülővel kétféléképpen érkezhetünk Kanada legnépesebb városába: a Toronto Islands szigetcsoport egyikén található pici reptérre, ahonnan mindössze tíz perc bejutni a központba, vagy a Toronto Pearson nemzetközi légikikötőben landolva – innen negyvenperces autóútra számítsunk. A szigetre csak egy repülőtársaság szállít utasokat hetven ülőhelyes gépekkel, míg a nagyobb, nemzetközi reptéren minden nagy társaság megtalálható.
Észak-Amerika ötödik legnagyobb városa New Yorkhoz képest még a hétköznapi csúcsforgalomban sem tűnik zsúfoltnak. A sztrádákon gyorsan haladnak az autók, a városközpontban cikáznak a kétszínűre festett taxik. A villamosokon mindig van ülőhely, és egy étteremben sem kell asztalra várnunk. Kényelmes város ez, nyugodt és civilizált. Az emberek barátságosak, és szeretnek viccelődni: a taxisunk megkérdezte, miután barátnőm betette a bőröndjét a csomagtartóba (ahogy New Yorkban szokás), hogy vezetni is ő fog-e.
2006-os adatok szerint két és fél millióan vallották magukat torontóinak, felük nem Kanadában született, és az átlagéletkor harminchét év volt. A sok bevándorló jelenléte ellenére a lakosság jelentős része európai származású, és a legnagyobb kisebbségi csoportok a csak egyenként tizenkét százaléknyi karibi meg kínai. Számos bevándorlókat befogadó nagyvároshoz képest nagyon alacsony itt a bűnözési arány.

Lendületben
Igaz, hogy Toronto fiatalos, hiszen ennyi biciklizőt csak gyerekkoromban láttam Nagymegyeren, de feltűnik, hogy például a szállodánk éttermében ötven körüli vagy feletti pincérek, pincérnők szolgáltak ki. Ez jelentheti azt, hogy a kanadai társadalom kevésbé age-ista (életkoron alapuló diszkrimináció), mint az USA-beli, vagy hogy itt ez igazi szakmának számít, s úgy megfizetik, hogy hosszú távon meg lehet élni belőle. (New Yorkban leginkább diákok és illegális bevándorlók pincérkednek). Az előbbi feltételezést erősíti kedves idegenvezetőnk. Dorothy német származású, 1967 óta lakik Torontóban. Mivel mindkét fia elmúlt negyvenesztendős, hatvanas éveiben lehet. Roppant agilis – mindennap, ha úgy tartja kedve, még hétvégén is, dolgozik. Az első nap gyalogtúrára vitt bennünket. Amikor mi már alig vártuk, hogy leülhessünk, ő olyan üdének tűnt, mint reggel volt. Másnap a város csodás szigetcsoportján bicikliztünk. Dorothy huszonöt kilométer távolságból érkezett saját kerékpárján, majd eltöltött velünk másfél órát, és elsietett úszni, hogy aztán ismét visszabiciklizzen otthonába. A hölgy tolmácsként és minden olyan munkával keresi a kenyerét, amely során a német nyelvet használni tudja. Remek idegenvezetőnek bizonyult. Nem untatott az egyes épületek máshol is megtalálható adataival, hanem őszinte lelkesedéssel mesélt személyes vagy hallott történeteket. A Royal York Hotel halljában például elmondta, hogy egyszer egy monopoly- (társasjáték) világversenyre érkezett németországi úriember szerződtette őt tolmácsként. Mivel az illető bejutott a döntőbe, ő is végigélvezhette a patinás szálloda különböző termeinek és a játéknak a hangulatát, a finom ételeket.
A híres szállodával, ahol az angol királynő szokott megszállni kanadai látogatásai alkalmával, szemben található a főpályaudvar, a Union Station. Az állomást és a hotelt is az akkori vasúttársaság építette, mai szemmel nézve is pazarul. Hogy a téli hónapokban a szállodába tartó utasoknak, míg átérnek az út másik oldalára, három percig se kelljen kint vacogniuk, föld alatti összekötő folyosót is kialakítottak. Ma Torontó alatt negyvenöt kilométernyi alagút található. Ezek különböző épületekbe, komplexumokba vezetnek, és természetesen a metróállomásokat is összekötik. Azok a külvárosból érkező ingázók, akiknek a munkahelyéhez nem vezet alagút, vagy nem szeretnek a mélyben tartózkodni, a helyi tömegközlekedés villamos- és buszjárataival juthatnak el célpontjukba. Aki viszont teheti, az biciklizik. Az utcákban minden üzlet és lakóház előtt ott állnak a város emblémájával ellátott kerékpárállványok. Fiatalok, középkorúak, idősek, szoknyás hölgyek és öltönyös urak – mind kerekeznek.

Nyakunkba véve a várost
A jó városnézéshez persze nem kell egyéb egészséges lábnál. Az óváros pompás régi épületei között remek szabadtéri művészi alkotást csodálhatunk meg. A régi városháza előtt elhaladva, amelyben ma bíróság van, eljutunk az ufószerű építményből és két félkörös épületből álló újhoz. Az előcsarnokban elhelyezett nagyméretű fényképeken végigkövethetjük ’60-as évekbeli építését, és megcsodálhatjuk a százezer egyszerű szöggel díszített falat, a Metropolist. David Patridge művész alkotta 1974-ben. A városmagot ábrázoló középpontból kiindulva megformálta a települést, majd az országot, a kontinenst és az egész világot. Mindenki egy kis szög. A végeredmény csodálatra méltó.
A régi városházától nem messze található Toronto legnagyobb bevásárlóközpontja. Ha viszont arra vagyunk kíváncsiak, hogy a helyiek hol szerzik be mindennapi elemózsiájukat, és hol szeretnek összejönni, elvillamosozunk a Kensington Market nevű városrészbe. Itt sok apró boltocska és utcai árus kínál mindenféle nemzeti ételt, italt, zöldséget, gyümölcsöt, halat, fűszert és édességet. Van vegeta és piros paprika, hurka meg kolbász is. A házak is érdekesek – szendvicsszerűen kettő van összekötve egy közös fallal, de különbözőképpen festve, díszítve. Az egyikben található a Hungary Thai étterem. Menüje a magyar és a thai konyha furcsa egyvelege. Ottjártunkkor sajnos zárva volt.
Ha már kicsit bejártuk a várost, menjünk fel a több mint ötszáz méter magas CN Tower toronyba. 1976-ban épült 63 millió dolláros költséggel. A világ legmagasabb különálló épülete. Hogy elkerüljük a 447 méteres magasságban található kilátóra várók hosszú sorát, előzetesen foglaljunk asztalt. A torony forgó étterméből megnézhetjük, merre jártunk. Az étterem körülbelül hetven perc alatt tesz meg egy teljes kört. Közben pedig finom ételeket, italokat fogyaszthatunk. A CN toronyból is úgy tűnik, mintha Toronto tenger mentén terülne el, pedig az Ontario édesvizű tó. Partján hosszú korzót alakítottak ki, padokkal és éttermekkel, kávézókkal. Remek hely az emberek megfigyelésére, és biztos, hogy a sétálók között magyar szót is hallunk. Vigyázzunk viszont az ételünkre, mert a helyi sirályok szemfüles pizzatolvajokká szakosodtak.

Séta-vitorláshajók is indulnak innen, a szigeti repülőtérre a tópart egyik végéről jár a komp. A tóparti korzóval szembeni oldalról is mennek kompok – a nagyobb szigetcsoportra. Mivel a szigeteken családi házak is épültek, a kompon mindenféle érdekességeket – bicikliket, kutyákat, deszkákat, elektronikus berendezéseket, bútordarabokat – is szállítanak. Egy férfi babakocsiban vitte a szigetre nyolc kiskutyáját sétálni.
A szigeteket hidak kötik össze. Az egyik oldalon fürdőzésre alkalmas partokat alakítottak ki. A másikon lakóházak sorakoznak, itt sétálni, biciklizni lehet. Egy kerékpárkölcsönző 7 dollárért kínál egyórás biciklizést. Néhány étterem, kávézó és két gyorspizzás biztosítja az enni- és innivalókat, több helyen ingyenes nyilvános vécék és öltözők vannak. A szigetek egész napos programot ajánlanak, főleg családok részére.
Toronto legérdekesebb épületeit, múzeumait, galériáit évente egyszer, egy hétvégére megnyitják a nyilvánosságnak. Idegenvezetők mesélik el a legfontosabb tudnivalókat. A belépés ingyenes. De ha utunk nem esik egybe a Doors Open rendezvény időpontjával, a kiállítások mindenképpen megérik a belépőjegy árát. Az Art Gallery of Ontarión vagy a Royal Ontario Museumon kívül itt található a cseh vonatkozású Baťa Cipőmúzeum és az egyik régi banképületben a Hockey Hall of Fame. Kiemelném a városközpontban levő Textile Museum of Canadát is.
A fárasztó nap után jólesik a vacsora a híres Distillery Districtben. A világ legnagyobb whiskyfőzőjét a Gooderham és a Worst családok működtették 153 évig. 1990-ben a gyár bezárt, és a területet filmezésre adták bérbe, valamint galériák, éttermek, kavéházak és kiállítótermek otthonává alakították át. A régi és a modern szerves, harmonikus együttléte érezhető itt is, mint ahogy Torontóban majdnem mindenhol.