Nyaralás után itt

Meg varrni. Még többször süthettem volna a jól megkelt kalácsokat, lepényeket, főzhettem volna kedvenc ételeiket, külön-külön is akár mindeniknek a szája ízére. És akkor lehettek volna még dundibbak (kövérek), még nyugodtabbak, mert nem az a játszótérre járó, jövős-menős, labdázós-sportos anyukatípus voltam, hanem a fészekrakó, a kotlós: üljünk le, és beszélgessünk, vagy dagasszunk együtt (és beszélgessünk), játsszunk bábszínházat (és beszélgessünk), készítsünk babaházat (és beszélgessünk), olvassunk felváltva nagy indiánkönyvet (és beszélgessünk). Persze, most jut az eszembe, hogy ha én nyugdíjas lehettem volna, akkor a férjem, az apjuk is nyugdíjas volt volna, s bizony az vihette volna őket pályára, strandra ki, hegyre, fára fel, s akkor viszont inasak lehettek volna e gyermekek, nem ducik. Egy a lényeg, nem lehettem huszonévesen nyugdíjas, maradt a maradék idő a felsoroltakra, meg plusz az éjszakából ellopott órák. Később, mikor ők már nemhogy nem igényelték, kifejezetten ignorálták az effajta aktivitásomat, én ugyanúgy vágytam nyugdíjas lenni. Akkor meg azért, amit annak idején elmulasztottam. Például, mondtam, sokat aludnék. Minden olvasásra kiszemelt könyvet elolvasnék. Írnék naplójegyzeteket, lányregényeket, folytatnék irodalmi levelezéseket, szerveznék szalonbeszélgetéseket (és beszélgessünk). És annak ellenére, hogy a már nyugdíjasok mondták, csak erőnek teljében, fiatalon érez így az ember, én még most is, erőmből jócskán veszítve, öregen is ugyanezt gondolom. Édesanyáink mintájára pont öt év múlva mehetnék végre nyugdíjba, a jelenlegi állás szerint viszont legalább tizenötöt még dolgoznom kell, de nem valószínű, hogy akkorra a címen kívül jut számomra (a korosztályom számára) nyugdíj. Szóval, én bármikor nyugodtan elmennék nyugdíjba. Persze, pont te, mondta egyszer, még régebben az anyám. Egy hónapig, ha bírnád. Először kialudnád magad, aztán mindent megfőznél, megsütnél, kipróbálnál, kitakarítanál, elolvasnál, és kezdenéd magad börtönben érezni. Szenvednél a monotóniától, te. Ugyan, mit tudja ő, hogy mitől szenvednék, mitől nem, és kitartottam amellett, amit e témában gondolok. No de! Most, hogy voltam, láttam, pihentem, az egyik legkellemesebb szabadságomat töltöttem, összesen tizenkét napot, Pöstyénben, ahol lelassult az idő, mondhatni békebeli (amilyennek én azt a jó békebelit képzelem), ahol elolvastam az összes magammal vitt könyvet (igen, a Vrabec Maritól karácsonyra kapottat is), ahol délig aludtam, ebéd után fürdőztünk, este sétáltunk gyönyörű parkokban, kávéztunk jó kis presszókban, vacsoráztunk monarchiabeli fogadókban (néha már-már Krúdynak képzelve magam), ahol semmi nem hiányzott az égadta világon (és beszélgettünk), most a tizenkettedik napon mégis mintha még vígabb és boldogabb lettem volna, mert a Gábor (akivel voltam) egyszer csak megszólalt: te már annak örülsz, hogy hétfőn Vasárnap! És valóban. Nem tudatosítva ugyan, de vágyott a lelkem vissza ide, látni a munkatársaimat, olvasni a szerzőinket, bontogatni az olvasói leveleket, várni a friss, új Vasárnapot. Igazad volt, anyukám!

Kipihentem magam.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

… futottam vele egyszer össze a Gázgyár-pályán, egy VASÁRNAP délelőtti matinén, én is inkább napozni voltam, mint a meccs miatt.

Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – kardozós változat –