„Nem szeretem a tudós szót”

Honnan a vonzalom a műszaki dolgok iránt?

Valószínűleg édesapámnak köszönhetem: ő is gépészmérnök, szintén a pozsonyi Műszaki Egyetemen szerzett oklevelet. Egyke voltam, és gyermekként kicsit be voltam zárva a saját világomba.

Furcsa gyerek voltál?

Mondhatni. Egy picit különc.

Tehát 2001-ben édesapád példáját követve szintén a pozsonyi Műszaki Egyetem diákja lettél.

Épp amikor visszajöttem Amerikából, olyan lehetőséget kínált a gépészmérnöki kar, hogy a bakkalaureátusi fokozatot angol nyelven lehet megszerezni. Ez megfogott, másrészt műszaki lévén, megfelelt az érdeklődésemnek.

Miután megszerezted a fokozatot, jött a magiszteri; aztán hogyan tovább?

2009-ben megszereztem a doktori fokozatot, és ott is maradtam mint kutatómérnök, ez a hivatalos besorolásom. Minimális tanítással jár, néhány gyakorlati órát tartok, munkám nagy részét a kutatás teszi ki. Ez annyit jelent, hogy többé-kevésbé önálló ötletekkel dolgozom. Kipróbálom a laboratóriumban, ha összejön valami, finomítok rajta, és amikor úgy gondolom, hogy másokat is érdekelheti, írok róla egy cikket. Mely általában egy konferencián köt ki valahol a nagyvilágban, vagy egy szakfolyóiratban, minden esetben angolul.

Kicsit félek a saját kérdésemtől, de mindenképpen fel kell tennem: Mivel foglalkozol pontosan?

Szerintem el tudnám magyarázni, de fél délutánt rá kellene szánni, meg persze szükség lenne papírra és ceruzára is…

De mi van, ha nincs annyi időnk?

Akkor próbálom rövidre fogni: automatizációval és mechatronikával foglalkozom. Nem vagyok tehát fizikus, sem matematikus. Az automatizáció a gyártósorok tervezésétől, üzemeltetésétől és fejlesztésétől kezdve a robotok mozgásáig mindenfélével foglalkozik. Programokról van szó, algoritmusokról, amelyek ezeken az eszközökön futnak. A mechatronika pedig érinti ezt a tudományágat. Kombinálja a mechanika tudományát, az elektrotechnika tudományát, a számítástechnika tudományát és az irányításelméletet. Mondhatni, aki a mechatronikával foglalkozik, mindenbe belelát egy kicsit, minde téren képben kell lennie. Ezen belül – mert van egy szűkebb érdeklődési köröm, ez pedig már tényleg absztrakt – vibrációirányítással és prediktív irányítással foglalkozom.

Prediktív irányítás? De bonyolultan hangzik…

Valójában annyit jelent, hogy az irányított rendszer matematikai modellje alapján az adott gépezet viselkedését egypár lépéssel előre megpróbáljuk megjósolni, és az elképzelt folyamat szerint számoljuk ki a jelen döntéseit. Ezt próbálom hasznosítani a vibrációcsillapítással, olyan aktív anyagok és eszközök esetében, amelyek a mindennapi életben lassan kezdenek megjelenni.

Mint például?

Mint például a luxusautók felfüggesztése, ahol a komfortérzést növelik azzal, hogy úgynevezett félaktívan próbálnak belenyúlni a gépkocsi viselkedésébe. Vagy mondjuk, a helikopterek rotorlapátjain jelentkező nem kívánt rezgések csillapítása.

Szóval tudós vagy.

Nem szeretem a tudós szót. Túlságosan komolyan hangzik, majdhogynem hivalkodón. Azt hiszem, a kutató jobban illik rám.

Bejártad a fél világot, számos konferencián megfordultál előadóként. Merrefelé voltál?

Konferenciák révén nagyon sok helyre eljutok. Volt előadásom Oxfordban, Cambridge-ben, az oroszországi Novoszibirszkben, Innsbruckban, Bangkokban vagy az indiai Bangalore-ban, de idén még megyek Pekingbe és Fokvárosba. Voltam vendégkutató Oxfordban három alkalommal is, vagy a norvég Trondheimban, szóval láttam ezt-azt. Mindenképpen van mit bepótolnunk a tudomány művelésének szintjén vagy olyan téren, mint a laboratóriumfelszerelés. Vannak tudományágak, ahol nem szükséges komoly felszereltség ahhoz, hogy jó eredményeket lehessen elérni, a műszaki tudományok viszont olyan terület, ahol nem volna rossz kicsit komolyabb bázissal építkezni.

Visszatérve a »tudós«-ra: az emberek nagy része e szó hallatán egy ősz, öreg embert képzel maga elé, mondjuk, Albert Einsteint a borzas hajával. A konferenciákon vannak hozzád hasonló fiatalok?

Igen, határozottan igen. Persze nem a tizenéveseknél kezdődik, de találni fiatal doktoranduszokat, sőt magiszteri fokozaton tanuló diák is megjelenhet egy konferencián, ha van mit mondania. 

Hogy képzeljük el egy munkanapodat? Hazaérkezve az egyetemről azonnal bezárkózol otthoni »laborodba«, és folytatod tovább, amit elkezdtél?

Hogy őszinte legyek, kicsit megszállottnak kell lenni, mert nehéz kikapcsolni, ha akarod, ha nem. Van egy pont, amikor azt mondod, jó volna már nem ezzel foglalkozni, de nem tudsz leállni. A zuhany alatt, a tévé előtt és szinte mindenhol az jár a fejedben. Végül előveszed a számítógépet, és utánanézel, meg persze az e-mailek is jönnek állandóan.

Vagyis munka után is a munkával foglalkozol. Mikor van idő a magánéletedre?

Ez nem egy strukturált valami, nem mondhatnám, hogy rendszeres, csak ha úgy hozza az alkalom. Semmiképpen nem állíthatom, hogy nincs magánéletem.

Ha valaki valamit nagyon szeret, ahhoz kell bizonyos fokú megszállottság. Itt viszont az is szükséges, hogy olyan párt találjon, aki mindezt tolerálja. Nálad ez hogy alakult?

Páromról, Jankáról elmondhatom, hogy mindenben segít. Kezdjük azzal, hogy tolerálja az életmódomat, s ha például elutazom Novoszibirkszbe vagy Fokvárosba egy többnapos konferenciára, azt sem bánja. De néha azért már szól, hogy ne nézzem meg az e-mailt, és igaza van. Harmadrészt pedig a munkámban is tud segíteni, hiszen angoltanárként átnézi a megjelenés előtt álló cikkeimet, és ha talál bennük nyelvtani, stilisztikai hibákat, segít kijavítani. Éppen erről beszélgettem a professzorommal. Azt mondta, tulajdonképpen szerencsés, hogy az ő felesége is professzor.

Milyen érdekességre emlékszel vissza az utazásaidból?

Érdekes, hogy Pozsonyban az egyetem épülete este tízig van nyitva. Oxfordban az épületek állandóan nyitva vannak, akármikor be lehet menni. Ha szombat reggel elindultam a buszpályaudvarra, a hatalmas vegyészeti laboratóriumokban, ahova belátni az utcáról, már hajnalban dolgoztak a kutatók vagy a diákok. S ha éjfélkor mentem arra, még mindig dolgoztak. Ott aztán tényleg tapasztalható a megszállottság. Annyi embert magában beszélni, mint ott, még sehol nem láttam. Ez bizonyos mértékben nyomasztónak is tűnhet.

Az őrületet és a zsenialitást csak egy hajszál választja el egymástól?

Igen, ebben lehet valami.

Májusban a Magyar Tudományos Akadémián, a 185. közgyűléséhez kapcsolódó külső tagok fórumán átvetted az Arany János Fiatal Kutatói Díjat Pálinkás József leköszönő elnöktől. Díjátadáskor mindig felmerül a kérdés: milyen érzés egy ilyen elismerés?

Nem ezért csinálom. Ez nem tud motiválni. Ha van egy új »játék« a laboratóriumban, az sokkal jobban motivál, mint az az érzés, hogy egyszer díj lehet belőle. Talán kicsit nagyképűen hangzik, pedig teljesen őszintén mondom. Persze örülök neki, hiszen nagyon jó dolog, de hogy motiválna, vagy hogy ezért csinálnám... Állandóan kell, hogy elégedetlen legyek a munkámmal. Ez jó is, meg nem is, mert az apró dolgok sem hagynak nyugodni, s talán ezért is vagyok hajlandó éjfélkor e-mailt írni. De a pozitív oldala, hogy előrevisz, mert folyamatosan jobb akarok lenni. Nem azt mondom, hogy ennek feltétlenül működnie kell, de mindenképpen motiváló. Jómagam is szeretném, ha a sikerélmény tovább tartana pár percnél. Ez egy kicsit az érdeklődés fenntartására is szolgál, mert addig érdekel egy publikáció, míg le nem adtam, vagy a kihívás is addig érdekes, amíg az illető dolog nem működik.

Tervezel valami nagyot, ami majd alapjaiban rengeti meg a műszaki világot?

Szerintem senki sem tervez ilyet. A kérdés pedig az, mi a »nagy«. Eléggé absztrakt területen dolgozom ahhoz, hogy nehéz legyen megfogni a »nagy«-ot. Még ha nagy is, nem hiszem, hogy az átlagembert érdekli majd; inkább a műszaki kollégákat érintheti meg.