Nelli néni tanító élete

Ahhoz a régi pedagógusnemzedékhez tartozik, amelynek tagjai még nemcsak tanítottak, hanem a helyi közösség életébe is bekapcsolódtak. Színjátszó csoportot, kórust alapítottak, versmondó versenyekre, táborokba vitték a gyerekeket, aktív Csemadok-tagok voltak, és mindezt jókedvvel, töretlen lelkesedéssel győzték. Ezért olyan színes, eseményekkel, tennivalóval és főleg szeretettel teli az életük nyugdíjaskorukban is.

Hajtman Kornélia, vagyis Nelli néni, ahogy volt tanulók nemzedékei hívják, ma már Párkányban lakik, de még mindig nánainak vallja magát. Vasárnaponként a szülőfalujába jár misére, és minden kedden az ottani nyugdíjasklubban találkozik a kortársaival. Mi is oda megyünk érte, hogy aztán nyugodtan beszélgethessünk a fényképekkel, gyermekrajzokkal teli lakásban. Azt mondja, nehezen adta fel azt a helyet, ahol felnőtt, és ő is felnevelte a gyermekeit, de be kellett látnia: egyedül már nem bír el a házzal és a kerttel. „Nehezteltek is rám a nánaiak, hogy otthagyom őket, de megígértem nekik, hogy amilyen gyakran csak tehetem, visszajárok. Amíg erőm engedi, ezt meg is tartom, mert hazahúz a szívem, és ma is az ottani emberek jósága, segítő szeretete éltet” – mondja az idős hölgy, akit annak idején a tanítói biztattak a továbbtanulásra.

„Édesapám kilencéves koromban meghalt, özvegy édesanyám egyedül nevelt fel. Ma is csodálkozom, hogy elengedett Pozsonyba a tanítóképzőbe, mert egyedüli gyerek voltam. Annyira szeretett, hogy a legjobbat akarta nekem, és tényleg nem is történhetett volna velem jobb, hisz nagyon megtaláltam magam ebben a hivatásban. Olyan szerencsém volt, hogy az iskola elvégzése után 1956-ban a falumba helyeztek, és nagyon sokáig Nánán is tanítottam. Máig fel tudom idézni az olajos padlók illatát és a vaskályhák melegét. A sóderes udvaron együtt fociztak a mieink a szlovák iskola diákjaival, a szlovák igazgatóval is jó barátságban voltunk. Nánához tartozott még Újmajor, ahonnan Mlatyec bácsi lovas kocsival szállította be a tanulókat és egy pedagógust. A nagy telekben sokszor úgy érkeztek meg, mint a fagyos madárkák.”

A közösség lelke

Nelli néni szlovák férfihoz ment férjhez, de azt mondja, már akkor is látta, olyan jó ember, hogy ez soha nem lesz köztük konfliktusforrás. „Ő is árva gyerek volt, a sógora nevelte, aztán Alsóahára került a vasúthoz kocsivizsgálónak, és mindig azt mondta, hogy a magyarok nagyon rendesek. Nánán is hamar beilleszkedett, dolgozott a Csemadokban, ha kellett, vitt bennünket a szereplésekre, ha úgy alakult, a gyerekekre vigyázott. Édesanyámmal egy házban laktunk, s otthon mindig magyarul beszéltünk, úgyhogy a férjem is hamar megtanult. Amikor el kellett döntenünk, milyen iskolába íratjuk a fiainkat, ő volt az, aki azt mondta, járjanak magyarba. Béla fiam megköszönte az apjának, amikor érettségizett, hogy az anyanyelvén tanulhatott. Ritka drága ember volt a párom, ma is hiszem, hogy ő vigyáz rám fentről – mondja Nelli néni, akire bizony rá is fér, hogy fentről is óvják, mert a korát meghazudtoló aktív életet él. – Bennünket arra neveltek a tanítóképzőben, hogy a pedagógus a közösség lelke kell, hogy legyen. Mindenben részt vettünk, mindenhol ott voltunk, el sem tudtuk képzelni, hogy egy magyar kulturális rendezvény nélkülünk menjen végbe. Szomorúan tapasztalom, hogy ma ez már nincs így, a fiatal pedagógusokat szinte sehol sem látom.”

Gyermeklelkű felnőttek között

Nánán a Csillagvirág énekkar alapító tagja volt, természetesen a többi helyi tanítóval együtt, és valamennyien tagjai voltak a helyi színjátszó csoportnak is. Az iskolák körzetesítéséig tanított ott, akkor Párkányba került, ahol csakhamar megteltek az iskolák. A helyhiányt csak a gyerekek utaztatásával tudták megoldani az illetékesek, ezért Nelli néni ismét falura, Kőhídgyarmatra került a diákjaival. Aztán ismét vissza Párkányba, nyugdíjazásáig az ottani magyar iskolában tanított. Ma is visszajár, mindennap az iskolában, kollégákkal ebédel, mert az egyedüllétet soha nem tűrte. Ott van mindenhol, ahol szükség van rá: már nyugdíjasként vállalta, hogy a kisegítő iskolában hittant oktasson. „A szépkorúak egyetemén hatvanon túl elvégeztem a szociális munka szakot, de talán érzékem is van hozzá, mert nagyon könnyen megtaláltam az utat ezekhez a tanulókhoz is. Ennek alapján kért fel a mentálisan sérült fiatalokat és családjukat segítő helyi társulás, hogy foglalkozzam a fogyatékossággal élő gyerekekkel. Máig hetente találkozom velük, gyermeklelkű felnőttek is vannak köztük, akik évek óta visszajárnak a foglalkozásainkra. Minden évben elviszem őket a külön nekik szervezett szavalóversenyre Galántára. Egyszerre megható és örömkeltő látni, mennyire szeretnék ők is megmutatni, mit tudnak.”

Az olyan nap, amikor épp sehová sem megy, nagyon ritka, de ilyenkor sem ül otthon tétlenül. Krónikát vezet, amelyben megörökíti a nánai társadalmi szervezetek életét. Ha valaki egyszer kíváncsi lesz, mi történt a Csemadokban, nyugdíjasklubban, iskolában vagy óvodában, Nelli néni krónikáiban biztosan megtalálja, mert ő minden rendezvényre hivatalos. „Leköt és szórakoztat ez a munka, értelmesebbnek tartom, mint a sorozatok nézését. A fiaim haragszanak, hogy nincs mobiltelefonom, de mondtam nekik, hogy engem ne zavarjanak az utcán, hívjanak akkor, amikor itthon vagyok. Valamikor mindent meg tudtunk beszélni az asztalnál, most sem tartom fontosnak, hogy lépten-nyomon elérhető legyek” – mondja, majd elmondja: a diákjait és a saját fiait is következetes szigorral nevelte. A példa hatott, mindketten a nyomdokaiba léptek, sőt a menyei is pedagógusok. Béla az Alsóbodoki Vállalkozói Szakközépiskola igazgatója, Marián a párkányi gyermekotthonban nevelő.

Boldog dédmama

„Nem irányítottam őket sem a pálya-, sem a párválasztásban; mindig csak azt mondtam: »Olyan hivatást válasszatok, amelyet örömmel fogtok folytatni, és olyan családba nősüljetek, ahol szeretni fognak benneteket.« Hálás vagyok a sorsnak, hogy ez mindkettőjüknek sikerült. Szívvel-lélekkel pedagógusok, szép családjuk van: négy unokának és nyolcvanéves fejjel már egy dédunokának is örülhetek. Nagyon remélem, hogy még Lőrinckével is sok-sok örömet szerzünk egymásnak. Mondanom sem kell, hogy minden unokám magyar iskolába járt. Ez soha nem volt kérdés, és nem is értem, hogyan lehet egyáltalán vita tárgya olyan családokban, ahol az apa és az anya is magyar.”

Az örökmozgó Nelli néninek kevés ideje jut saját magára, de ha mégis, akkor kirándulni jár; különösen az egynapos zarándokutakat kedveli. Esténként leginkább olvas: könyvet, újságot és természetesen a Vasárnapot. „Mindent szeretek benne, de legjobban a Kopertát. Régebben én is írtam, most már ritkábban, de ha azt látom, hogy igazságtalanul bántják a lapot, kedvem volna tollat ragadni. Szerencsére legutóbb is megtették helyettem mások. Nagy dolognak tartom azt is, hogy a Vasárnap felkarolja a tehetséges fiatal írókat. Miután mindent elolvasok, a lapot továbbadom olyan kolléganőknek, akik nem tudják megvenni, a receptes, kézimunkás mellékleteket pedig viszem a nyugdíjasklubba. Hadd lássák minél többen, milyen jó lap ez, aztán hátha legalább néha megvásárolják. Mert ki fogja megvenni, ha nem mi, magyarok?” – mondja a vérbeli pedagógus, aki még nyolcvanévesen is ösztönösen és tapintattal igazgatja környezete életét. Hogy mindenki érezze: az élet nyugdíjaskorban is lehet szép és mások számára hasznos.