Benkő Tímea fotója
Az elfelejtett forradalom című dokumentumfilmet a Fórum Kisebbségkutató Intézetnek köszönhetően október 23-án (és azt követően) rengeteg helységben vetítették Dél-Szlovákiában. Ekkor fedeztem fel a visszaemlékezők között az érsekújvári Bopkó Margitot, aki korát meghazudtoló memóriájának köszönhetően ma is élénken emlékszik ifjúsága eseményeire. Olyannyira, hogy két évvel ezelőtt, 84 (!) évesen tollat ragadott, hogy papírra vesse emlékeit.
Ezt hogy képzeljem el? Vett egy füzetet, és kézzel írta a regény első változatát?
Az írás kézzel nekem nehezen megy, de már nagyon rég ott motoszkált az agyamban, hogy meg kellene írnom ezt a könyvet. A gyerekek hoztak nekem egy régi laptopot, hogy tanuljak rajta pötyögtetni. Tetszett a dolog, egész jól belejöttem az írásba. Már majdnem készen voltam a könyvvel, amikor valamit véletlenül megnyomhattam, mindent kitöröltem. Sírógörcsöt kaptam, mondom: fütyülök az egészre, én ezt újra nem kezdem. Egy hét gondolkodás után azért mégiscsak hozzáfogtam újra…
Hogy sikerült aztán kiadni?
Ildikó, a menyem, azokban a napokban összefutott Bolemant Lillával, aki épp női írókat keresett. Eljött, elvitte a kéziratot, és úgy találta, ki lehetne adni. Ez két éve karácsonykor történt, azóta van a boltokban a Nagyi könyve.
Megváltoztatta benne a személy- és helységneveket. Szerzőként is a lánykori nevét használja: Soóki Gitta.
Nem titok, hogy Farkasdon születtem, a szomszédos Negyeden, Sókszelőcén és Érsekújvárban játszódik a történet. Csak az igazat írtam, sőt szépítettem is egy kicsit az eseményeken. A harmincas évek elején kezdődik, a magyarok bejövetele, a háború a történelmi háttér, és ötvenben végződik. Tinédzserként éltem át ezt a korszakot, nagyon kritikusan szemlélve az eseményeket, nagyszájú lányka voltam, okkal volt sokszor mérges rám a nevelőanyám.
Tényleg örökbe adták? Azt gondoltam, ez fikció…
Meg tudom mutatni a dokumentumokat is. Mai napig őrzöm az iratokat.
Ez mennyire volt megszokott dolog akkoriban?
Nagyon ritka dolog volt, én amolyan csodabogár voltam, és nagyon sokáig nem is tudtam, hogy örökbe fogadtak. Csak azt tudtam, hogy mindig nagyon vártam a keresztanyámat, aki tulajdonképpen az édesanyám volt. Három gyereket nevelt egyedül, nagyon gyorsan özvegy maradt, beteg lett, jött a gazdasági válság. Sokáig vívódott, hogy mit tegyen… Minden reggel hatkor cipelt a trafikba, ahol dolgozott, ott nőttem föl a földön játszva. Itt ismert meg a nevelőapám. Igazi úriember volt, korrekt férfi. Nem volt gyerekük, nagyon ragaszkodtunk egymáshoz, azért is tette ezt az ajánlatot anyámnak. Negyeden hentes- és cukorkaüzlete volt, később meg mozi. Jómódban voltak, cseléd, mosónő, nevelőnő volt a felesége mellett a háznál. 30 hold földjéből 20-at rögtön rám íratott, amikor örökbe fogadott. Megígérte anyámnak, hogy bármikor meglátogathat, és a nyarat mindig nála töltöttem. A sors fintora, hogy 5 és fél éves koromban meghalt a nevelőapám, így végül mégis apa nélkül nőttem fel.
Azt is leírja, amikor tízévesen véletlenül meghallotta, ki az igazi édesanyja. Én ezt is félig kitalált történetnek gondoltam…
Pedig minden úgy történt, ahogy leírtam. A kórházban tudtam meg a származásom. Biciklibalesetem volt, nyílt törést szenvedtem. Miután megoperáltak, a kórházban anyukám beszélgetett a nővérrel, azt hitték, még az altatás hatása alatt vagyok. „Hogy tudott ilyen szép gyereket örökbe adni?” – kérdezte a nővér anyámat. De előtte is sejtettem, hogy valami nem stimmel, mert ha ismerősökkel találkoztunk, olyanokat mondtak nevelőanyámnak, hogy jaj, ez az a kislány? Furcsa volt. Amikor megtudtam az igazat, titokban tartottam, nem árultam el, hogy mindent tudok. Nem mertem, mert nevelőanyám egy szörnyűség volt. Művelt nő létére úgy káromkodott, mint egy utolsó kocsis. Utólag mondta édesanyám is, hogy ha tudta volna, hogy ilyen, még egy kutyát se adott volna neki örökbe. Borzasztó goromba nő volt.
Azzal végződik a könyv, hogy mégis elszökött tőle.
És milyen meggondolatlanul! A legócskább ruhámban futottam el. Nekiindultam az útnak a hóesésben, a befagyott Vágon az utolsó lépéseknél beszakadt alattam a jég, a csizmám telement vízzel, mire anyámhoz értem, belefagyott a hidegben a lábam.
Nagyon élveztem azt a részt, amikor óvónő volt.
Tizenöt évesen negyven gyerekre vigyáztam. Ez ma elképzelhetetlen. Olyan kimerült voltam munka után… Valami borzalom volt, amikor például az egyik felnyomta a golyót az orrába, hajcsattal vettem ki, vérzett, és rettegtem, hogy becsuknak… Másfél év után ellenőrzést kaptam, hogyan nevelem a gyerekeket, és kiderült, hogy imádkozunk is. Reggelente elmondtuk, hogy az ott Sztálin a képen, utána meg hangosan az Ó, én édes őrangyalkámat. Volt egy Kun Béla nevű gyerkőc, nem is értettem, miért néz annyira a komisszár, hogy én kunbéluskázom… Rögtön mennem kellett az állásból.
Meséljen a folytatásról, ami kimaradt a könyvből…
Visszamentem a nevelőanyámhoz. Még három évig együtt laktunk. A vagyon elment az államosítás során, nem maradt semmi, kulák lányként még nehezen is érvényesültem. Mozinkat a Beneš-dekrétumok miatt kobozták el. Nevelőanyám az italról nem tudott lemondani, erős cukorbeteg volt, hatvanegy évesen halt meg. Akkor már nekem három apró gyerekem volt. 1962-ben jöttünk Újvárba lakni, egy fizetésből nagyon keserves volt. Dolgozni akartam, a magyar alapiskolába jelentkeztem esti iskolába, akit tudtam itt a bérházban, rábeszéltem, még nyugdíjas öregasszonyokat is, hogy jöjjenek velem, mert csak tizenöt jelentkezővel indult a csoport. El is végeztük, utána jelentkeztem a gimnáziumban, hogy érettségizni szeretnék. Ott különbözetit kellett tennem egy év anyagából, utána hetente háromszor mentem délután tanulni. Közben a Remesloslužbában varrtam. Leérettségiztem, de az még mindig nem volt elég az elhelyezkedéshez. Egy fogászatba hívtak nővérkének, úgyhogy egészségügyi iskolába kezdtem járni, harmadik félévben citrom nagyságú daganatot találtak a vastagbelemen. Harmincegy évesen. Két év múlva újabb daganat… Csak utána fejeztem be az egészségügyit. Harminc évig a fogászaton dolgoztam. Amerikában egy csomó unokatestvérem élt, levélben tartottuk a kapcsolatot. Amikor ötvennégy évesen nyugdíjba mentem, az egyik írta, hogy egy nyolcéves gyerek mellé magyar nevelőnőt keresnek, nem volna-e kedvem hozzá. Egy hétre száz dollárt ígértek, ami a kevéske nyugdíjamhoz képest nagyon szép pénz volt. Hát semmi angoltudással repülőre ültem. Valamit még gagyogok németül, mert gyerekkoromban német nevelőnőm volt, akkor perfekt beszéltem, de amikor bejöttek a magyarok, kijelentettem, hogy magyar lány nem beszél németül. Nevelőanyám úgy elvert, hogy abban hiba nem volt. Ezért fizette a német kisasszonyt? Szóval megkaptam a vízumot, repülőjegyet, és elmentem. New Yorkban leszálltam, és csak azon izgultam, hogy várjanak az ismerősök, mert különben nem tudom, mit fogok csinálni. Kilenc hónapig voltam kint, amikor megbetegedett a férjem, haza kellett jönnöm. Nincs ott sem kolbászból a kerítés, nagyon megdolgoztam a pénzemért. Óriási csalódás volt a munka, de a rokonok péntek este mindig elvittek hétvégére, sokat utaztam. Ezeket az élményeimet is megírtam. A kézirat címe: Túl az Óperencián. Elolvashatja, ha szeretné…
Jelentem: elolvastam. És remek.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.