Mit adott nekünk a reformáció?

Fazekas László, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke

A reformáció célja az eltorzult és elferdült egyházi tanítás és gyakorlat radikális visszaalakítása volt. Ez azzal járt, hogy a Szentírást, a Bibliát elővették, olvasni kezdték, ami változásokat hozott először a reformátorok, majd mások szívében-lelkében. Ennek messzemenő következményei voltak. A legnagyobb a lelki változás volt, amely az embernek az Istenhez való kötődését erősítette, és ezzel együtt az Isten kijelentései szerint való életet mozdította elő.

Elindult a könyvnyomtatás, amely magával hozta az anyanyelv felértékelődését, ez elősegítette az irodalmi nyelv kialakulását. Megnőtt a tudás utáni vágy. Többen kezdtek tanulni először külföldön, majd amikor a fejedelmek és főurak iskolákat alapítottak, akkor itthon is. Komoly fejlődésen ment keresztül az énekkultúra. Nemcsak a 150 genfi zsoltár lett kincsünk magyar nyelven, hanem sok más ének is keletkezett. Felértékelődött a munka, a rászorulók segítése, az özvegyekről, árvákról való gondoskodás. Az akkori Magyarországon, amely szenvedett a török uralmától, a reformáció hatására megújult a reménység és a vágy, hogy a magyar és a nemzet megmaradjon.

500 esztendő múltán mindannyiunk számára megszívlelendő az akkor élt hithősök akarata. Ma sem tehetünk másképpen, ha életet és előrehaladást akarunk, mint hogy komolyan vesszük Isten Igéjét, s akkor életünkben elindulhat egy folyamat, amely az Istennel való közösség erősödésében és életünk igaz értékeinek megfelelő helyre kerülésében nyilvánul meg.

Kiss Tibor lelkész, Jókai Református Egyházközség

A 16. századi reformáció munkája abban állt, hogy kiásta a Szentírást az évszázadok folyamán rárakódottak alól. A sok emberi tévtanítást letisztogatta Isten Igéjéről. Így került a reformáció középpontjába a teljes Szentírás. Így lett a reformátorok hitvallása a sokat idézett mondat: „Sola scriptura” (csak a Szentírás). Csak belőle tudjuk meg, ki Isten, kik vagyunk mi, és mi az Ő akarata velünk. A szószékekről anyanyelvi bibliamagyarázatok hangoztak el, az emberek kezükbe kapták, ugyancsak az anyanyelvükre lefordítva, a teljes Bibliát.

Fontos a kérdés, hogy mi mit cselekedtünk, hogyan járultunk hozzá a reformátori örökség éltetéséhez. Minden református ember felelősséggel tartozik Istennek. Ez abban áll, hogy erejét, tehetségét Isten dicsőségére fordítja. Azzal a súlyos örökséggel is meg kell birkóznunk, amelyet maga Kálvin János felismert, hogy a mi keresztyén vallásunk krisztusi rendszerét bele kell vinnünk abba a társadalomba, amelyben élünk. Az Igét kivinni megbecsült anyanyelvünk művelése által a templomon kívülre. Ezért mindnyájan vigyázók vagyunk, ez még nagyobb éberséget követel. Mit érünk, ha a harcvonalban, családban, munkahelyen, hivatalban, az utcákon a református magyar nem védi meg talpalatnyi helyét, és nem lesz Krisztus jó vitézévé? Cselekedeteinkről ismernek fel bennünket. Ezért kell szólnia a reformáció örökségének, a tiszta Igének anyanyelven, mert ahol Isten Igéje megszólal, és megérinti az emberi lelket, ott gyökeres változás történik. Reformáció ott van, ahol az Ige megújító ereje működik.

Géresi Róbert, Szlovákiai Református Keresztyén Egyház, püspökhelyettes

A reformáció legnagyobb hozadéka a keresztyén hitben való megújulás. 500 évvel ezelőtt az akkori Európa közösségeit áthatotta a Lélek, és újragondolták a keresztyén hit megélésének lehetőségét. Minden más járulékos következmény volt. Ma sokféle szempontból lehet vizsgálni a reformációt és hozadékát. Több esetben tapasztalható, hogy az utóbbit szeretnék középpontba állítani, meghatározóvá tenni. A magyar reformáció nyelvet és önazonosság-tudatot erősített. Iskolák százait indította el, a középkori viszonyok után megerősödött a polgári lét. Megszüntette az emberek közötti különbséget, a munka etikája, mely a nyugati társadalom alapkövét jelentette, szintén a reformáció eredménye. Mindezek nem alapvetők, a legfontosabb a keresztyén hit értékeinek újrafelfedezése volt. Annak a kornak az embere visszatalált az igaz, ősi forráshoz, a Bibliához, és annak üzenetéből eredeztette élete minden részét.

Ma is erre van a legnagyobb szükség. A gyors és váratlan társadalmi változások mentén sok szó esik a keresztyén Európáról és annak értékeiről. Kontinensünk valóban keresztyén örökség által meghatározott, de nagyon sok olyan jelenség van, amelyhez hitünknek semmi köze, amely már-már arcpirítóan ellene megy annak, amit bibliai hit által értéknek nevezhetünk. Luther azt mondja, az a jó teológus, aki különbséget tud tenni. Ebben az értelemben is a nagy ősök nyomában kell haladnunk. A felületi kezelés helyett az emberi élet teljes átalakítása a megélt keresztyén hit által, ez a ma feladata. A „mit adott nekünk a reformáció?” kérdést úgy tenném fel, hogy mit adunk mi, ma élő keresztyének ennek a világnak. Nagyon remélem, hogy sokat, de tudom azt is, nem eleget.

Dr. Rákos Loránt lelkész, Kövecses-Naprágyi Református Társult Anyaegyházközség

A reformáció nemcsak egyháztörténeti tekintetben jelentett korszakváltást az európai, majd aztán a világszintű keresztyén életkörnyezetben, hanem egy szellemtörténeti eszmélést is megindított az egyházban és világban egyaránt, amely aztán folyamatosan noszogat – mint „ifju lomb a tavalyit” (Tompa Mihály: Új Simeon) – ébresztő és élesztő erőhatásával minden hagyatékára figyelmes embert; s a ma társadalmára mindig is veszélyt jelentő eltespedés már-már életmóddá alakuló közegében állandó megújulásra invitál.

Mit is adott nekünk – jelenlegi próbaterhek alatt morzsolódó, mindig jobbra és szebbre vágyó emberi közösségünknek – a reformáció? E kérdést először a magunkra tekintő önmeghatározással válaszolhatjuk meg. Azzal a tisztánlátással, amelyben magunkat is egyértelműen helyünkön látjuk a világban, népben, családban, hazában. Miért fontos ez a reformáció örökségének megértése szempontjából? Mert mint újraalakító, újraszervező és újraeszméltető, történelmi szinten is szükséges gondolkozásfordulat, éppen arra alapoz, ami az ember létbiztonságának alapértékeit jelenti, úgymint a tiszta és biblikus hit, az anyanyelv, a nemzeti egységek közösségeként felálló világközösség, az oktatási színvonalon nyugvó műveltség és a keresztyén filozófiai gondolkodáson alapuló döntéshozatal. Mindezen értékek összeállása eredményezte a 16. századtól meghatározó jelentőségű európai életminőséget. Ha ezeken a reformációs értékeken a 21. században elmerengünk, és összevetjük a ma Európájában követett értékekkel, akkor a „tartóoszlopok” néma recsegését kell meghallanunk.

Jelenleg Európa vezetése úgy hivatkozik a keresztyén kultúrából fakadó értékek teljesítésére, hogy közben Európa alól kikotorta a keresztyén haladó gondolkozás alapjait. A reformációból induló reformátorok a haladó gondolkozás bátorságára igyekeztek rávezetni minden embert, hogy senki ne hagyja magát félrevezetni fecsegő beszédekkel (Péld 20,19), üres és meghasonlott jövőképpel. Mindezt úgy, hogy a reformáció – ahogy Reményik Sándor Károlyi Gáspárra emlékező versében is írja – „A Kijelentés ős-betűire / Alázatos nagy gonddal ráhajolt”, vagyis e haladásra motiváló bátorságnak (mert hitünk szerint nincs megállásunk, míg Isten színe elé nem érkezünk) az isteni teremtésből és a krisztusi megváltásból fakadó eredeti életértékekből hitvallásos alapot és egyben keretet nyújtott. A reformációs vívmány nem arra az önző embertelenségre sarkall, hogy „ne hagyd magad, és állj ki magadért”, hanem arra tanít, hogy „ne hagyd magad, mert Isten nem ilyen életre teremtett, Krisztus sem ilyenre váltott meg, állj ki mindenki elé Isten igazságáért”. Ez lett az ún. protestáló keresztyén attitűd és önazonosság, amelyet a protestáns egyházak hirdettek a világnak úgy, hogy közben mindenkit az isteni igazságba való betekintés tiszta, sallangmentes és csodás élményére hívnak. Élve azzal a jézusi – nem feledhető –, izgatottsággal eltöltő lehetőséggel, amelyet a Mt 13,11 ekképpen jegyez le: „Mert nektek megadatott, hogy érthessétek a mennyek országának titkait…” Micsoda nagyszerű nagyságot tud elérni az ember ebben az életben, ha lejjebb ereszkedik abból a magasságból, ahová sosem volt való, és a talpára áll, hogy szembetalálkozhasson a világ fundamentumával, Istennel, aki mindig is a földi kategóriák között (hiszen ide teremtett) keresett, hogy megváltson bennünket az isteni örökkévalóságra.

Mit adott a reformáció? Semmi olyat, amit már ne adott volna ide nekünk Isten, de megadott minden lehetőséget arra, hogy emberi képességeink szerint megláthassuk, megérthessük és megélhessük Isten mentő és felszabadító szeretetét e világban.

Dr. Süll Tamás lelkész, párkapcsolati tanácsadó

A reformátorok, de már az előreformátorok is az egyéni felelősséget hozták be a közéletbe. Szembenéztek azzal az uralkodó hatalommal, mely a reformátori meggyőződések szerint tévútra került. Ismert volt az 1054-es nagy egyházszakadás a keleti ortodox és a nyugati katolikus egyház között, de ez inkább a két hatalom közötti egyházpolitikai harcról szólt. Luther és hívei a köznép, az átlag egyháztag, a hívő ember személyes lelki harcát vívták. A rendelkezésükre álló lehetőségekkel a véleményüket először úgy igyekeztek kifejteni, hogy az ne lázadást szítson, de amikor az apellációjuk nem talált nyitott ajtókra, akkor vállalták a megszabott keretek elhagyását. Ezzel nagy felelősség jár. Jóllehet útnak indulhatott a hit személyes megélése és az emberek lelki és egyben szellemi fejlődése is, de utat adott az új formációknak is, ami azóta azt eredményezte, hogy a kialakult protestáns egyházak tovább osztódtak. Nem az a baj, hogy sok kis egyház jött létre, hanem az, hogy évszázadokon keresztül nem tudtak egységre jutni a keresztyén egyházak, hanem egymásra minimum furcsán tekintve kikerülték egymást, nem egyszer féltékenykedve, mint a rossz szomszédok. Meggyőződésem, hogy Luther sosem akart külön egyházat, és végképp nem ezerféle egymástól eltávolodottat, melyekben az a leglényegesebb, hogy miben különbözünk, és kit honnan s miért zárnak ki, a következmény mégis nem egyszer ez lett. Ha valljuk a reformáció helyességét, akkor elsősorban arra kell törekednünk, hogy Jézus Krisztus követői legyünk. Különböző formában és módban éljük meg hitünket, de egy Lélekkel az egy élő Istent imádjuk, egymást pedig fogadjuk el és szeressük!