Kettő plusz egy

Nagy vadász, nagy szakács és nagy mesélő. Színészi kvalitásait szerepek hosszú sora bizonyítja. Bodrogi Gyula 77 évesen mégis azt mondja: „Munkakerülő jellem vagyok.” Miközben végigdolgozta az életét. Arra persze mindig ügyelt, hogy maradjon ideje vadat ejteni, jókat főzni, és nem utolsósorban szeretni, szeretni, szeretni.

* Hogyan lehet valaki munkakerülő, ha az életét tette fel a színházra? Még akkor is rengeteget játszott, amikor a Vidám Színpad igazgatója volt.
Minél többet dolgozik az ember, annál inkább vágyik arra, hogy ne csináljon semmit. A pihenés azonban csak akkor jó, ha két munka között történik. Két előadás közt teljesen lazának lenni, nekivágni az erdőnek, ülni a lesen, vagy egy baráti társaságnak finomakat főzni, számomra a legtökéletesebb kikapcsolódás. De hiába igyekszem a lehető legkevesebb munkával élvezni az életet, másokhoz képest az a kevés is sok. Csak az ember mintha védené magát. Jó lenne most nem dolgozni egy kicsit – mondja. Közben boldog, hogy van munkája. Én például nem szerettem tanulni, ezért lettem színész. De amióta az vagyok, egyfolytában tanulok. Hozzáteszem: először mindig a szerepet tanulom meg, és csak utána a szöveget. Tudnom kell, kit játszom. Ha már el tudom hitetni magammal, hogy az vagyok, akit játszom, akkor a szöveget már sokkal könnyebben elsajátítom. Onnantól fogva ugyanis már a sajátomként mondom. Fiatal kollégáimnak is gyakran tanácsolom, hogy ne a szavakat mondják, a szöveg mögötti gondolatot kell közvetíteni. Sőt! Bizonyos szavak mögé én teszek valamit. Magam előtt kell látnom azt az életet, amelyről beszélni fogok.
* Életének arról a szakaszáról, amelyet Törőcsik Marival töltött, mindig szívesen beszél. Úgy váltak el, hogy azóta is összetartoznak.
Az semmi! Angéla, a mostani párom, aki Voith Ági után lépett be az életembe, külön főz Marinak. Vannak olyan specialitásai, amelyeket kimondottan Marinak készít. Viszi utána. Van nekem egy elméletem: ha én valakit nagyon szerettem, akkor az életem végéig ott van a szívemben.
* Őrzi még azt a pillanatot az emlékezete, amikor rádöbbent, hogy »ez már szerelem«?
Mari iránt? Pontosan megvan az a pillanat. Két főiskolás társammal mentünk a Nemzetibe megnézni egy előadást. Mind a hárman szerelmesek voltunk Mariba, egymás között Tündérkének hívtuk. És útközben a két fiú közül az egyik azt kérdezi: »Tudod, hogy a Tündérke holnap férjhez megy?« Mondom, nem, az lehetetlen! Itt valami félreértés van. »Milyen félreértés?« – kérdezi a másik. »Az, hogy ő az én feleségem lesz« – mondtam. Irgalmatlanul szerelmes voltam Mariba.
* Tudott róla?
Egyszer gyalog mentünk ki a Sportcsarnokba, kosárlabda-mérkőzésre. Mire kiértünk, bevallottam neki.
* Arról is tudott, milyen rosszul érintette a hír, hogy másvalakihez köti az életét?
Persze hogy mondtam neki. Lehetetlen állapot volt ez. Én szerettem, ő meg közben férjhez ment valaki máshoz. De aztán nagyon gyorsan elvált.
* Ez volt az a bizonyos huszonnégy órás házassága.
És rögtön utána az én feleségem lett.
* Aztán ez a házasság is véget ért.
Nagyon fiatalok voltunk, és mindkettőnknek nagyon kellett, hogy erre is, arra is, amarra is elmenjünk. Azért váltunk el. A szeretet nem múlt el, csak a kíváncsiság elvitt bennünket mindenfelé.
* Amikor Marit Cannes-ban és Párizsban ünnepelték a Körhintával…
…akkor még csak együtt jártunk.
* Gondolom, büszke volt rá.
Nagyon! Két év között, a nyári szünetben, színművészeti főiskolásként beálltam egy lakatosműhelybe dolgozni, mert kellett a pénz. Raktáros is voltam, amikor ő külföldön volt. Jött haza Franciaországból, és a szüleimtől tudta meg, hogy hol dolgozom. Bekopogott a raktárba, futottak hozzám a többiek, hogy: »Tudod, ki van itt? A Törőcsik Mari!” »Ja, hozzám jött!« Azok meg majdnem elájultak. Lángoló szerelemben éltünk. Féltékenység soha nem volt köztünk, csak végeztük a dolgunkat. Mindkettőnknek az volt a szerencséje, hogy úgy kapott el bennünket az élet menete, hogy jó helyzetbe kerültünk. Összeillettünk. Mari színészi egyénisége lírai, kicsit tragikus, de a magánemberi énje egy csöppet sem az. Az én személyiségem meg vidámabb légkört hoz, aztán megtörténik, hogy tragédiába megy el a dolog. De a felső szint nálam mindig a vidámság, a szórakoztatás. Legutóbb a Nemzetiben játszottunk együtt Marival egy közepes színdarabban. Volt vagy nyolc dialógunk, de az pontosan összeért. Legelőször pedig a Potyautasban voltunk egymás színpadi partnerei a József Attila Színházban. Annak már száz éve is lehet. Marival játszani nekem mindig természetes, de kérdezd meg Angélát, miért szeret főzni neki.
* Már kérdezem is: mivel lopta be magát Törőcsik Mari szívébe?
Az őzgerinccel. Azt nagyon szereti. Annak az elkészítése nem az ő műfaja. Az őzet Gyula lövi, a többi az én dolgom. Egyszerűbb nekem megcsinálni, mint elvinni Marinak, és elmondani neki, hogyan fűszerezze, mint süsse. Mari drága, napsugaram! Amikor először kóstolta meg a főztömet, azt mondta: »Ez olyan finom, hogy te mindig főzhetsz nekem!« Teréz, a lánya Angliában él. Mivel tudja, hogy Mari szereti a vadhúst, az angol királynő dobozában hozott neki fűszereket. Azt mondja: »Angéla, én életemben nem főztem, nem sütöttem, könyörgöm, fogadd el ezt a gyönyörű dobozt tele fűszerrel!« És így lett enyém az az elegáns ajándék, és sütöm neki a libamájat, mert azt is nagyon szereti. Meg fűszeres krumpliból a pogácsát. Abból három-négy tepsivel is sütök egyszerre, vagy nyolcvan darabot. Aztán jön a Garas is, meg Mari férje, Maár Gyula, akit imádok, és nem tudnak mást enni a húsleveshez, csak pogácsát, mert annyira szeretik. Mari a káposztás cvekedlit is imádja. Megáll a kapu előtt kocsival, csak csomagoljam össze neki. Vagy megcsinálom a levest, a húst, a pogácsát, és autóba ülök, viszem neki Velembe. Száznyolcvan kilométer Pesttől, az osztrák határ közelében. De boldogan megyek, mert tudom, hogy mennyire várja. Szeretetre méltó, tüneményes ember. »Te vagy Angéla? – kérdezte, amikor legelőször látott. – De jó, hogy megismertelek!« Innentől fogva ez a nagy művésznő már nem tud olyat mondani, hogy ne szeressem. Pedig idegen voltam számára, de pillanatok alatt felmérte, hogy azon a vonalon viszem végig Gyulát, amit ő elkezdett vele. Hogy figyelek és vigyázok rá, attól ilyen fiatalos. Nálunk ha vita van, mi a végén szabályosan röhögünk. »Jó, rendben, túlbeszéltük, Cica!« És vége. Mi szeretjük jól érezni magunkat. Furcsa világot élünk, zárt körben a legjobb. A két Gyulával, Bodrogival, Maárral, Marival és Garassal. Amikor Mari kórházba került, azt hittem, itt a világ vége. Közben tudtam, hogy ez a harminc kiló olyan erős, hogy fel fog ébredni. Fel is ébredt, hála Istennek! Pedig a sajtó már eltemette, a nagy kritikus már a nekrológot is megírta róla. Imádom Marit. Kortól függetlenül van valami közös bennünk. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi, de egyszerre dobban a szívünk, egyszerre gondolunk ugyanarra. 1958-ban meg 60-ban, amikor a Potyautast játszotta Gyulával, bérletem volt a szüleimmel a színházba. Azt mondtam, nekem Gyula lesz a férjem. Pedig még csak hét- vagy nyolcéves voltam. Amikor 65-ben megtudtam, hogy elváltak, lehettem tizenegy vagy tizenkét éves, akkor megint azt mondtam: én leszek a felesége. Mari után jött a Voith Ági. »Nem baj, majd tőle is elválik« – mondtam.
* És igaza lett.
De a Maritól azóta is elolvadok. Megvan otthon a Potyautas felvétele. »Egy párizsi lány New York ellen« – énekli Mari egy kis kalapban. Nekem örökre így maradt. Ugyanaz a pici, filigrán, bűbájos nő. Gyula meg ahogy ott Mari papucsában gitározik! 76-ban kaptam meg őt. Azóta az enyém!