Kedves Karcsi!

Tóth Károly 1959–2016

Tóth Károly temetésének idejében, szeptember 14-én délután a szlovák parlament Ondrej Dostál parlamenti képviselő kezdeményezésére egyperces néma csenddel tisztelgett emléke előtt, s az előtt, amit a magyarok és a szlovákok szabadságáért és kapcsolatáért tett

Kedves Karcsi!

Én írok Neked. Látod? Neked, akivel hosszú ismeretségünk alatt talán sohasem írtam, mert Veled személyesen lehetett értekezni, Veled találkozni kellett, s lehetett bármikor, minimum telefon segítségével. Egyetlen tétel van a postaládámban a neveddel, még 2013-ból, Ella e-mail-címe, azt is úgy kértem. Emlékszem, még le sem tettük, már itt volt a gépemben. És most mégis írni vagyok kénytelen, mert elhagytad a telefonod, mert ahol mindig megtaláltalak, Te már nem vagy ott. Úgy bíztam Benned, Karcsi! Hiába tudtam, hiába láttam, hogy nagyon beteg vagy, hiába mondtad, hogy mi újult ki, és hiába mutattad, mit tett tönkre a kemó, még azon az áprilisi fórumos születésnapos bulin is olyan megnyugtató és reménykeltő volt a tekinteted, a szavaid, a hanglejtésed, hogy ebben az átkozott évben, mely szinte minden héten a pofánkba vágja, hogy létünk véges, szedi sorban a szellem értékteremtőit, hogy már lélegzethez sem jutok, már a fejem sem érkezem felemelni, úgy, de annyira hittem, hogy Te leszel az, aki e gonosz varázst megtöri, leveszi rólunk az átkot. Mert Te mindig mindent megoldottál, kilátástalan, halálra ítélt helyzeteket is meg tudtál menteni. Ne haragudj, én most itt nem akarom felsorolni, amit már megírtak az újságok, azok, amelyeknek nem olyan hosszú az átfutási idejük, mint a Vasárnapnak, hogy mi mindent alkottál, tettél hivatalosan, hogy aktív résztvevője voltál a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának már akkor, amikor még mindenki félt és lapított, kezdeményezője 1988-ban a Csehszlovákiai Magyarok Memorandumának, 1989-ben a Független Magyar Kezdeményezésnek, s hogy 1996-ban létrehoztad a Fórum Kisebbségkutató Intézetet, amivel nemcsak az itteni magyar tudományos élet fejlődését segítetted elő és teremtettél méltó körülményeket az aprólékos, felelős munkához, hanem olyan embereket voltál képes összehozni és csapatba kovácsolni, akik egyébként tán sosem találkoznak. Ebben a társadalmi helyzetben, amibe kerültünk, amikor újra a megosztás és a félelemkeltés a mozgatója a nagypolitikának, amikor megint pártszimpátia és egyes vezérek melletti elköteleződés szabja meg a hivatalos sorrendeket gondolkodók, művészek és egyéb tevékenyek között, Te képes voltál ugyanúgy, mint a nyolcvanas években, összefogni még a megosztottakat is. Az a mondat, mely minden nekrológodban benne volt, hogy határozottan állást foglalt a demokratikus európai értékrend mellett, azért olyan fontos, mert azután, amikor Te ezt megcselekedted, fokozatosan lettek egyre többen, akik szintén állást foglaltak mellette. Állást foglalni talán nem is olyan nehéz, megtartani, tűzön-vízen át méltósággal, az a nagy valami. Persze, mindenki végzi azóta is a dolgát, a tevékeny alkat, az tevékeny marad, ám európai értékrend legtöbbjüknek mára már a vállalkozásukat, a bizniszt jelenti, legyen az a karvalytőke által irányítva vagy nagynemzeti alapon. Egyedül Te építettél, teremtettél a köz számára a valóban demokratikus európai értékrend mentén. Folyamatosan és mindenkinek. Éppen tegnap, a temetésed után láttam meg a Fórumban azokat a nagy nyitott tereket, a nyitott ajtókat (pedig eddig is láttam őket, és, ilyen az ember, nem gondoltam rá), hogy oda bárki bármikor bemehet, és néztem azokat az embereket, akiket összeszedtél oda egy csapatba, mind a Te szellemiséged sugározza: kedvesek, szerények, segítőkészek, profik. Nem lesz nekik könnyű Nélküled, de szellemiségednek köszönhetően nehéz sem, meg jó utódot is választottál nekik. Nekünk.

Tudod, mire emlékszem? Persze, a JAIK-ra, ahol felfigyeltetek a nyüzsgő lánykára, aztán hívtatok az úgynevezett olvasókörbe, ahol olyanokról beszélgettetek, akiknek a műveit tilos volt olvasni, lehetetlen beszerezni. Emlékszem arra az átriumos kollégiumi épületre, ahol laktatok, Te, Gyurovszky Laca, Öllős Laci, Gyurgyík Laci, Kovács Tibor, Patus Jancsi, olykor Molnár Imre… Tegnap mondta Patus, ott tanultam a legtöbbet, nem az egyetemen. Hát én is. Akkor lettünk iródiások is. Meg arra is emlékszem, hogy örültem, amikor a Madáchba kerültem, mert addigra már Te is ott voltál, előjöttél a sellyei kazánfűtői elvonulásból. És amikor először került hozzám egy általad szerkesztett kézirat első levonata korrektúrára, te szent egek! Emlékszel? Amennyi elütés csak létezhet, az mind benne volt, a végén már annyira nevettünk, mondtad is: mit gondolsz, miért csak olyan rövid ideig kellett nekem korrektoroskodnom? Hát hogyne, Te a lényegre törtél mindenben, nem a felszíni jelekkel piszmogtál, Te a szöveget is szervezted. Aztán a polgári pártot, ahová mentem utánatok kávéfőzőnek, pedig mennyire mondtad, hogy nem nekem való! De mindig, mint a kistestvér, ott akartam lenni, ahol a nagyok. Hamar kiderült, hogy igazad volt, Te úgy mondtad, túl jó vagyok én arra, a tény, hogy túl rossznak bizonyultam a kávéfőzésre. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire pontosan tudod, ki mire képes, ki mire alkalmas, ki hová való. Most már tudom.

Karcsi nem volt hibátlan, Karcsi nem volt szent, mondta tegnap az Öllös, nem tudom, felfigyeltél-e rá. Persze, hogy fokozza az érdemeidet, de akkor is, engem valahogy zavart, nem illik pont Rád. Mert mivel nincsen ember hibátlan, nincsen szent sem e földön, még Te sem lehettél az, ez evidens. Nekem viszont az etalon emberségben, szakmaiságban, hűségben. Én nem tudom, kit fogok felhívni, ha tanácstalan leszek, talán majd onnan is segítesz. Addig is, szólj, kérlek, hogy álljon már meg ez a drámai menet, elég volt itt egy jó időre a gyászból.

Látod, ilyen sutára sikerült Hozzád írt első levelem.

Nos végzek! Félve futom át...

Őrzöm a szentjánoskenyeret, amit egyszer sok éve nyomtál a kezembe valahol az állomásutcán, mert olyan érdekesen szép, mondtad. Tudtad, hogy a magjai olyan pontos súlyúak, hogy valamikor gyémántot és aranyat is mértek velük? (1 mag = 1 karát.) Ilyenek az örökké szépek. Pontos súlyúak.

Mint Te.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

------------------

Elérkezett az utolsó VASÁRNAP, az utolsó istentisztelet. A prédikáció alatt több ízben már-már könnyekben törtem ki

Anne Brontë: Agnes Grey