Szlovákiából nézve gyakran tűnik úgy, hogy tőlünk nyugatabbra csak jobb és könnyebb lehet az élet. Pedig ott sem adnak semmit ingyen, annyi lehetőség sem várja az ember fiát, mint évtizedekkel ezelőtt, arra meg végképp semmi garancia, hogy mindenki valóra váltja az álmait.
Akiknek sikerül, sokszor azok is kénytelenek beismerni, hogy valami pénzben ki nem fejezhető mégiscsak hiányzik. A párkányi Szakállas házaspárt is ez hozta haza tizennyolc év után Kanadából.
Öt év a felzárkózásig
Katalin és Attila a kilencvenes évek elején döntötték el, hogy szerencsét próbálnak egy új hazában. Nem a meggazdagodás vonzotta őket elsősorban, csak szabadabb légkör után vágytak, mint ami akkor a mečiari Szlovákiában uralkodott. Mivel Katalin szakmáját tekintve angoltanár, Attila pedig számítástechnikus, sem a nyelvtudás, sem a piacképes szakma nem okozott számukra gondot, elszántságnak pedig egyáltalán nem voltak híján. „Nagyon elegünk lett az aktuálpolitikából, szinte egyszerre mondtuk ki, hogy menjünk innen. Kanadára esett a választásunk, a magyarországi nagykövetségen kértük a letelepedési engedélyt, és mire teljesítettük a feltételeket, Ákos fiunk is megszületett. Négy hónapos volt, amikor 1995 novemberében felszálltunk a repülőre” – kezdi a történetet Attila. Azt már csak ennyi év után visszanézve tudatosítja, milyen önzetlenül, a boldogulásukat szem előtt tartva támogatta őket az egész család. Szakállasék Torontóban először rokonoknál laktak, aztán albérletet kerestek, amit sokkal könnyebb volt találni, mint munkát. A diplomájukat nem ismerték el, úgyhogy fagyasztott termékek csomagolásával kezdték. „Annyit sem kerestünk, hogy ki tudjuk fizetni az autónk biztosítását. Szinte mindenhol átvertek, mire rájöttünk, hogy az országban egész iparág épült arra, hogyan lehet a bevándorlókat megfosztani a pénzüktől – veszi át a szót Katalin. – Tanácsadásért, ügyintézésért, munkaközvetítésért annyit fizettünk feleslegesen, hogy pár héten belül elfogyott az összes pénzünk, amit az itthon eladott lakásunkért kaptunk. Évekig tartott, míg egyenesbe jöttünk, és voltak olyan pillanatok, amikor azt mondtuk, ha ezt előre tudjuk, nem jövünk ki. Az biztos, hogy az élet iskolája a legdrágább egyetem, viszont olyan élettapasztalattal vértez fel, amit az iskolapadban nem lehet megtanulni. A kezdeti buktatók ellenére nem adtuk fel, aztán jöttek az első sikerek. Mindig tanultunk, tapasztaltunk valamit, öt év alatt felzárkóztunk a középosztályhoz.”
Szinten maradni
„Annál, hogy az ember Nyugaton elérjen egy bizonyos életszínvonalat, már csak egy a nehezebb: megtartani azt” – teszi hozzá a végére Katalin.
Az első siker az volt, amikor Attilát felvették a magyar tulajdonú Vörösváry kiadóvállalathoz. Gyorsan beletanult a szakmába, bármilyen műszakot elvállalt, ha kellett, éjszaka és ünnepnapokon is dolgozott. „Több mint kétszázötven nemzetiségi újságot nyomtattunk. Ez is tükrözi, hogy etnikailag mennyire sokszínű Kanada lakossága. Ott fordult meg bennem, hogy magyar újságot alapítok az ott élő magyarok számára – veszi át a szót Attila. – A kanadai magyarok között szinte mindenki beletörődött, hogy a második nemzedék asszimilálódik, a harmadikat pedig nem is érdekelte, honnan jöttek a nagyszülei, pedig ennek nem kell természetszerűleg így lennie. Láttuk, hogy az ott élő görögök és olaszok negyedik-ötödik nemzedéke is ragaszkodik az identitásához, talán azért, mert ők még akkor is görögök, olaszok tudnak lenni, amikor már nem beszélik a nyelvüket. Mi magyarok, természetünknél fogva nagyon független szelleműek vagyunk. Aki azért megy ki, hogy meggazdagodjon, az csalódni fog – mondja tovább. – Mi azért tudtunk Kanadában is boldogok lenni, mert a munkánk sikerélményt adott, ugyanakkor megvolt az anyagi hozama is. A kanadai szociális politika hatása azonban minket is elért, a jobb negyedekben ugyanis évről-évre annyira emelik az ingatlanadókat, hogy az ott lakók átlagosan háromévente kénytelenek eladni a házukat, és más helyre költözni. Mi hét évig éltünk álmaink házában, ahol kezdetben évi 2500 dollár volt az ingatlanadó, ami hét év alatt 4500-ra emelkedett. Megértettük, hogy nyugdíjasan ezt nem bírnánk tartani, s arra a sorsra jutnánk, mint a többi idős kanadai, akiknek Torontótól 250 kilométerre építenek lakóparkokat, mert már csak ott vannak megfizethető telkek.”
A magyar iskola hozott haza
Szakállaséknak még három gyermekük született Kanadában. A tizenkilenc éves Ákost a tízéves Balázs, a nyolcéves Lilla és a hatéves Réka követi, akiket édesanyjuk otthon tanított meg magyarul írni, olvasni. „A tizennyolc év alatt csak párszor voltunk itthon, négy gyerekkel költséges és körülményes az utazás. Az ottaniak pedig kedvesek, szívélyesek, de ez a felszín, általában nincs mögötte őszinte érdeklődés. Igazi, mély barátságokat kanadaiakkal nem is kötöttünk. Volt baráti körünk, befogadtak bennünket, de az itthoni közeg mégis egyre jobban hiányzott.”
A kérdésre, hogy végül is miért jöttek haza, szinte egyszerre válaszolják, hogy a gyerekeink magyar iskolába járhassanak. „Számomra ez lelkiismereti kérdés volt, mert legidősebb fiunk, Ákos révén, aki Kanadában járta végig az iskolákat, betekintést nyertem az ottani iskolarendszerbe, és enyhén szólva, nem voltam elragadtatva – mondja Katalin. – Úgy láttam, írni sem tanítják a gyerekeket szisztematikusan, mindenki maga próbálja utánozni, amit a tábláról elles. Nem akartam, hogy a gyerekeim meg legyenek fosztva a magyar történelemtől és irodalomtól, a magyar kultúrától, hiszen ez fontosabb örökség, mint a vagyon. Sokan csodálkoztak, hogy Kanadából, miután ott már egzisztenciát teremtettünk, hazajövünk Szlovákiába. A szülőföldünkre jöttünk vissza, itt tudunk beszélgetni a barátainkkal másról is, nem csak arról, ki nyerte meg a hokimeccset, mennyi hó hullott az éjjel, és hogy holnap dárdázni megyünk-e vagy inkább golfozni.”
A Szakállas család két éve él újra Párkányban. Ákos egy prágai, angol nyelven oktató kereskedelmi főiskolára készül, a három kisebb gyermek pedig magyar óvodába, iskolába jár. „Visszatérvén, nem volt nehéz észrevenni, hogy idehaza a legnagyobb gond a munkanélküliség, és ezen belül is az, hogy a létező munkalehetőségekről sem értesülnek az emberek – mondja a férj. – Ezért olyan honlapot hoztunk létre, amelyen a teljes európai munkakínálat megtalálható. (Erről Munka–hely rovatunkban nemrég aprólékosan beszámolt Pálffy Katalin – a szerk. megj.) Annyiban Szlovákiában is megváltozott az élet, hogy az emberek kénytelenek többet utazni a munkájuk után, a különbség az, hogy míg Kanadában ugyanaz a távolság országhatáron belül van, itt már külföldi munkahelyet jelent. Egyébként épp olyan küzdelmes a megélhetés itt is, ott is. De ami számomra fontos, hogy a fáról, melyet a telkemen ültettem, a fiam is enni fogja a gyümölcsöt, mert az övé marad. Kanadában döbbentünk rá a szülői ház, a család és a közösség fontosságára, megtartó erejére, és ez a tapasztalat tesz most boldoggá itthon.”
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.