Egyre szélesebbre táruló világ

 „Üdvözöllek a visszapillantómban” – üzen minden ismerősnek a jármű hátuljára erősített táblával. Ritkán tud visszainteni az őt üdvözlő autósoknak, mert erősen kell tartania a kormányt, nehogy lesodródjon az útról. Mi értelme ennek a megszállott tekerésnek? – értetlenkednek néhányan, a legtöbb ember azonban őszinte csodálattal adózik akaraterejének, kitartásának.

– Mindnyájan úton vagyunk – mondják a bölcselők, de te a szó szoros értelmében.

– Így igaz – mosolyog a 35 éves fiatalember. Már hetedik éve nap mint nap háromkerekűre ülök, és elmegyek valamerre. Mióta rendszeresen pedálozok, úgy érzem, testi bajaim ellenére kitárult a világ. E nélkül a sport nélkül nagyon unatkoznék. Jelenleg két járgányom van, hogy ha az egyik javításra szorul, akkor se kelljen lemondanom erről az örömről. 

– Amit Laci a fejébe vesz, azt előbb-utóbb megvalósítja – kapcsolódik a beszélgetésbe Anika, az édesanya. Biciklizni akart, hát biciklizik. Sorsának megértéséhez azonban tudni kell az előzményeket. Ott kezdődött, hogy három és fél éves korában közúti balesetet szenvedett. Ennek következtében agyvérzést kapott, és hat hétig kómában feküdt. Bár az orvosok nem sok esélyt láttak rá, csodával határos módon felébredt a kómából, a bal fele azonban érzéketlen maradt. Újra kellett tanulnia beszélni, járni. Nehéz időszak volt ez mindannyiunk számára, mert a kisfiunk sokszor hónapokat töltött különböző rehabilitációs központokban. Előnye, hogy ott megtanult szlovákul, és önállóságra szoktatták. Ennek a mai napig nagy hasznát látjuk. Nem kellett őt speciális iskolába íratnunk, mert bár nehezen formálja a szavakat, tudott haladni korosztálybeli társaival. Az alapiskola elvégzése után Karvára járt mezőgazdasági szakközépiskolába, és ott le is érettségizett.

Ez a jármű maga a csoda!

– Mikor Lacika 19 éves volt, meghalt a férjem – folytatja Anika. – Egyedül maradtam a két fiammal. Nem tudom, hogy vészeltük volna át azt a nehéz időszakot Volter nagymama segítsége nélkül. Ő vitális asszony lévén tovább növelte Laci önállóságát. Munkákat bízott rá, amelyeket ő szívesen elvégzett. Mi, a család se erősítettük benne a betegségtudatot. Mikor a nagyi megbetegedett, Laci sok munkát elvégzett körülötte. Én dolgoztam, és az ő feladata lett figyelni rá, kiváltani gyógyszereit, bevásárolni. Volter mama, sajnos, 2007-ben örökre eltávozott, nagy űrt hagyva Laci életében. Izgultunk a menyemmel, hogy a 28 éves fiú mit kezd majd a megnövekedett szabadidejével. Mivel tudja lefoglalni magát? Szerencsére a Jóisten mindig hoz az ember életébe olyan dolgokat, amelyekben feltalálja magát, hogy ismét legyen kedve élni. Tricikli képében érkezett a csoda.

– Mindig is szerettem volna biciklizni, de sajnos, nem tudom megtartani az egyensúlyt – emlékezik Laci. – Ekkor láttam meg valahol a háromkerekűt. Talán azon menne – motoszkált bennem a gondolat, míg végül megosztottam ötletemet a családdal. Érdeklődtünk, és volt is egy eladó Nánán. Megvettük, aztán idővel felszereltem lámpákkal, kilométermérővel és sokféle extrával.

– A kezdetekkor gyakoroltam a fiammal. Kijártunk a határba, hogy a jármű minden csínját-bínját kitapasztalja, főleg azt, hogy meg tudja tartani a megfelelő közlekedési sávban. Először csak a faluba engedtem el, amikor azonban láttam, hogy itt már jól megy, hosszabb utakra is rábólintottam.

Eleinte szégyelltem

a háromkerekűvel mutatkozni – vallja be Laci –, de az emberek reakciója fokozatosan meggyőzött arról, hogy nincs mit restellni rajta. Gyorsan növeltem a távokat, elmentem a környező községekbe, majd elhatároztam, hogy Párkányba is elkerekezek. Már előző este fejben megterveztem az egész utat, igyekeztem elkerülni a forgalmas kereszteződéseket, mert irányjelzőim nem voltak, és sajnos, a kezemmel se tudok jelezni. Ilyen helyzetben a mai napig leszállok, és gyalogosan tolom át a járművemet az úttesten. Egészséges ember el sem képzeli, milyen stresszes volt először megtennem ezt a távot.

Eleinte vicces dolgok is történtek. Az ismerősök látva, milyen nehezen haladok, pláne hegynek felfelé, megálltak mellettem, és felajánlották, hogy hazavisznek. Egyiküknek sikerült is felpakolnia a teherautójára járgányostul. Látva jóindulatát, nem akartam nemet mondani, de hogy teljesítsem az aznapi távot, át kellett még ugranom Ölvedre, a szomszéd községbe.

– Laci nagyon tájékozott a közlekedés terén – veszi vissza a szót Anika. Elolvas minden rá vonatkozó jogszabályt, előírást, és meg is tartja őket. Ennek ellenére, főleg kezdetben nagyon féltettem őt, így mindig nála a mobil. Úgy egyeztünk meg, hogy ha híváskor éppen úton van, akkor a legközelebbi lehetséges helyen megáll, és visszahív. Így nyugodtabb vagyok. Egyesek megkérdezik, hogy merem őt elengedni, hisz az utakon annyi veszély leselkedik az emberre, de azt vallom, hogy féltés ürügyén senkit sem szabad kalitkába zárni. Ha örömét leli benne, hogyan tilthatnám el tőle?

Napi száz?!

Jómagam is voltam már Lacikával – pardon, Lacival!, mert határozottan kéri, hogy ne Lacikázzam – egy kerékpártúrán testvérvárosunkban, Tatán. Bár nekünk két keréken negyedannyira sem volt nehéz a tekerés, mint neki, becsülettel végigküzdötte az utat, miatta sose kellett megállnunk. Nyáron kolléganőmmel egyik esztergomi útjára kísértük el, mert róla készítjük dokumentum vizsgafilmünket. Laci mindig hangsúlyozza, hogy bármely irányba indul, mindenfelé segítőkész emberekkel találkozik. Erről a saját szememmel is meggyőződhettem. Párkányban régi ismerősként üdvözölték egy kávézóban, ahol otthagyhatta kabátját és egyéb felesleges holmiját megőrzésre. Áttekert a Mária Valéria hídon, megvette az ismerősök számára a Méhész újságot, majd beült kedvenc cukrászdájába, és ott rögtön ismerősök hívták asztalukhoz.

Egyiküket, Imrét jól ismeri, hiszen a szőgyéni futballcsapat középpályása, ő pedig nagy rajongója a focinak. Még idegenbe is elkíséri a csapatot, hol busszal, hol triciklivel. Az meg magától értetődő, hogy a helyi meccseket soha ki nem hagyja. Imre mellett barátja, a tetőtől talpig kitetovált bokszoló.

Mikor megtudják, hogy így nyáron Lacinak megvan a napi száz kilométere, még ennek a két sportolónak is leesik az álla. – Napi száz?! – kérdezik hitetlenkedve. – Itt egy ember, aki sérült, ennek ellenére ilyen energiával, ilyen akaratereje van, némelyik egészséges meg nem tudja jó dolgában, mit csináljon... Példát lehetne venni róla, a róla készült filmet pedig a sporttévében levetíteni, mert bizony ez az igazi, örömből csinálni valamit – sorolja őszinte csodálattal a bunyós.

– Az emelkedőket bírod? – érdeklődnek tovább.

– Nem gond – mondja Laci –, errefelé azért vannak nagyobb dombok is, de még egyetlen kapaszkodó se győzött le.

– És mi van, ha defektet kapsz?

– Hát kicserélem a kereket ott helyben – válaszolja Laci a legnagyobb természetességgel. Diskurálnak még fél órát, majd Laci menni készül.

– Aztán nehogy megbüntessenek gyorshajtásért! – búcsúznak tőle.

Párkányban még beviszi anyja szemüvegét a javítóba, az úton pedig dinnyét vesz, mert tapasztalata szerint ott árulják a legédesebb fajtát, Szőgyénbe érve átadja a Méhész újságot a megrendelőnek.

Új, még homályos távlatok

Én még beszélgetnék, de látom, Laci fészkelődik. Útra készül, annak ellenére, hogy elkezdett szállingózni a hó, és amúgy is elég jegesek az utak. A kedvemért azonban még marad, elújságolja a vele kapcsolatos legújabb fejleményeket. Felkereste őket egy pozsonyi férfi, hogy a paralimpián való esetleges részvétel feltételeit felvázolja. Elhűlt azonban a háromkerekűk láttán, amelyek véleménye szerint csak rövid távra felelnek meg. 

– Mondta, hogy jobbakba, gyorsabbakba kellene befektetni, az ár 2500 és 8000 euró között mozog – folytatja az édesanya. Adott egy címet, hogy nézzünk meg egy versenyző lányt és a családját. El is mentünk, és azt láttuk, hogy a szülők a háromkerekűvel versenyző lányuk segítésére tették fel az életüket. Ebben a családban minden a versenyekre való felkészülés és a rajtuk való részvétel körül forog. Feldobódva jöttünk haza. Itthon aztán átgondolva az egészet, kételyek egész sora kezdett gyötörni. Jó, befektetünk: más autót kap, ő pedig egy jobb triciklit. Az gyorsabb lesz, s hát tudjuk, nagy gyorsaságnál balesetek is könnyebben előfordulnak. A versenyekre való eljutás is bonyolult, a jármű szállítására való autót is be kellene szerezni, hogy az időráfordításról már ne is beszéljünk. Ha ezt vállalnánk, az teljesen átalakítaná eddigi életünket – sorolja az édesanya.

– Én jól érzem magam, ismerem a Szőgyén körüli utakat, minden településen vannak barátaim. Nem tudom, milyen lenne, ha versenyeznék – töpreng Laci. Szeretném is, meg nem is. Lehet, hogy ennek a sportnak az öröméből nem sok maradna. Meglátjuk, mit hoz a jövő...