Csodává felnőtt csodagyerekek

Hihetetlenül sok volt a csodagyerek a tizenötödik és tizenhatodik századi Itáliában. Úgy rajzoltak, mintáztak már egész apró korban, mintha ecsettel vagy szobrászvésővel a kezükben születtek volna. A művészetekért rajongó olaszok pedig ajnározták őket, és ügyeltek arra, hogy a csodagyerekekből csodás művészek váljanak.

Már az első híres itáliai mesterek egyike, Giotto Bondone is csodagyerekként hívta fel magára a figyelmet. Egy Firenze környéki faluban született, apja földműves volt, és a fiát korán munkára fogta. A bárányokat kellett legeltetnie, de ez nem akadályozta meg abban, hogy folyton rajzoljon. Nem ceruzával persze, hanem bottal a porba, a földre. Tízéves lehetett, amikor meglátta a falun keresztülutazó híres festő, Giovanni Cimabue, amint éles kődarabbal egy sima kőlapra bárányt rajzolt. Elámult, hogy a fiúcska, akit soha senki nem tanított, milyen élethűen ábrázolta a legelésző állatot. Tanítványává fogadta a tehetséges gyermeket, és irányítása alatt – mint életrajzírója, Vasari írta – „a természetnek olyan jó utánzója lett, hogy teljesen kiszorította az esetlen görög modort, és felélesztette a modern, jó festészetet: mert ő volt az első, aki természet után helyesen rajzolta meg az eleven embert, ami pedig több mint kétszáz éve nem volt szokásos.”

Lomha művész?
Furcsa, befelé forduló gyerek lehetett Masaccio, akit eredetileg Tommaso di Ser Giovanni da Monénak hívtak. A Masaccio nevet vélt lomhaságáért még gyerekkorában kapta, és úgy rajta ragadt, hogy az egyetemes művészettörténetbe is ezen a néven vonult be. Pedig nem lomha volt, hanem mint Vasari írta, „igen szórakozott és magába mélyedő lelkületű, mint az olyan ember, akinek minden gondolata és törekvése a művészetre irányul, és ezért keveset törődik a maga dolgaival, még kevesebbet másokéival.” Mindössze huszonhét évet élt, de ez a rövid élet is elég volt ahhoz, hogy az európai festészet egyik legnagyobb hatású mesterét tiszteljük benne.
Diszlexiás szerzetes
Ma bizonyára diszlexiásnak és diszgráfiásnak minősítenék Filippo Lippit, aki soha nem tanult meg rendesen írni, olvasni, noha kiskorától szerzetesek között nevelkedett, és maga is szerzetes lett, amíg egy szép apáca kedvéért ki nem ugrott a rendből. Barátnak a nagynénje adta be a teljesen elárvult fiút, úgy látta ugyanis, hogy nem tud vele mit kezdeni. A kolostorban sem tudtak volna, mert „nehézkes és tehetségtelen volt a tanulásban”, ha nincs egy értelmes, derék prior, aki mikor meglátta, hogy Filippo „tanulás helyett a könyveibe meg a többiekébe is figurákat rajzolgat, alkalmat adott neki, hogy festeni tanuljon.” A kolostor egyik kápolnáját Masaccio freskói díszítették, ezt másolgatta szorgalmasan, és „annyira magáévá tette Masaccio modorát, hogy sokan azt mondták, Masaccio szelleme Filippo testébe költözött.”

Kikívánkozó tehetség
Sandro Botticellit ma valószínűleg hiperaktív gyereknek minősítenék. Életrajza valóságos pedagógiai esettanulmánynak hat, Vasari ugyanis ezt írja róla: „Sandrónak nevezték és Botticello fiának mondták, majd később meglátjuk, miért. Fia volt Mariano Filipepi firenzei polgárnak, aki gondosan neveltette és taníttatta mindenre, amire a fiúkat szokás, mielőtt mesterségre adnák. És ő, bár könnyen tanult, mégis mindig nyughatatlan volt, és nem volt ínyére az írás-olvasás meg az egyszeregy. Az apja, megharagudva a szeszélyes gyermekre, kétségbeesésében beadta egyik komájához, Botticellóhoz, aki jeles ötvösmester volt. Botticellót gyakran látogatták festő barátai és Sandro, aki ügyes fiú volt, és mindig a rajzművészettel foglalkozott, beleszeretett a festészetbe, és elhatározta, hogy ráadja magát. Apja előtt feltárta szándékát, ő pedig elvitte Filippo Lippi szerzeteshez, aki akkoriban kitűnő festő volt, és hajlandó volt Sandrót oktatni. Teljesen a művészetnek szentelte életét, és annyira követte és utánozta mesterét, hogy Filippo megszerette, és úgy tanította, hogy nemsokára olyan sokra vitte, amennyit nem tételeztek volna fel róla.” Ez az utolsó mondat – az „olyan sokra vitte, amennyit nem tételeztek volna fel róla” – nagyon árulkodó. Még szerencse, hogy nem vált önmagát beteljesítő jóslattá, mert Filippo Lippinek esze ágában sem volt nem feltételezni a legjobbakat tanítványáról. ĺrni-olvasni ugyan nem tudott rendesen, de volt pedagógiai érzéke, és ki tudta hozni a gyerekből mindazt, ami benne rejtőzött. A benne mocorgó, kikívánkozó tehetség tette Sandrót a környezete számára idegesítően nyughatatlanná. Amint azzal foglalkozhatott, amire vágyott, nem volt vele probléma. Sőt, Filippo egyenesen megszerette. Lehet, hogy Sandro több szeretetet és dicséretet kapott tőle, mint családi környezetétől bármikor. De honnan tanulhatta ezt Filippo, aki kétévesen jutott árvaságra, és nyolcéves korától idegenek között, kolostorban nevelkedett? Igaz, ott volt a prior az odafigyelésével és az okos szeretetével. Ez a két dolog csodákat tud tenni a gyereknevelésben. Ma is.