BODNÁR GYULA három kívánsága

Ha valakire, Bodnár Gyulára ráillenek Füst Milán szavai: ez mind én voltam egykor.

A Bodrogközben születtél hatvan évvel ezelőtt. Azt valószínűleg nem sejtetted, hogy a Csallóközben lelsz otthonra, de azt korán, hogy újságíró akarsz lenni.
Már hetedikes koromban elhatároztam, hogy sportújságíró leszek. A sport végigkísérte az életem; többek közt fociztam a szlovákiai magyar újságíró-válogatottban. Dunaszerdahelytől Királyhelmecig jártuk az országot. Egyrészt természetes lét- és mozgásforma volt ez, másrészt nagy élmény a pesti színészekkel, Bujtor Istvánnal, Suka Sándorral, Juhász Jácinttal, vagy a hazai öregfi úkkal, Gőghgel, Józsával, Móderrel focizni. De asztaliteniszeztem, kosaraztam és úsztam is a nyitrai főiskolán, ahol négy gyönyörű diákévet töltöttem.

A sport mellett igen korán kezdett foglalkoztatni a közélet és az irodalom.
Igen, még otthon, Királyhelmecen. Édesapám elejétől fogva járatta az Új Szót és az Irodalmi Szemlét is. Nem is sportcikkem, hanem versem jelent meg először, 1968-ban a Vasárnapi Új Szó hasábjain. Az irodalom vonzását nem is tudtam volna kikerülni, hiszen Nyitrán remek tanáraim voltak, Zsilka és Szeberényi tanár úr, nem beszélve az »egyszeműs« nemzedék vonzásáról. A főiskolán az irodalom művelése és diáklap szerkesztése mellett játszottunk is, irodalmi összeállításokkal jártuk a Nyitra környéki falvakat. Ezek az irodalmi, kulturális ösztökék térítettek el végül a sportújságírástól.

Elvégezve a magyar–angol szakot, rövidebb kitérők után (voltál fűtő, élelmiszer-raktári alkalmazott, szakelőadó) a napilapunkhoz kerültél.
A kultúra rovat éppen rozzant állapotban leledzett, csak hárman voltak: Szilvássy Jóska, Tőzsér Lajos és Tölgyessy Marika. Az oldalszám viszont rengeteg, hiszen a Gyermekvilággal együtt heti százhúsz flekket szerkesztettünk. S akkoriban még nem volt internet. Húsz évet töltöttem el ott, és azt kell, hogy mondjam, boldog, humorral teli esztendőket.

Konfuciusz az életet háromszor harminc évben számolta, te háromszor húszban.
Maradjunk a hatvan esztendőnél, az reálisabb. Az első húsz a felhőtlen fi atalság, a röpködés ideje, aztán jön a nősülés, a gyerekek, amikor dolgozni kell, és családot eltartani, a harmadik pedig, amikor kezdenek kihalni mellőled a barátaid, meg-megjelennek a betegségek, és jönnek az unokák. A középső húsz évem rendkívül izgalmas volt. Egy nagy játék, alkotó játék. Akkoriban kunszt volt újságot írni úgy, hogy megőrizd a szuverenitásodat és kijátszd a hatalmat.

Akár egy focimeccs. Igen, az ellenfelet ki kellett cselezni, és a gólt be kellett rúgni.
1974-től 78-ig lehetett gólokat lőni. Ebben a korszakban sikerült például olyan verseket becsempészni a lapba, amelyek ma is értéket képviselnek, antológiák míves darabjai. Ha közben – sporthasonlattal élve – fellöktek, fel kellett állni, és tovább kellett futni. A játékszabályok világosak voltak.

Ezt nevezik a szakma és az olvasó iránti tiszteletnek. És alázatnak, ami manapság hiánycikk.
Kéziratok tízezreit javítottam, de mindegyikhez úgy nyúltam, hogy kihozzam belőle az értéket. Ha csapnivaló volt az írás, de éreztem, hogy van benne szív, nem dobtam el, hanem átfogalmaztam. Tény, hogy azt a húsz év et hasznosnak tekintem, és büszke vagyok rá, hogy ezt csinálhattam.

 Egykori kollégádként is állíthatom, hogy a Bodnár név minőséget jelent a szakmában.
Örülök, hogy ez a véleményed. A mi szakmánkban soha nem tudhatod, hány száz, ezer ember olvassa azt, amit szerkesztettél, írtál, s ebben a felelősségben van valami vonzó. Sosem éreztem tehernek, inkább kihívásnak. Akkor is tisztán, világosan kell fogalmazni, ha egy ember olvassa el az írásodat.

Ehhez képest 1993-ban – legalábbis kívülről úgy tűnik – könnyű szívvel tetted be az ajtót magad mögött.
Egyrészt terhes volt a napi hetven kilométer utazás, bár annak is megvolt a varázsa. Barátommá vált például az összes buszsofőr. Mindig elöl álltam, hetven kilométert odavissza, mert beszélgettem velük. Mondjuk, borról, merthogy mindig is borászkodtam. Helmecről elhoztam a hordókat, hogy legyen kis keleti íze a boromnak.

93-ban azonban jött a törés.
Tízezer kézirattal magam mögött nem akartam már rovatvezető lenni. Írni akartam. Szerettem volna összeállítani egy öttagú csapatot, amely járja az országot, és behozza a mindennapi valóságot. A főszerkesztő nem vállalta, mondván, mi lesz a rovattal, várjunk még. Őszig vártam, aztán beadtam a felmondásom. Szerencsés véletlen, hogy akkor indult a nagymegyeri magántelevízió, ezt vállaltam, s csinálom azóta is, tizennégy éve.

Nem lettél színész, lettél viszont színházi rendező.
A Poloska Színház szintén büszke korszakom. Varga László Csemadok-elnök 1982-ben kitalálta, hogy fel kell éleszteni a színházat Megyeren. Színre vitték Móricz Zsigmond Kismadarát. A következő darabot, Majakovszkij Poloskáját már mi rendeztük Szigeti Lacival, Varga Tibor volt a főszereplő. Ma is ki-kimegyek a sírjához, vérbeli színész és humorista volt. Hét boldog évet töltöttünk együtt, rengeteg sikerrel, humorral, a Jókai Napok díjaival.

Négy unokád van, akikre rendkívül büszke vagy és rajongsz értük.
Úgy vagyok ezzel, mint az írással. Minden írásom egyes szám első személyről szól, mert ha a magam gondolatait írom, akkor az embereknek a gondjait, érzéseit fogalmazom meg, akik szintén így éreznek, csak én mondom el helyettük. Legyen ez akár az unoka érkezésének tényéből fakadó öröm. A lányomnak van két fi a, Levente és Lehel, a fi amnak két lánya, Noémi és Zsófi a. Nem a sokszor leírt, kackiás bajszú nagypapa vagyok, én focizok, játszom velük. Hogy mást ne mondjak, a minap énekeltem nekik Little Richardtól a Tutti-fruttit. Nem érzek különbséget a húszéves és a mostani énem között.

 Harmincöt éve élsz boldog házasságban Maricával, aki itt tanít Megyeren, van négy unokád, televíziózol, főszerkesztője vagy a Katedrának, könyveket írsz. Úgy tűnik, teljes életet élsz.
Teljes élet? Igen. Az ú jságírás folytatódik. Kellemes meglepetésként ért, mennyi jól író pedagógusunk van, annak ellenére, hová jutott a pedagógiánk. Tizenöt évig voltam tudósítója a Csallóköznek, ma is főmunkatársa vagyok, a tévézést pedig főállásban művelem. Mellesleg horgász is vagyok. Színházat rendeztem, magánórákat adtam, fordítottam angolból. Öt könyvem jelent meg. A Helgolanddal például azt akartam bebizonyítani, hogy vállalható az átkosban írt publicisztikám is.

A mesékben három kívánság szerepel. Mi volna a tiéd?
Nagyon emberi kérés: egészséget az egész családnak. A másik: végre annyit írhassak, amennyit szeretnék. Aztán szeretnék még horgászni, teniszezni, repülni. Engem az újságíráshoz és az angolhoz egy bélyeg vezetett, amelyen az állt, hogy Air Mail (a repülést tartom a világ legnagyobb csodájának). Szeretnék sok időt tölteni az unokáimmal ebben az összemosott értékű világban, hogy valami kis tartást csepegtessek beléjük arról, hogyan kell kikerülni az emberi megalázkodást, mesélni nekik a szeretetről, szerelemről, nyitottságról. Arról, hogy bár a világ siet, ne rohanjanak, mindennek megvan a maga rendje és eljön az ideje.

Hatvanévesen a régi világban nyugdíjba ment az ember.
Felháborított, amikor meghozták a törvényt, hogy még két évet rá kell dolgozni a hatvanra. Nem azért, mert ellustultam, hanem mert végre szabad akartam lenni negyvenkét év munka után