Lányom tavaly gimnazista lett, és az első napokban faggatták a nagyszülők, honnan vannak az osztálytársai. Enikő megemlítette, hogy az egyik lány Besén lakik. „Onnan volt egy katona barátom. Lehet, hogy rokona. Hogy hívják?” – reagált apósom. „Ne traktáld a lánkát a százéves történeteiddel, majd pont az osztálytársnője ismerőse lesz…” – legyintett anyósom. És mit ad isten? Abban a pillanatban már pittyent is lányom telefonja, jött Beséről az üzenet: „A papa azt állítja, valami tardoskeddi Benkővel volt katona…”
Szabó Tibor (79) és Benkő József (80) anno három hónapig katonáskodott együtt a csehországi Příbramban, aztán az eskü után elváltak útjaik. 60 év elteltével a két lányunoka most összehozta őket egy találkozóra. Remek az egykori bajtársak memóriája, minden közös történetre elevenen emlékeznek.
T: – Józsikám, mit hozhatok?
J: – Nem nagyon iszogatok én.
T: – Hát én se, de ilyen esetben…
J: – Jól van, egyet, no.
T: – Kettőt.
J: – Érdeklődtem felőled, feküdt velem egy besei beteg a kórházban. Azt mondta, Léván voltál autóbuszsofőr.
T: – Én? Soha. A lévai bútorgyárban dolgoztam 23 évig, majd a helyi szövetkezetben. A feleségem meg a kocsmában. A faluban sok a Szabó, összekevertek valakivel.
J: – Emlékszel, te az ablaknál feküdtél, én meg az emeletes ágyon fönt. Kaptunk csomagot, letettük este az ágy alá a maradékot, reggelre a patkányok mind megették.
T: – Jaj, hát igen, fabarakkokban laktunk. Ott volt az uránbánya, ahol a rabok dolgoztak. Oda jártunk őrségbe vigyázni a rabokra. Mennyit takarítottunk az öreg katonák után, tömködtük a szalmazsákokat… Emlékszel, amikor próbaőrségben ment feléd a főhadnagy, és te felhúztad a fegyvert? Meg is állt rögtön.
J: – Arra emlékszem, hogy elkezdtem magyarul káromkodni…
T: – Hát nem is tudtál másképpen, csak magyarul Azt se tudtad, mi az a vpravo bok.
J: – Pedig amikor ki voltunk telepítve, cseh iskolába jártam. Na és amikor káromkodtam, megszólalt a felettesem is magyarul, mert szeredi gyerek volt.
T: – Nézd, itt vagy az albumomban. Megőriztem a fényképeket. Ez meg Kérről a Száraz Feri, ez meg a Valkovics, a Nagy Pista. Várj, hozok szemüveget.
J: – Meg volt egy köbölkúti is, a Bitter Feri. Te voltál az új kaszárnyában is?
T: – Hogyne, amikor másodéves voltam. Onnan hordtuk fel az uránt az orosz határhoz.
J: – Egyszer fájt a fogam, elküldtek Prágába fogorvoshoz, ott is maradtam fél évig. Az orvos épp hétvégi házat épített, és az egyik zselízi katonával, Hegyi volt a neve, mi segítettünk. Én a maltert kevertem, Hegyi meg kőműves volt. Nagyon jó dolgunk volt, néha délig is aludtunk.
T: – A két év alatt csak kétszer voltam otthon. Első szabadságra jöttem a besei búcsúra júliusban, másodikra húsvétkor. Aztán még egyszer írattam a szüleimmel táviratot, hogy nősül a bátyám, engedjenek haza.
J: – Hát igen, hiába adtak három nap eltávozást, abból kettő lett volna az út. A vonatjegy meg 144 korona volt. Inkább feküdtem egész nap a kaszárnyában eltávozás alatt, anyám libát, szalonnát küldött, nem éheztem. Az utolsó három hónapban már a német határnál voltam, mert akkor kezdték építeni a berlini falat. Egész nap csak ültünk, cigarettáztunk, az újoncokra vigyáztunk.
T: – Szeptember 1-jén lesz 60 éve, hogy berukkoltunk.
J: – Sok mindenen keresztülmentünk. Egyszer el akartak ítélni, mert nem lőttem meg a rabot. Büntetésből vízbe szokták ereszteni őket, csak a fejük volt ki. Aki ott volt bent őr, csak sípja volt, fegyvere nem. Képzeld, az egyik rab – ezek mind politikai rabok voltak – összeverekedett az őrrel. Kiabáltak nekem, de egyszer a rab volt fölül, egyszer az őr, nem tudtam lőni. Telefonáltam az őrszobára, hogy jöjjenek segíteni. Utána engem vontak felelősségre, miért nem lőttem. De ha véletlenül lelövöm az őrt, engem csuknak be. Meg egyszer nagy marhaságot csináltam, az öreg katona után dobtam a kést, az volt a szerencsém, hogy az ajtófélfába állt bele, nem a hátába. Megszidtak, de nem jelentettek fel.
T: – Persze, mert kiöntöttek a fapadlóra két vödör vizet, és fel kellett szárazra törölni. Alvás helyett, éjjel… Emlékszel, amikor tíz kilométert kellett futni, és a Száraz Feri már nem bírt? Levettük a derékszíjunkat, hóna alá tettük, úgy húztuk őt be a célba.
J: – Eleinte nem volt olyan fizikai kondícióban az ember. A második évben aztán már nem volt probléma.
T: – Nem is ittad még meg, igyál hát. Elmegyünk Příbramba? Megismerjük még a Svatá horát?
J: – Hát, már nem tudnék felmenni annyi lépcsőn… Emlékszem, egyszer kiküldtek a kaszárnyából egy rabbal kipucoltatni a csatornát. Előttem vitte a rab a létrát, a csákányt, én mentem utána fegyverrel. Kinyitotta a csatorna fedelét, lemászott a létrán, és kiszólt, hogy adjam utána a csákányt. Annyi eszem nekem is volt, hogy nem hagyom magam lerántani, nem bíztam meg benne, nem adtam le neki.
T: – Meg amikor megszöktek a rabok, csak négy nap múlva kapták el őket, a németek. Gyakran iskoláztattak, hogy mire vigyázzunk, mert gyakran szöktek. Előfordult, hogy a sofőr benne felejtette a kulcsot az autóban, ezek beugrottak, áttörték a kaput, tudták, hogy a katonának a toronyból nincs lehetősége lőni.
J: – Az egészségük az uránbányában nagyon tönkrement. Mozogtak mind a fogaik. Öt-hat év után rendre át is helyezték őket. Olyan rózsaszínű követ bányásztak, ládákba csomagolták, vonatszerelvények vitték az oroszokhoz. Amikor már dolgoztam, az egyik egykori rab lett az üzemi orvosom Újvárban. Nem mertem neki szólni, hogy ismerjük egymást.
T: – Mész választani?
J: – Engem ezek nem érdekelnek. Nem megyek.
T: – Ilyen hülyeséget ne csinálj. El kell menni.
J: – Azt mondod?
T: – Hát nem kérdés.
J: – Most már legközelebb neked kell eljönnöd hozzám.
T: – A másik lányom Szencen lakik, majd ha megyünk hozzá, útba esik.
J: – Jó, megbeszéltük.
T: – Úgy lesz.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.