Az utolsó késmárki bárónő

Szirmay Hedvig Mária bárónő a régi idők utolsó tanúja volt Késmárkon, és élete végéig őrizte annak a világnak a szokásait. Nem volt hajlandó alkalmazkodni a szocialista külsőségekhez, akkor is kesztyűben, kalapban, brossal díszített bársonyruhában korzózott a főutcán, amikor mindenki egyenkonfekciót viselt. Sokan különcnek tartották, de akik jártak a házában, azok megértették, mi az, amihez ragaszkodik. Erre kizárólag keddenként, délelőtt tizenegykor volt mód.

A rózsaszín, címeres ház ma is áll a főutcán a városházával szemben. Egykori lakója már negyvenöt éve nem él, de soha nem kellett innen kiköltöznie, csodával határos módon a kommunista államhatalom nem sajátította ki az értékes ingatlant. Az 1895-ben Nyíregyházán született Hedvig bárónő életében azonban nem ez az egyetlen rejtély. Mivel szlovákul alig beszélt, és soha nem is tanult meg rendesen, az is érthetetlen, miért választotta Trianon után az otthonának inkább anyai nagyapja itteni házát és vette fel a csehszlovák állampolgárságot. Édesanyja, született Badányi Eleonóra, Budapesten maradt, ahová a Hedvig édesapjától, Szirmay Oszkártól való válását követően költözött második férjével, Ludwigh Gyulával, a magyar államvasutak elnök-igazgatójával. Hedvig ugyan rajongva szerette korán elhunyt édesapját, de hamar megszokta a csillogó pesti életet is.

Az igazi Késmárk

A csillogás, a fényűzés a táncmulatságok ideje volt ez, szépséges, mulandó ifjúság. Budapesten a híres Andrássy úton laktunk. A szakácsnő minden nap ínyencségeket készített nekünk, kaviárt, kagylót, pisztrángot – emlékezett vissza Hedvig a naplójában. A gondtalan időknek Ludwigh Gyula 1919-es öngyilkossága vetett véget. Az özvegy és lánya csakhamar eladósodtak – ki tudja, Hedvig talán ezért is látott kiutat a házasságban.

1928-ban, 33 évesen ment férjhez Karol von Stipsicz báróhoz, de a frigy alig egy hétig , mások szerint csupán egy napig tartott. „A gyors válás okáról sem beszélt soha, biztosan úgy tartotta, hogy a társaságban tudta, akinek tudnia kellett, a többieknek pedig semmi közük hozzá. Az egyik változat szerint Stipsicz báró kártyán eljátszotta a vagyonát, a másik szerint az ifjú feleség csak az esküvő után tudta meg, hogy a férjnek nincs autója, és ez derogált neki” – mondja Nora Baráthová késmárki helytörténész, aki személyesen is ismerte Hedvig bárónőt.

„Lenyűgözően művelt hölgy volt, és szívén viselte a város történelmi emlékeinek sorsát. Gyakran felhívta az illetékesek figyelmét a pusztuló műemlékekre, sírhelyekre, persze legtöbbször hiába. Kár, hogy nem figyeltek rá, mert ő még nagyon sokat tudott az igazi Késmárkról” – sóhajt a történész, aki szerint az igazi Késmárk akkor kezdett halódni, amikor kiűzték a magyarokat, aztán a zsidókat, majd az ártatlan németeket is. „Azért mondom, hogy ártatlanokat, mert akinek volt vaj a fején, az már 1944 őszén megszökött. Itt mindig nagy volt a keveredés, az 1800-as években minden német és zsidó magyarnak kezdte vallani magát, az itteniek 1848-ban is Kossuth oldalán harcoltak. Görgey Artúr ide járt iskolába, az őt ábrázoló festményt Szirmay Hedvig és édesanyja ajándékozta 1930-ban a helyi múzeumnak. De Trianon után már nem volt divat magyarnak lenni, akkor gyorsan mindenki szlováknak vallotta magát – kivéve a magyar nemeseket, akik inkább elköltöztek.”

Elvtársak a szalonban

Egyedül Hedvig bárónő maradt a nagyapja, Badányi Mátyás házában, és továbbra is úgy járt-kelt a városban, mint aki nem akar tudomást venni a változásokról. Pedig akkor már Lőcsét is az egész Szlovákiából odaköltöztetett munkások lakták, akik csak nevettek a furcsa, púderes arcú dámán.

A bárónő, úrinőhöz méltón, nem tisztelte meg a sértéseket azzal, hogy észrevegye őket, és nem törődött az új módival. Pontosan megtartotta a megszokott napirendjét: reggel templomba ment, délelőtt sétált, ebéd után pihent, majd a kevés barátnőjét látogatta vagy fogadta. Idegen ember, távolabbi ismerős csak kedden délelőtt tizenegykor mehetett hozzá vizitre, ilyenkor járt nála Nora Baráthová is. „Mindent tudott a festészetről, szobrászatról, történelemről, zenéről, a magyaron kívül németül, olaszul, angolul és franciául beszélt, rengeteget utazott. 1968-ban, hetvenhárom évesen még egy hónapos norvégiai körúton volt, az is a hozzá fűződő titkok egyike, hogy a kommunisták kiengedték. Biztosan azt gondolták, nem lesz kár érte, ha kint marad, legalább rátehetik a kezüket a vagyonára. Rá is tették, amikor meghalt, a járási nemzeti bizottság, majd a városi nemzeti bizottság vezetői egy hónapig egymásnak adták a kilincset a házában, és tömött táskákat cipeltek el onnan; ezt a saját szememmel láttam. Egy hónap múltán engedtek be bennünket, a városi múzeum munkatársait, akkorra sok mindennek lába kelt. Eltűntek a falon függő hatalmas ezüsttányérok, a körmöci aranydukátok, az ékszerek, az éremgyűjtemény, még a kovácsoltvas csigalépcső is. Csak azt hagyták ott az elvtársak, aminek műveletlenségükben nem ismerték az értékét.”

Bárónő a mosodában

Sok mindentől Hedvig bárónő is kénytelen volt megválni, hogy meg tudjon élni. Néhány berendezési tárgyat múzeumoknak adott el, és felajánlotta a városnak, hogy a turisták megnézhetik a házát azzal a feltétellel, hogy ő tart idegenvezetést. „Rengeteg érdekes dolgot lehetett volna hallani tőle, ő meg egy kis jövedelemhez jutott volna, de nem egyeztek bele. Arra kényszerült, hogy kiflikbe rejtve csempéssze az ékszereit Magyarországra, később albérlőket fogadott. Mert azt mondani sem kell, hogy semmiféle állami járadékot nem kapott, sőt 1945-ben napszámosmunkára kellett járnia az evangélikus iskolában működő mosodába Ez már önmagában is borzasztó lehetett egy olyan hölgy számára, aki addig soha nem végzett fizikai munkát, de a naplója szerint még ennél is nagyobb megaláztatásként élte meg, hogy mindennap fegyveres őrök kísérték végig a főutcán” – meséli a helytörténész.

Szerencsére a mosodai kényszermunka nem tartott sokáig, a bárónőnek a befolyásos emberek között is voltak jóakarói. Amikor ásni vitték volna, egy orvos adott neki igazolást, amelynek alapján felmentették. A naplójában feljegyezte, hogy attól tart, magyarként kitelepítik, de erre nem került sor – talán annak köszönhetően, hogy a háború végén csehszlovák és orosz tisztek is laktak nála. Nora Baráthová szerint mindenkihez nagyon udvarias volt, de senkit sem engedett igazán közel magához, a nemesi leszármazottakon kívül. „Soha nem panaszkodott, összeszorított szájjal, kommentár nélkül tűrt mindent, de az arcára volt írva, mit gondol erről a csőcselékről” – mondja.

„Így még soha nem szerettem”

Bizalmas kapcsolatot a bárónő kevés emberrel ápolt, a szívéhez legközelebb Bethlenfalvy Ernő földbirtokos állt, aki a hunfalvi (Huncovce) kúriában élt. Felette is szemet hunytak a hatóságok, mert híres természettudós és vadász volt, szakfolyóiratokban publikált, és ugye vadászni az elvtársak is szerettek. Hedviget a naplóbejegyzései alapján plátói szerelem fűzte hozzá: [...] csak igen rövid időt töltött nálam, igérve, hogy holnap jön. Búcsúzáskor nagyon gyengéd volt. Így még soha sem szerettem – jegyezte fel 1944. december 5-én, és az utolsó sort nyomatékul alá is húzta. Másnap, december 6-án arról ír, mennyire várta őt, és mennyire csalódott, amikor nem jött. Jó Istenem, könyörgöm, részesíts holnap abban a boldogságban, hogy „véletlenül” találkozzunk és feljöjjön – ha egyszer elmondhatnék neki mindent, mindent... de vannak titkok, melyeket sírba viszünk magunkkal.

A kérés meghallgattatott, december 7-én találkoztak. Hedvig ezután feljegyezte, hogy néhány szálat levágott a férfi hajából, és imakönyvébe tette örök emlékül. Nem tudom, mikor volt ő nekem drágább – a messze múltban, midőn haja barna volt, vagy ma, amidőn ezüst?

Pedig Bethlenfalvy Ernő nős ember volt, Görgey Klára férje, három gyermek apja, de Hedvig szerint a környezete csak tönkretette az életét. Felesége is minden kellemetlenséggel, jelenleg betegséggel – őt terheli, azon kívül a sok elintéznivaló és sok gond! A 3 gyerek sorsa is – tudom – az ő kezébe lesz letéve – olvasható a naplóban. Hedvig gyakran tett látogatást Hunfalván, ott bizonyos Mariskánál találkozgattak, aki a kávé felszolgálása után diszkréten távozott. Volt, hogy a férfi ügyes-bajos dolgai miatt nem látták egymást napokig, máskor Hedvig kerülte Ernőt, hogy jó hangulatban lássa viszont, de a kapcsolat a férfi 1955-ben bekövetkezett haláláig tartott.

Háborús karácsony

Hedvig tizennyolc évvel később követte őt, szó szerint a sírba. Akik eltemettették, azok tudták, hogy az imádott férfi mellett akar nyugodni. Manapság nagy szenzációnak számítana, ha egy nős ember mellé a szerelmét temetnék, miközben a felesége máshol nyugszik, de akkoriban a kommunisták nem törődtek vele.

Hedvig bárónőnek addigra nem is maradt más rokona, édesanyja Budapest ostromakor halt meg. Az akkor írt naplóbejegyzések csupa aggodalomról tanúskodnak: A szent estét Babyval, Tildinél töltöttük – minden igyekvés ellenére hiányzott a kedélyes hangulat. A sötét jövőről beszélgettünk. Gondolataim Pest felé szálltak. Szegény Mama, magányosabb, mint én. A karácsonyfán angyalhaj csillogott, zöld remény-gyertyák égtek. Tildi zongorán játszotta a „Stille nacht, heilege nacht”-ot. Az éj tényleg csendes, holdvilágos volt. Éjféli mise reggel 6 kor… – írta 1944. december 25-én. December 29-én a következőket jegyezte fel: Budapest ostroma elkezdődött. Aggodalmam egyre nő… Rádió hír szerint a nyugati külvárost elfoglalták és a Belváros felé törnek előre. A Duna-hidakat felrobbantották, az utcákon katonák holttestei… Mennyei Atyám! Óvd meg drága Mamám életét, egészségét! Mikor fogok hírt hallani? És milyen hírt?... Ma d.e. E. meglátogatott, de nem vezethettem a jéghideg salonba. Az előszobában kissé beszélgettünk. Bocsáss meg, hogy pillanatokra most is boldog tudok lenni! – írja a bárónő, akinek egyetlen vigasza a Bethlenfalvy Ernő iránt érzett szerelme volt.

A bárónő hagyatéka

Szirmay Hedvig Mária 1973-ban hunyt el, de halálának pontos napja nem ismert, mert addigra annyira elmagányosodott, hogy csak körülbelül egy hét múltán találták meg, és akkor sem a halál okával foglalkoztak, hanem azzal, mit lehet elvinni a házából. Ami megmenekült, az most a helyi múzeumban látható. Közte egy 18. századból származó gobelinkárpitos, aranyozott fából készült szalonberendezés, a Badányi-címerrel ellátott 19. századi diófa ebédlőbútor, hársfából készült aranyozott asztali óra Michal Topscher lőcsei órásmester műhelyéből, Claude Michel de Clodion francia szobrász Szatír és bacchánsnő című szobra, egy bőrrel bérelt brokátcipellő a 18. századból, porcelán étkészlet a Badányiak és Szirmayak címerével.  

Azok, akiket a régi Késmárk érdekel, elsősorban ide, a múzeumba látogatnak el. A Fő téren álló 46. számú Badányi-Szirmay klasszicista házat azóta többször is átalakították, ma az emeleti helyiségeket a városháza használja rendezvényteremként. A földszinten működött étterem és vendéglátóipari akadémia is, de mindkettő bezárt, és a sok átalakítás során az utolsó tárgy is eltűnt, amit még el lehetett vinni – egy márvány lóitató a kapualjból. Ma a turisták is csak kívülről nézegetik a hatalmas fakaput a pelikánt ábrázoló faragással és a szárnyas szfinxeket a ház homlokzatán.

Mesél a régi temető

A magyar nemesek, német kereskedők, líceumi tanárok és evangélikus lelkészek Késmárkjáról ma már többet mondanak el a holtak, mint az élők. A régi temető falánál kovácsoltvas kerítéssel körbevett sírokban alussza örök álmát Alexander Béla, a magyar röntgenológia megalapítója, Demiány Gyula 1948-as szabadságharcos, Karátsony Zsigmond líceumi igazgató, Düller Antal, a Magyar Kárpátegylet alapítója, Kray Jakab, Kány Márton és Toperczer Sebestyén, akiket a Rákóczi-féle felkelésben való részvételükért kivégeztek, Szontágh Imre főjegyző, Tschörner József, a szövő-fonó iskola alapító-igazgatója, továbbá a Mattyasovszký, a Tátray, a Belóczy-Koromzay, a Generisch és a Wittényi család tagjai.

A síremlékek kopottak, omladoznak, mégis fenségesek, és halottak napja után minden síron van virág, gyertya. Az egyik legnagyobb síremlék a Bethlenfalvy-Goldberger családé, itt nyugszik a szerelme mellett Szirmay Hedvig Mária is. Az utolsó késmárki bárónő, akinek életét mindig mások befolyásolták, de legalább holtában elérte, amire vágyott.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!