Az Úr adott erőt

Gyurkovics András nyugalmazott esperes Kárpátalján született, 1924-ben. A háború után Csehszlovákiába került, és 1950 februárjában szentelték pappá, de alig két hónapig működhetett, mert az állam a görög katolikus egyházat erőszakkal beolvasztotta az ortodoxba. Tizenhét évig munkásként dolgozott, s csak 1968-tól gyakorolhatta újra hivatását. Az esperessel lakhelyén, a szlovák–ukrán határ közelében fekvő Mokcsamogyoróson beszélgettünk hányatott életéről.

– Beregszász mellett, Tiszacsomán születtem, egy szegény, magyarok lakta falucskában. A keresztlevelem csehül, ruszinul és magyarul van kiállítva; ez akkor így volt természetes, és senkit sem botránkoztatott meg. Édesapám, aki görög katolikus lelkész volt, korán meghalt, édesanyám hat árvával maradt egyedül. 1944-ben érettségiztem Ungváron, majd bekerültem a szemináriumba. Az első év után azonban lezárták a határt, így kénytelen voltam Eperjesen jelentkezni, hogy befejezhessem a teológiát. Akkoriban dúlt a magyargyűlölet; teli voltam félelemmel, hogyan fogadnak. Legnagyobb meglepetésemre a rektor örömmel üdvözölt, és »végre lesz magyar kispapunk!« kiáltással magához ölelt. Mi voltunk az utolsók, akiket Boldog Gojdics Péter Pál eperjesi vértanú püspök félig-meddig nyilvánosan felszentelt, 1950. február 19-én. A kápolnában, mert akkor már a templomban nem lehetett.
* Első és sokáig utolsó gyülekezete egy kis faluban volt.
A püspök a Duklai-szoros közelébe helyezett, egy kis falucskába. Vápeníknek hívták, és huszonhét család élt benne. Ott volt az anyaegyház, amelyhez négy filia tartozott. Azt mondta: »Ott leszel másfél évig, aztán áthelyezlek egy nagy magyar parókiára, de álld meg a helyed!« Ezt azért jegyezte meg, mert onnan előttem mindenki elmenekült. Én persze nagyon megijedtem, mert nem tudtam ruszinul, csak a liturgiát.
* Hogyan boldogult?
Nagyon megszerettek bennünket az ottaniak. A teológiatanárom – Isten nyugosztalja – azzal mutatott be bennünket: »Eljöttek ide, magyarok, de nem azért, hogy magyarrá tegyenek benneteket, hanem hogy Isten országába vezessenek. Fogadjátok el őket.« S az emberek örültek, hogy végre lesz papjuk. A parókia romokban hevert, hiszen a falu négyszer váltott gazdát, s a szél még akkor is lódög szagát hozta. Az egész terület csupa akna volt. A községben egyszerű, de aranyszívű lakosok éltek.
* Nem nagyon melegedtek meg ott.
Áprilisban jött a járási pártelnök egy csendőr kíséretében. Éppen hittant tartottam a gyermekeknek. Elvitt a bíróhoz, és ott elkezdett győzködni, hogy lépjek át a pravoszláv egyházba. Merthogy az az igazi. Meg milyen előnyökkel jár. A válaszom egyértelmű volt: fölöslegesen fáradozik. Aztán jött a járási elnök és az egyházügyi referens, azok is győzködtek, hogy lépjek át a híveimmel együtt. Dél volt, harangoztak, beszólt a feleségem: asztalon az ebéd, szívesen látjuk őket. Felugrottak. A járási elnök közölte: »Huszonnégy órán belül a feleségével együtt hagyja el a járás területét. Én mint járási elnök nem adtam magának engedélyt, hogy ideköltözzön.« Válaszolom neki: »Kedves uram, engem a püspököm helyezett ide. Csak most jöttem.« Nem érdekelte. Mint kiderült, két csendőrrel érkezett, akik éles töltényekkel várták, azzal a paranccsal, hogy vinni kell a papot, s ha a nép ellenkezne, lőhetnek. A népet aztán becsapták, üres papírt írattak alá velük, amit később töltöttek ki, hogy pravoszlávok akarnak lenni. Bementem Eperjesre a püspökhöz, de már nem beszélhettem vele, vigyáztak rá. A parókiáról az apósom költöztette haza a bútorainkat a feleségemmel, nem mentem velük, itthon vártam.
* Hol volt az itthon?
Mokcsamogyoróson. Itt éltek a feleségem szülei, apósom, anyósom, valamint a nejem két nagynénje, akik nem mentek férjhez. Volt egy kis földbirtokuk, kétszázötven hektár, amelyet ugyebár a háború után konfiskáltak. Ide jöttünk. Aztán jött az eperjesi zsinat, melyre összetoborozták a papokat, majd vitték őket Podolinba, ott rájuk zárták az ajtót, s csak azt engedték ki, aki áttért. Én már akkorra jelentkeztem a munkahivatalban, így kerültem a nagykaposi traktorállomásra. Amikor a csendőrök kerestek, a feleségemék azt mondták nekik, hogy elutaztam, nem tudják, hová, s mikor jövök haza. Szerencsére házkutatást nem végeztek. A traktorállomáson beléptem a műhelybe dolgozni. Gondoltam, ha a parasztember két év alatt megtanulja a szerelőmunkát, én is elsajátítom fél év alatt. Visszajött az intéző, hallja, hogy egy pap van a műhelyben. »Ilyen nincs« – közli. Hívatott. »Ilyen kézzel fog maga dolgozni?« Megtett helyettesnek. De aztán csak kiszagolták, hogy hol vagyok, s egyszer csak kijön a csendőrparancsnok, hogy le vagyok tartóztatva. Elém rak egy csomó papírt, én meg nézem csupán: hiszen most jöttem ki az iskolából, honnan ez a sok papír? A szomszédokét is összeszedte? Mondja, visz a járásra. De nem oda vitt, hanem Eperjesre, a kerületi kapitányságra.
* Mit akartak öntől?
Természetesen azt, hogy írjam alá a pravoszláviát, s akkor azonnal elengednek. Megfenyegettek, hogy visszatoloncolnak Kárpátaljára, s mehetek Szibériába. Kaptam három nap gondolkodási időt. Eszembe jutott Márk evangéliuma: »Ne aggódjatok előre, hogy mit kell, mondjatok, hanem ami adatik nektek abban az órában, azt mondjátok, mert nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem a Szentlélek.« Én ebben úgy hittem! Hogy a Szentlélek fog segíteni! Három éjjel hozzá fohászkodtam, adjon erőt. Három nap múlva elővezettek, bevittek a főnökhöz. Két órát huzakodtunk, aztán megszólalt a parancsnok: »Uram, gratulálok magának! Én zsidó vagyok. Én is voltam a haláltáborban, de kiszabadultam. Nem tartóztatom le, mert jellemes ember. Ritkán találkozni ilyennel. Tudom, hogy a maguk püspöke mit csinált. Ne tegyen semmit, ne adjon rá okot, hogy letartóztassák.« Elengedett.
* Visszament a traktorállomásra?
Ott már elfoglalták a helyem, nem mehettem vissza. Mentem a munkahivatalba, eredménytelenül. Aztán egyszer csak értesítenek, hogy kaphatok munkát Podbrezován, a vasgyárban. A feleségem itthon, három gyerekkel és a négy öreggel, én pedig háromszázötven kilométerre a családtól. A vasgyárban egyszerű munkásemberek dolgoztak, máig imádkozom értük. Eleinte nem tudták, ki vagyok, de mivel sokat sportoltam, volt erőm. Ennek ellenére az első héten azt hittem, megszököm. Az olvasztókemencéből kijövő vaslemezeket húztuk öten a görgőkön, és vágtuk pontos méretre, irtózatos súlyú ollókkal. Páncélt gyártottunk a tankok elejére. Beilleszkedtem, kitanultam a munkát. Sőt, élmunkás lettem.
* Más munkára nem volt lehetőség?
Lett volna, Morvaországban, a szénbányában. Ez mégiscsak közelebb volt. Minket innen, Kelet-Szlovákiából mind kisöpörtek, nehogy érintkezésben maradjunk a hívekkel.
* A többieknek mi lett a sorsuk?
A kispapokat elvitték katonának három évre, aztán civilben építkezésen dolgoztak. Két évig voltam Podbrezován. Három műszakra jártunk, s úgy jutottam haza, hogy műszakot cseréltem a kollégákkal. Egy évre két hét szabadság volt. A munkatársaim közt akadt ügyvéd, tanár, orvos, mindenféle.
* A hivatását tehát nem folytathatta. Mi lett a lelki élettel?
Büntetésből odahelyezték a podbrezovái parókiára a besztercebányai püspöki titkárt, hogy eltávolítsák a városból. Ővele jó barátságba kerültem, így mindennap tudtam misézni. Bármikor mehettem a parókiára, odaadta a kulcsot. Két év múlva kapok egy papírt a katonai parancsnokságról, hogy jelentkezzek náluk. Huszonnyolc éves múltam, s hiába volt a család, be kellett vonulnom katonának, az osztrák határhoz, Dél-Morvaországba, harci alakulathoz. Két évre. Nem is titkolták, hogy golyófogónak tartanak bennünket, ha megtámadnának nyugatról az imperialisták. Huszonnyolc évesen én voltam a nagyapa az ezrednél, még az ezredparancsnok is fiatalabb volt nálam. A többiekkel ellentétben még családi pótlékot se kaptam. Aztán egy kapitányból lefokozott hadnagy (aki ügyvédként nem volt hajlandó beállni a pártba) segített, mondva, hogy a törvény mindenkire vonatkozik. Végre kilenc hónap után fizettek a feleségemnek. Addig bevétel nélkül nevelte a gyerekeket. Mikor hét hónap elteltével hazajöttem szabadságra, a gyerekek nem ismertek meg.
* Két év után közelebb került a családhoz.
Ekkor, mivel leszolgáltam a katonaságot, már választhattam munkahelyet, így kerültem a homonnai Chemkostav vállalathoz. A kispapok közül legalább nyolcan itt dolgoztak az építkezésen, tudták, ki vagyok. A sors fintora, hogy propagandistát akartak csinálni belőlem. Végül a központi raktárban lettem nyilvántartó, természetesen alacsony fizetésért. A Chemkostav akkor kezdte építeni a vajáni hőerőművet. Itt dolgoztam aztán tizenöt éven keresztül a főmérnök mellett.
* 1968-ban az állami szervek újra engedélyezték a görög katolikus egyház működését, így kapott paróchusi kinevezést Nagyszelmencre, ahol nyugdíjba vonulásáig, 33 évig működött.
Amikor újra engedték a működést, kértem magam a régi helyemre. Azt a választ kaptam, hogy oda nem lehet, a környéken viszont üresek voltak a magyar parókiák. Végül Mátyócra és Nagyszelmencre kerültem. A mátyóci esperes meghalt, a szelmencit nem akarták vissza a hívek. Utóbbi filiája volt Pruksa, Budaháza és Ruszka, míg Mátyóc filiálisa Nagykapos.
* Ezt mind egyedül látta el?
Igen. Minden vasárnap négy helyen miséztem. Nehéz volt, de győztem épségben, egészségben. Még náthás sem voltam egész idő alatt! A harminchárom év során egy vasárnap sem akadt, hogy a hívek mise nélkül maradtak volna. Ezt a Jóistennek köszönhettem.

Gyurkovics András tavaly ünnepelte házasságának és pappá szentelésének 60. évfordulóját. A nagykaposi templomban (abban, amelynek jelenlegi paróchusa az egyik unoka, Gyurkovics Miklós) gyémántliturgia volt ebből az alkalomból. Idén márciusban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét. Mint mondja, a Jóisten után a feleségének köszönheti, hogy mindent kibírt. András bácsi, aki időnként még most is misézik, 87 évesen friss elmével, hihetetlen vitalitással és tűzzel mesél. A titokban végzett misézésről, arról, hogyan figyelték meg, miért nem tudta a titkosszolgálat fél évig kideríteni, ki a Bandi nevű pap, hogyan sikerült megakadályozni, hogy a házukba költöztessenek egy kulák családot. Hogyan építettek 1970-ben Pruksán engedély nélkül templomot, utána Nyarádkelecsényen, Ráskán. A családról, a német, lengyel, délszláv gyökerekről. A fiúkról és az unokákról. A mintegy tizenötezer szlovákiai magyar görög katolikusról. A sok küzdelemről, arról, hogy az értelmes és hívő embert nehéz térdre kényszeríteni. És sok mindenről. De ezek mind-mind külön történetek.