Az ideális tanítvány

Művészetipedagógusai gyakran panaszkodnak, hogy tehetséges diákjaik nem akarnak versenyekre járni, motiválatlanok, kényelmesek. A galántai Szabó Erika, a pozsonyi konzervatórium tizenkilenc éves növendéke ennek pont az ellenkezője. Évente több megméretésen is indul, és menetrendszerűen dobogós helyen végez. Nincs pedagógus, aki ne ilyen tanítványra vágyna.
Bár Szabó Erika hamarabb énekelt, mint beszélt, sokáig mégis úgy látszott, hogy az énekesi pályát nem neki találták ki. „Kiskoromban nagyon beteges voltam. Rengeteget hiányoztam az óvodából, iskolából, mert gyakran begyulladt a mandulám, orr- és arcüregproblémáim voltak, a fülem fájt, bedugult, nem tudtam visszaénekelni a dallamot sem, de annyira akartam! Pici koromtól énekeltem, amerre jártam. Az óvodában is mindig, nagyon szerettem szerepelni, ezért amikor első osztályba kerültem, anyukám beíratott a zeneiskolába. Zongorára és énekre jártam, később, saját kívánságomra gitárra is. A nagymamám ott várt a biciklijével az iskola előtt, gyorsan kicseréltük a táskákat, és már vitt is a zeneiskolába, ahonnan csak este hatkor keveredtem haza, mert egymás után voltak az óráim. A pedagógusok mulattak a buzgalmamon, azt mondták, egyszerűbb lenne, ha a fogkefémet is magammal hoznám.”

Alma a fájától
Erika édesanyja nagy zenerajongó, jól zongorázik, énekkarban énekel, a nagypapa is muzikális: ő trombitán játszott. A család gyakran járt Budapestre, az Operettszínház előadásaira. Erika számára ez volt a csodálatos mesevilág, élt-halt érte, utána heteken át az ott hallott dallamokat dúdolta reggeltől estig. Az operaénekesek közül elsőként Maria Callas fogta meg. „Minden műfajra nyitott vagyok. A galántai alapiskolában Balogh Csaba tanító bácsi kórusában énekeltem, ő küldött népdalversenyekre. A Galántai csalogányon 2004-től négyszer egymás után lettem első díjas. Sokáig kerestem magam, egy időben a pop érdekelt, 2006-ban első díjat nyertem a galántai Poparéna versenyen. Később áttértem a rockra, összeálltunk páran, és Vágán lett együttesünk. 2006-ban, amikor elvégeztem a galántai művészeti iskolát, elnyertem az év abszolvense címet. 2007-ben a Tompa Mihály vers- és prózamondó versenyen az énekelt versek kategóriában első helyezést értem el. Galántán, a Kodály Zoltán-emlékversenyen népdal kategóriában megkaptam a zsűri különdíját. A komáromi Jókai Napokon, ahol alapiskolásként a gimnáziumi színjátszó csoport előadásán énekeltem, Ferenczy Anna díját nyertem el. A művésznő személyesen adta át nekem, és én végtelenül boldog voltam. Teljesen váratlanul ért, még most is beleborzongok, olyan élmény volt.”

Tizenöt Tosca
Erikát meglepte a tavalyi Rudolf Petrák-énekverseny első helyezése is Zsolnán. Már átöltözött, amikor szóltak, hogy vegye át a díjat. Ráadásul kettőt, mert elnyerte az M. Locus Arte Galéria elismerését is a huszadik századi mű előadásával. „Fontosnak tartom a versenyeket, rengeteget lehet tanulni belőlük. Az sem keserít el, ha nem jutok a döntőbe, mert azért megyek, hogy lássak, tapasztaljak. Színházba is ezért szeretek annyira járni. Már nevetnek rajtam, hogy mindig ott ülök az első sorban. De hiába láttam a Toscát tizenötször, nem tudom megunni. Minden egyes előadás más, mindig felfedez és tanul az ember valami újat. Még a hibákból is lehet okulni, sőt azokból a legjobban. Annyira csodálatos világ az opera! A Tosca a kedvencem. Az utolsó jelenetnél mindig megerednek a könnyeim. Az évfolyamtársam, akivel egymás mellett szoktunk ülni a színházban, már taktusra pontosan tudja, mikor kell szó nélkül átnyújtania egy papír zsebkendőt.”
Szabó Erika az idei színházi évadban Britten A kis kéményseprő című operájában látható-hallható a Szlovák Nemzeti Színház színpadán, Juliet Brook szerepében. A szerepre pályázatot írtak ki, jelentkezett, meghallgatták, és rá osztották. Valaki látta az előadást, és felajánlotta, hogy énekeljen nyáron az ausztriai Gars am Kamp szabadtéri színpadán a Carmen-előadások kórusában. „Nagyszerű lehetőség ez, közvetlen közelről hallhatom a főszerepeket éneklő neves művészeket, akiktől sokat tanulhatok” – kommentálja. Meggyőződése, hogy minden alkalmat ki kell használni, a legkisebbet is. Megfelelő időben ott kell lenni a megfelelő helyen, csak így juthat az ember előre. 2008-ban Pöstyénben a Csák Máté rockoperában, 2009-ben a Cirill és Metód című oratórium pozsonyi szabadtéri előadásában működött közre. „Ezekbe a produkciókba annak köszönhetően kerültem, hogy az első évfolyamban beléptem a konzervatórium mellett működő, Iveta Viskupová vezette The Hope Gospel Singers and Band kórusba, és innen kértek énekeseket. A kórussal még egy csodálatos élmény ért: tavaly két és fél héten át Koreában vendégszerepeltünk, Szöulban, szólót is énekeltem. Hetedmagammal megtanultunk néhány koreai dalt, és óriási sikerünk volt. A fellépés után sokan odajöttek hozzánk a hallgatóságból, voltak, akik könnyezve mondtak köszönetet. Megható és felemelő volt.”
Erika lelkesedéssel beszél a konzervatóriumról: „Itt jól érzem magam, boldog vagyok. Az anyukám azon nevetett, hogy amikor este hatkor értem jött, látta, hogy mindenki letörten, fáradtan vánszorog, mert reggel óta bent vagyunk, én meg jobbra-balra vidáman köszöngetve, széles mosollyal, mint a napocska, megjelenek a lépcsőn. Napocskának hívnak a pedagógusok is, mert a vizsgákon is boldogon mosolygok, hogy énekelhetek.” A tanárnőjében, Zuzana Stankociovában tökéletesen megbízik; mint mondja, ez mester és tanítvány kapcsolatában rendkívül fontos. Stankociová a megbízható technikát tartja az éneklés alfájának és ómegájának, s azt adja neki tovább, amit annak idején Anna Hrušovskától, a világhírű Lucia Popp mesterétől, Mária Smutná-Vlkovától, Ľubica Orgonášová pedagógusától és Miluška Sopirová-Fidlerovától kapott. „Nagyon sokat köszönhetek a tanárnőmnek. De a galántai zeneiskolában is sokat kaptam. Az ottani tanárnőm, Szőke Mária hasonló énekpedagógiai elveket vall, mint Stankociová, így jó alapokkal jöttem a konzervatóriumba.”
A kérdésre, szokott-e lámpaláza lenni fellépések előtt, a sugárzóan vidám, csupa mosoly leendő operaénekesnő meglepően komolyan válaszol: „Inkább felelősségérzet van bennem, hogy tessen a nézőknek az, amit csinálunk. Hogy ne rontsam el, nehogy zavarba hozzam a kollégát, aki aztán rögtönözni kényszerül. Nagyszerű érzés ott állni a színpadon, érezni a közönség jelenlétét és azt, hogy most van pár pillanatom arra, hogy megérintsem a szívüket. Aki ezt nem élte át, annak nehéz elmondani. Csodálatos érzés tapsot kapni. Ez a függöny előtti pár pillanat az, amiért a művész az egészet csinálja.”