Anyám, az álmok nem hazudnak

Egy időben napi szinten Esterházy Péter, az író, az ember Esterházy volt a társam (ha férfi volnék, most jópofán megjegyezhetném: hálótársam, és mindenki jót derülne, de nem vagyok férfi, tehát ezt csak így zárójelben érdekességként, az egyenjogúság meg a sztereotípiák kérdéséhez adalékként; mert nőtől – is – igen ízetlen). Álmombeli társam, már szinte vártam, hogy megint jönni fog. És jött. Nem volt jó álom. Nyomasztó volt, üldözték, bujkálnia kellett, én próbáltam rejtegetni, ő nagyon szomorú. Amilyennek életben soha nem láttam, olyan volt álmomban. Ez a szélsőjobb előretörésének idejében történt. Nem sokkal később az aktuális könyvhét egyik megnyitójának fő vendégeként egy maroknyi csürhe (bocsánat a szóért, nem ítélkezem, nem megbélyegzek, láttam őket a televízióban) kiabált be neki csúnya szavakat, lenemzetárulózva azt az embert, akit nemcsak íróként, gondolkodóként, mint nemrég kiderült, vallásfilozófusként is zseniként emleget a világ, akiről ha mást nem is, annyit mindenki tud (tudnia kéne!), hogy a rendszerváltás eufórikus, összevissza hangulatában elsőként jelentette be (ki): földet vissza nem veszek. (Amúgy jó nagy bajban lett volna a nemzet, ha igen.) Akinek a neve nemcsak tortában, rostélyosban, kockásban, kastélyban, regényekben viszi szanaszét a magyart, de zenében, műemlékben, képgyűjteményben Monarchia-szerte nem léphetünk, hogy szembe ne kerülnénk valamelyikkel. Itt is, ott is Esterházy-palotákban politikai széljárások hozta palotapincsik, olyanok, akiknek a kutyabőrhöz annyi közük sincs, mint az én Királyhelmeczy Cs. Liszka Samumnak. És akkor, mert ugye még mindig annál a híradónál tartunk, mikor a Mestert évekkel ezelőtt csúnya szavakkal illették, na akkor láttam a tévében azt az arcot, amit nap nap után jó ideje álmodtam. Az az adyi Én nem vagyok magyar? volt a tekintetében, de nem azzal az adyi bocskoros nemesi elszántsággal, inkább amolyan döbbent, érthetetlen, finom, gyermeki szomorúsággal.

Hogy kerül a csizma az asztalra, kérdezhetik, már megint, mert már megint nagyon kacskaringósan jutok vissza a címhez, melynek amúgy Petőfihez van a legkevésbé köze itten. Köze az anyákhoz van (beleértve az enyémet, az enyémnek az anyját), Esterházy Péterhez van, akit szintén anya szült (remek szövegekben tetten érhető anya) 65 éve, s aki erőteljes anyaregényében az elvesztés szomorúságát is végigjáratja velünk. Majdnem két hete már, hogy az anyám meghalt, munkához kell látnom, mielőtt a temetéskor roppant heves kényszer, az írjak-róla vissza nem változik azzá a bárgyú szótlansággá, amellyel a halál hírére reagáltam. (…) Nem beszélek; de nem is hallgatok: s ez megint más dolog. Óvatos vagyok, anyámról van szó. – Itt talán kurziválható volna minden… A kurzivált életbe! De hát mért volna perverzebb írni róla, mint hallgatni?! Vagy bármi más! Állni a sír mellett! Hát az micsoda?! Vagy fogni a kezét, s várni, hogy szorítson! Nézni, ahogy mennek világgá a sejtek, orövoár möszjő, mi volnánk részben a mamája, viszlát, szép csacsi fiú! mmmm m m A férfiember búját nem tárja a világnak. A szív segédigéi még egyetemista koromban, 1985-ben jelent meg, s egy félreolvasás után azóta is a szív segédeinek hívom, mert segítenek, ha segédigék is, mint az anyák, a szív anyái, mint az Esterházy-mondatok. Mindenki azt ért alattuk, amit tud, amit a szíve súg. Mi következik mindebből? Hogy Isten éltesse a búját nem tárja világnak embert!

Meg az anyákat!

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

… mindenből mondatot csinálok, az anyám halálából vagy a halálának lehetetlenségéből, egy csütörtöki rendőrsortűzből, egy VASÁRNAPi úrfelmutatásból, és egy kisfiú jelképesnek tetsző fára mászásából…

Esterházy Péter: Esti