Sok-sok kérdéssel kezdem a gondolatsort, hiszen ezek visszhangzanak a lelkünkben, amikor a félelemről beszélünk.
Miként győzhető le, mit lehet tenni az ismeretlentől, az idegentől való félelemmel?
Elutasítani vagy harcolni vele?
Esetleg szembenézni és elfogadni?
Sőt, egyáltalán meg kell-e ismerni a félelem tárgyát, a félelem gyökerét, vagy ne is foglalkozzunk vele, nézzünk át rajta?
Az ismeretlentől való félelem természetes, az ember egyik legősibb érzése. És most furcsa dolgot fogok mondani: hasznos érzés. Ne feledjük, – a fájdalomhoz hasonlatosan – megóvhat bennünket a balesettől, veszélytől. Ezért is mondja Salamon király a Példabeszédek könyvében: „Boldog az ember, ki mindig retteg, de aki megkeményíti szívét, bajba esik.” (28:14)
Vallásos emberként vallom és tudom, hogy a félelmeink egy részének – mint mindennek a teremtett világban – oka van, sőt, nagyon fontos célt szolgál. Éppen ezért nem is kell mindig feltétlenül legyőzni… Megtapasztalása egyéniségünk része. Mindenkinek máshol van a félelemhatára, hiszen a lelkünk más-más terhet bír el.
Ám létezik egy belülről táplált, a tudattalanunk által megerősített félelem is. Ez nem is igazán félelem, mégis annak nevezzük. Ez inkább valami bizonytalanság, vagy olyan dolog, amely csak az enyém. (Értem ezen a sötéttől vagy az új ízektől való félelmet, esetleg a szegénységtől, a börtöntől vagy a magánytól való rettegést.) Ezeket az érzéseket a zsidó hagyomány a lélek ruhájának nevezi, ami azt jelenti, hogy teljességgel uralhatók, azaz legyőzhetők és legyőzendők.
Hogyan éljünk együtt velük?
Zelig Pliskin, az Egyesül Államokban élő ortodox rabbi (1946–) írta: „Van egy közös pont a között a két ember között, akik közül az egyik 100 lépést tesz, míg a másik 3000 kilométert. A második lépés előtt mindkettőnek meg kell tennie azt a bizonyos első lépést.”
A zsidó vallás egyik alappillére szerint bennünk él az isteni lélek. Ez azt jelenti, hogy elvileg, sőt gyakorlatilag is, megvannak bennünk azok a képességek, amelyek lehetővé teszik, hogy szembenézzünk az elsőre ijesztőnek tűnő kihívásokkal. Piciny Isten él bennünk, amelyet léleknek hívunk, és ezért élünk. Ez az életet adó energia.
A zsidó vallás másik alappillére, hogy felismerjük életünk valódi célját, azaz a világ jobbá tételét, amit héberül „tikun olám”-nak nevezünk. Amikor ezt felismerjük, és ezzel együtt az isteni jelenlétet is, amely ott él bennünk, akkor olyan bennünk élő félelmek tűnhetnek el, melyek azaddig pokollá tették az életünket.
A kérdés visszhangzik: szépek a szavak, de mit tehetünk, ha úrrá lesz rajtunk az irányíthatatlan rettegés?
A fentiek alapján a legelső tett: keressük meg magunkban az isteni részt, a lelket, amely pontosan tudja, hogy merre kell menni. Ismerjük meg saját tetteinket és reakcióinkat. Ismerjük meg a helyünket a világban és azt, hogy hol tudunk javítani bármin is, ami körülvesz bennünket.
Ez az utazás – remélhetőleg – kiszakít bennünket az anyagi világ fogságából, és rájövünk, hogy életünk célja nem a vagyon, a karrier vagy a társadalomban betöltött helyünk, hanem teljesen más. Ha ezt meglátjuk és belátjuk, biztosan kevésbé fogunk félni, hiszen a félelemnél egy sokkal erősebb partnert ismerünk meg: a Teremtő erőt.
Ennek a lelki utazásnak a végén üljünk le szeretteinkkel, és írjuk le mindannyian, mi az a négy dolog, amely számunkra a legfontosabb, majd olvassuk fel a listákat. Látva és hallva a leírt szavakat rá fogunk jönni, hogy ezek mind-mind örök érvényű célok, amelyeket meg tudunk valósítani, ha akarjuk. Amitől oly sokszor félünk, nem is lesz rajta a listán, nem meghatározó része életünknek. Akkor meg miért félünk tőle? A pozitív értékek és célok együttes megerősítése és megélése a legjobb harc a bizonytalanságunk által generált félelemmel szemben.
Lépésről lépésre rá fogunk jönni, hogy a világ minden kicsiny szegmense kapcsolódik hozzánk, szól hozzánk. Ezek nem „Árnyak”, hanem „Te” vagy, amiről csak „Te” döntesz.
Egy másik rabbi szavaival zárom az írásomat: Noah Weinberg (1930–2009) amerikai ortodox rabbi írta: „Ne féld felfedezni, milyen vagy valójában, mert lehetséges, hogy az különbözik attól, ahogyan önmagadat most látod!”
Radnóti Zoltán rabbi
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.