A mosolygós Daniela nővér

 Mert Daniela nővér nem munkába megy, amikor betegeit látogatja, hanem ismerősöknek, barátoknak próbál segíteni.

Beteljesült gyermekkori álom

Daniela nővér az otthoni betegellátást és szociális szolgáltatásokat nyújtó Angyali kezek nevű nonprofit szervezet alapítója és tulajdonosa, szakképzett egészségügyi nővér és ápoló. Mint mondja, soha nem is akart más lenni: már kiskorában, amikor betegen Gaulieder doktor úrhoz vitték, arról álmodott, hogy egyszer a doktor bácsi nővérkéje lesz. Az álom teljesült, az érettségi után a komáromi kórház gyermekgyógyászati osztályára került, és Gaulieder doktor irányítása alatt tanult meg mindent, amit a szakmáról az iskolában nem tanítanak.

„2005-ig dolgoztam a kórházban, több szakrendelőben is, az utolsó öt évben pedig az intenzív osztályon. Minél többet tapasztaltam, annál inkább úgy éreztem, hogy volna még mit tanulnom, ezért jelentkeztem a nyitrai Konstantin Egyetem ápolói szakára, majd a magiszteri fokozatot a pozsonyi Szent Erzsébet Főiskolán szereztem meg. Ekkor már léteztek az otthoni betegápolásra szakosodott ügynökségek; elhatároztam, én is alapítok egyet. Úgy akartam végezni ezt a munkát, hogy elég időm jusson a betegre, és ne csak az állapotát ismerjem, hanem a körülményeit, az érzéseit is. Már amikor a gyermekgyógyászatról az újszülötteket jártam látogatni, megtetszett a terepmunka, mert láttam, hogy a saját otthonában mindenki oldottabb, közelebbi kapcsolatot lehet vele kialakítani. Erre a kórházban nincs sem idő, sem mód, de amikor valaki beenged az otthonába, ott tényleg csak érte vagyunk. Ezért hoztam létre 2008-ban az Angyali kezeket.”

„Törődünk a beteggel, nem csak ellátjuk”

Az Angyali kezeknek hét alkalmazottja van, valamennyien nővérek, de nemcsak egészségügyi ellátást nyújtanak, ha kell tanáccsal, útmutatással, vigasszal is szolgálnak. Daniela azt mondja, az elmúlt évek egyik legfontosabb tapasztalata az, mennyire elveszettek a betegek és hozzátartozóik a szociális juttatások és a biztosítás révén járó szolgáltatások útvesztőjében.

„Gyakran fogalmuk sincs arról, mi jár nekik, és hol igényelhetik, mi az, ami elviselhetőbbé, komfortosabbá teszi életüket, megkönnyíti ápolásukat. Elmondjuk, merre induljanak, mihez van joguk, melyek a bevált gyógyszerek és módszerek. Ezért végtelenül hálásak. Nagyon sok szó esik például az utóbbi időben a felfekvések kezeléséről, gyakran találkozunk mi is ezzel a problémával. Tény, hogy a páciens kezelőorvosával és a sebésszel minden esetben konzultáltunk kell, de addig sem hagyjuk a sebet ellátatlanul. Kommunikáció és személyes kapcsolatok kérdése az egész. Szerencsére nagyon jók a kapcsolataink a környékbeli orvosokkal, de meg is kellett dolgoznunk a bizalmukért. Sőt most már gyakran hozzánk is fordulnak tanácsért, hiszen mi a terepen sokkal több sebbel, fekéllyel, felfekvéssel találkozunk, mint ők a rendelőben. Régen talán létezett olyan, hogy az orvosok nem vették egészen komolyan az ápolói szolgálatokat, de ma már nagy részük tudja, hogy a meghosszabbított kezük vagyunk, és ha jó köztünk az együttműködés, az mindenkinek, de főleg a betegnek a javát szolgálja. Még akkor is, ha mindannyian tudjuk, hogy már nem fog meggyógyulni, mert az sem mindegy, hogyan tölti élete utolsó időszakát, érzi-e, hogy tényleg törődünk vele, nem pedig csak ellátjuk.”

Betegen, szegényen, szomorúan

Sajnos, olyan betegekből, akiket életük utolsó hónapjaiban, heteiben látogat Daniela nővér és társai, nagyon sok van. Az esetek túlnyomó többségében rákban szenvednek, és nagyon sok köztük a fiatal is. Ilyenkor nehéz megőrizni a professzionális távolságtartást, Daniela be is vallja, hogy nem egy betegét együtt siratta meg a hozzátartozókkal.

„Ha valakihez hosszú ideje járunk, olyan, mintha baráthoz mennénk. Vár bennünket, megosztja velünk félelmeit, aggályait, azt is elmondja, amit a családtagjainak nem, mert kímélni akarja őket. A hozzátartozók ugyanúgy elmondják, mit éreznek, mitől félnek, gyakran kávéval, süteménnyel várnak. Tudni kell, hogy abban a családban, ahol súlyos beteg vagy haldokló van, beszűkül az élet, minden a betegség körül forog. Abban a nehéz időszakban szinte mi vagyunk számukra a legfontosabb emberek, és ők is ugyanolyan fontossá válnak számunkra. Tudni kell ebből kilépni, hiszen mások is várnak ránk, de ott és akkor az a természetes, ha velük együtt éljük meg a veszteséget, hiszen az, aki elment, hosszú ideig a mi életünknek is része volt. Nagyon sok olyan családhoz járunk, amelyet a betegségeken kívül még a nehéz szociális helyzet is sújt. Rajtuk azzal is próbálunk segíteni, hogy utánanézünk, milyen segélyek, támogatások járnak nekik. Úgy gondolom, ez mind kötelességünk, mert a betegellátás nem csak abból áll, hogy bekötjük a sebeket, és beadjuk a gyógyszereket. Gyakran kell vigaszt, bátorítást nyújtanunk, mert aki súlyos beteg, annak az esetek többségében anyagi gondjai is vannak, s mindebbe lelkileg is belerokkan. Ha azok, akik döntenek a finanszírozásról, látnák azt a sok szenvedést, nyomorúságot, amelyet mi, azt hiszem, másként osztanák be a pénzt.”

Mosollyal, jó szóval, türelemmel

Daniela és hét társa a rákos betegeken kívül többnyire műtétek, infarktusok, agyvérzések után lábadozókat lát el. Valamennyiüknek van kórházi tapasztalata, nagyon jól tudják, hogyan működik a rendszer, mennyi gondot okoz a pénzhiány és a kiégettség, de arról is tudnának mesélni, milyen csodákra képes az együttérzés.

„Amikor egy súlyos, felfekvéses beteg hozzátartozóinak elmagyarázzuk, mi mindent kell megtenniük a páciens állapotának javulásáért, sokszor megkérdezik, hogyan győztük ezt a kórházban. Azt mondom: úgy, hogy akartuk. A komáromi aneszteziológián, ahol dolgoztam, nem voltak felfekvések, mert kétóránként forgattuk a betegeket; ha kellett az orvosok is segítettek. Tudom, hogy ez sok helyen megvalósíthatatlan, olyan kevés a nővér. Ahhoz, hogy a helyzet változzon, társadalmi összefogásra volna szükség, mert amíg az emberek nem tudatosítják, hogy mindannyian potenciális páciensek, és nem emelik fel a szavukat a nővérek mellett, addig túl gyenge a hangjuk. Nekünk valamivel könnyebb, családokat látogatunk, ahol egy beteg van, akinek a szerettei mindent meg akarnak adni. De ez a munka ébresztett rá, milyen felvilágosításra, mennyi törődésre, beszélgetésre volna szükség a kórházakban ahhoz, hogy a beteg is jobban érezze magát, és hozzátartozói is megnyugodjanak, hogy jó kezekben van. Mert ahol a szakmai tudás véges, ott még mindig tehetünk annyit, hogy mosolyogva megyünk a beteghez, türelemmel hallgatjuk panaszait. Akármennyire úgy tűnik is nekünk, hogy túl zsémbes, semmi sem jó neki, mindig arra kell gondolnunk, hogy ő érzi a fájdalmat, a félelmet, a kiszolgáltatottságot. Ha mi volnánk a helyében, nekünk sem tetszene, hogy bajunkat még egy fásult, morgós nővérke is tetézi. Ha csak egy pillanatra el tudjuk hitetni, mindent megteszünk azért, hogy könnyebb legyen neki, már nem jártunk nála hiába.”

Hét nap múlva találta meg az idős hölgyet

Kallós-Belokostolská Daniela munkáját március 14-én az Ekopress és a Sestra című szakfolyóirat a Nővérek Nővére díjjal jutalmazta, április végén pedig ő lett Nyitra megye legjobb egészségügyi nővére. Azt mondja, az örömnél, amelyet a díjak átvételekor érzett, csak az elkötelezettsége nagyobb, hogy mindig meg tudjon felelni ennek az elismerésnek.

„Én már azt is nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy bekerültem az ország nyolc legjobb nővére közé. Amikor bejelentették, hogy a kollégák és a betegek internetes szavazatai alapján én lettem 2013-ban a nővérek nővére, azt hittem, álmodom. A díj Szent Erzsébet Ezüstrózsája, amely az áldozatkészséget, a segítőkészséget és az alázatot jelképezi. Felemelő élmény volt, csak ahhoz tudnám hasonlítani, amikor egy súlyos betegtől hosszú ápolás után úgy veszünk búcsút, hogy meggyógyult. A megyei kitüntetést is hasonló esetért kaptam, egy idős hölgy megmentéséért, akit hét nap múltán találtunk meg a lakásában. Egyedül él, súlyos mozgássérült, elesett, és eszméletét veszítette. Miután magához tért, nem tudott felkelni, s egy teljes hétig étlen-szomjan feküdt a padlón, senki nem kereste őt. Szerencsére az állandó pácienseinket időnként felhívjuk, és megkérdezzük, hogy vannak; miután pedig ez a néni egész nap, sőt másnap reggel sem nem vette fel a telefont, elmentem hozzá. Már az ajtónál hallottam a nyöszörgését, azonnal hívtam a mentőt és a tűzoltókat, hogy törjék rá az ajtót. A kórházban még infarktust is kapott, valószínűleg az átélt trauma következtében. Miután némileg felépült, átmenetileg szociális otthonba került. Meg kellett ígérnünk neki, hogy miután talpra áll és hazamegy, látogatni fogjuk. Most már otthon van. Biztosítottunk számára mobil asszisztenst, amely folyamatosan érzékeli a mozgását, és ha a szokásaihoz képest változást észlel, rögtön jelzi. Ajánlom ezt minden egyedül élő beteg embernek, mert biztonságot ad nekik, hogy ha gond van, valaki azonnal a segítségükre siet.”

„Ha milliomos lennék, akkor is dolgoznék”

Azt mondják, együttérzésre leginkább az képes, aki maga is megtapasztalta a szenvedést és tehetetlenséget. Daniela nővérnek is kijutott a megpróbáltatásokból, három gyermeke közül kettő súlyos betegséggel küzd. „Dárius fiamnál, aki most múlt tizenöt éves, kilencéves korában cisztás fibrózist diagnosztizáltak. Addig krónikus náthával, tüdőelégtelenséggel kezelték, és csak rengetek próbálkozás után derült ki, hogy mi okozza a fokozott nyáklerakódást. Szerencsére nem annyira súlyos a helyzet, tudjuk kezelni, és fiam az iskolai kimaradásait is képes behozni, rendkívül jól vág az esze. A nyolcéves Rebeka lányomnál hatévesen észleltük, hogy a füle mellett furcsa dudor nőtt. Az ő esetében sem gondolt senki arra, hogy nyálmirigydaganatról lehet szó, mert ez inkább a felnőttek betegsége. A komáromi fül-orr-gégészünk ajánlására jutottunk el Olomoucba Stárek professzorhoz. Műtétet javasolt, most erre készülünk. Hiszem, hogy végül minden jóra fordul, mert ha nem hinném, nem tudnék a családom mellett még a napi húsz-huszonkét betegemre is szeretettel figyelni. Úgy gondolom, azért vagyok rá képes, mert örömöt találok a munkámban. Annyira feltölt, olyan sokat köszönhetek neki, hogy ha egyik napról a másikra milliomossá válnék, akkor is dolgoznék.