A kézilabda-mániás

Még négy edző jelentkezett a pályázatra, a szövetség őt választotta. Nyilván azért, mert irányításával a szlovák nemzeti csapat kijutott a 2008-as és a 2012-es Eb-re, valamint a 2009-es és a 2011-es vb-re is. A rimaszombati származású szakvezető megbízatása a riói olimpiáig szólt, de tavaly május elején újra úgy döntött, hogy befejezi.

A Litvánia elleni Eb-selejtezőben elszenvedett vereséget követően mondtál le, még a kvalifikáció befejeződése előtt. Azzal indokoltad a döntést, hogy a csapatnak nem megy az elképzeléseid szerint. Néhány hónap távlatából ugyanúgy látod ennek a lépésnek az okát, értelmét?

Ismerem a csapatot, úgy gondoltam, hogy egy új edző talán valami újat ad neki. Öt évig a serdülőkkel dolgoztam, utána a férfiválogatottal; lehet, hogy már nagyon összenőttünk, s részben emiatt is nem jöttek azok az eredmények, amelyeket vártunk. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem, de gondoltam, hogy kell a változás. Ezért mondtam le még a selejtezők vége előtt, lehetőséget adva az új edzőnek, hogy kipróbálja a csapatot, felkészülhessen az új kvalifikációra.

Nyilván azóta is figyeled az eseményeket.

Dolgozom a kézilabdában, most a serdülők válogatottját vezetem. Idén Eb-re készülünk. Nagyot léptünk előre: sikerült megszervezni, hogy reggel is edzhessenek a srácok. Meglátjuk, mi lesz, de ha az ember keményen gürizik, az eredménynek meg kell mutatkoznia. A serdülőknél még van idő a munkára, a férfiaknál már nincs: szétszélednek a klubokba, kötelességeik vannak – nekik az a munkájuk. Nálunk is az volt a probléma, hogy összejöttünk, tartottunk egy edzést, s máris jött a mérkőzés. Nem mindenki volt olyan szinten, hogy játsszon, az idősebbek lassan kimaradtak a keretből, korosztályváltozás jött, és az újaknak szükségük van bizonyos időre. Most nincs közöttük vezéregyéniség, pedig minden csapatban kell legalább két-három olyan, akinek tekintélye van, akik ha problémák vannak meccs közben, tartják a csapatot. A mostani válogatottban a srácok nagyon jók, de hiányzik a vezéregyéniség.

Említetted, hogy a serdülőkkel még lehet dolgozni. Minden csapatsportban arra panaszkodnak a válogatott edzői, hogy a klubokban nem készítik fel a játékosokat, s a nemzeti együttesben már nincs rá idő.

Nem úgy mondanám, hogy nem készítik fel, megmondom, mi a probléma. Annak idején Szlovákiában nagyon jó módszerekkel dolgoztak az ifjúsági edző- és élsportközpontok. Ezt mind eltörölték. Külföldön viszont átvették ezt a felkészítési módot, akadémiákat alapítottak, és ott dolgoznak a fiatalokkal; azok délelőtt és délután is edzenek. Nálunk csak a klubokban dolgoznak, ahol heti nyolc-kilenc edzés helyett öt van. Ez a gond.

Tehát a rendszerben van a hiba?

Igen. Egy edző megpróbálhatja pótolni a hiányzó edzéseket úgy, hogy tanítás előtt is beiktat belőlük, de ez nem egyszerű. Ha nem sikerül, azt megsínyli a játékosok felkészítése.

Az első lemondásod után 17 hónappal visszajöttél. Akkor még hitted, hogy tudsz valamit kezdeni, változtatni?

Hittem. Annak idején, még junior és serdülő szinten másképp dolgoztunk, de mivel a játékosok szét vannak szórva mindenfelé, nem lehet úgy végezni a munkát, ahogy én elképzelem. S az is lehet, hogy ezek a srácok, akik már megjártak vb-t, Eb-t, nem tudnak úgy küzdeni a kijutásért, ahogy kellene. De megismétlem: főleg az a baj, hogy nincs vezéregyéniség, aki összerázza őket. Mindenki egyforma, ha egy összeomlik, összeomlik az összes.

Amikor 2006-ban a válogatott élére kerültél, mik voltak az elképzeléseid? Említetted, hogy nem sikerült megvalósítani, pedig öt selejtezőből négyben sikeresek voltatok, kijutottatok vb-re, Eb-re, egyedül olimpiára nem.

Az olimpia volt az egyik cél. Hosszú távon akartam a válogatottal úgy dolgozni, hogy ott legyünk Európa jobbik részében. Kijutottunk egyszer, kétszer, háromszor, bár nem értünk el fényes eredményeket, volt egy 10. helyünk a vb-n; de aztán az idősebbek nem bírták az iramot, két napot játszani egymás után. Az nem volt elég, hogy kijutottunk: voltak, akik eredményeket akartak, s a médiában keményen bíráltak; végül azt mondtam, hogy nekem ez már nem kell.

Elképzeléseid megvalósításában mennyire voltak partnerek a játékosok, a szövetség, a körülmények?

Velük nem volt probléma. A játékosok is akartak, a szövetségtől is megkaptuk a támogatást.

Edzőként lettél ismert és sikeres, játékosként az I. szlovák ligában szerepeltél, beállós voltál a pozsonyi ČH-ban. Hogy lépett be az életedbe a kézilabda?

Rimaszombatban alapiskolásként kezdtem kézilabdázni. A gimnáziumban is folytattam, s amikor Pozsonyba jöttem a testnevelési karra, bekerültem a ČH-ba. Kiskoromban futballoztam, meg más sportokkal is foglalkoztam, de a kézilabda fogott meg, ennél maradtam. Nehéz megmagyarázni, miért.

Annak idején, amikor még a fiatalokkal kezdtél dolgozni, úgy mondogatták, hogy kézilabda-mániás vagy. Lehet egyáltalán fanatizmus nélkül sikert elérni?

Nem lehet. Ott kell, hogy legyen az ember, s ne pénzért csinálja, hanem mert akarja csinálni.

Vannak, akik ebből élnek, te nem vagy ráutalva. A fanatizmusod miben nyilvánul meg?

Az ember kiválaszt egy utat, s azon megy, igyekszik a legjobban. Nemcsak úgy, hogy van egy másfél órás edzés, s előtte és utána nem foglalkozik vele. A szabadidőben is gondolkozik, hogy kellene, mint kellene, tervezget, információkat gyűjt.

Természetes, hogy egy edző pszichológus is kell, hogy legyen...

Pszichológus, menedzser és edző.

Ez a hármas szerep nem túl sok? A csapatoknál általában különválasztják a menedzseri feladatokat.

Nem lehet különválasztani. Ha van is csapatvezető, hozzám fordul, hogy valami így vagy úgy lenne-e jobb. Mindenhez érteni kell – a pszichológiához duplán, mert a férfiaknál is meg kell nyerni a játékosokat, a fiatalokat meg még nehezebb.

Mi kell ahhoz, hogy nálunk sikeres sport legyen a kézilabda? Nem elég a hagyományokra hivatkozni, arra, hogy Csehszlovákiában volt egyszer egy olyan csapat, amelyik 1972-ben ezüstérmes volt a müncheni olimpián.

Eredményeket kell elérni. Meggyőzni a nézőket, hogy jól játszunk. Kassán, amikor selejtezőt játszottunk, nyolcezren jöttek el a csarnokba.

Azt, hogy vállalkozó vagy, s mellette még edzősködsz – igaz, már felnőttek a gyerekeid --, a család soha nem sínylette meg?

Nyilván nem voltam annyit otthon, mint aki nyolc órát dolgozik, de meg lehet találni a módját annak, hogy az ember együtt legyen a családdal. Nem kötött a munkám, be tudom osztani a szabadidőmet.

A két lányodnak volt valaha köze a sporthoz?

Az idősebbnek nem, a fiatalabb, aki huszonkét éves, válogatott szinkronúszó volt, Eb-n, vb-n szerepelt. Aztán kiment Amerikába tanulni; ott egyetemi bajnok lett csapatban, egyéniben meg második.

Névjegy

Heister Zoltán

Kézilabdaedző

Született: 1961. február 27-én Rimaszombatban.

Játékosi pályafutása: A ČH Bratislava csapatával az I. szlovák ligában játszott.

Edzőként: Serdülőkkel és juniorokkal foglalkozott, jelenleg a serdülőválogatottat edzi. 2006 nyarán lett a szlovák férfiválogatott szövetségi kapitánya. 2012 januárjáig vezette a csapatot, s irányításával öt selejtezőből négyben volt sikeres: kijutott a 2008-as és a 2012-es Eb-re, valamint a 2009-es és a 2011-es vb-re. Legnagyobb sikere a 2009-es horvátországi vb-n elért 10. hely volt, 2011-ben Svédországban pedig 17. lett Szlovákia. A 2008-as, majd a 2012-es szerbiai Eb-n a 16. helyen végzett Heister csapata.

Foglalkozása: Építkezési vállalkozó, több cége van.