Róbert Bezák: „Én már nem térhetek vissza ebbe a struktúrába”

Vasárnap

Július 2-án múlt tíz éve, hogy XVI. Benedek pápa minden indoklás nélkül leváltotta posztjáról Róbert Bezák nagyszombati érseket. A Vatikán máig nem magyarázta meg, mi állt a döntés hátterében, és bár Ferenc pápa tett bizonyos gesztusokat a volt érsek felé, lényegében nem változott semmi. Róbert Bezákkal arról beszélgettünk, hogy telt az elmúlt tíz éve, és mi mindenre jött rá azóta.

Ha gondolatban most visszatekint, hogyan látja mindazt, ami 2012 nyarán történt?

Máig is úgy látom, hogy ilyesmi még soha senkivel nem történt a katolikus egyházban. Ha bárkivel szemben vádak, kifogások merültek fel, az érintettnek mindig volt lehetősége, hogy megmagyarázza, helyrehozza a dolgokat. Az én esetemben öt nap alatt lezajlott minden. Sem a korom, sem a körülmények nem indokolták, hogy 53 évesen nyugalmazott érsek legyek, de tíz év után ez már mindegy is.

Azóta azért sok minden kiderült arról, kik és milyen indíttatással jártak közben a Vatikánban a leváltásáért, kiknek fűződött érdekük a lejáratásához.

Az biztos, hogy nagyon jól megszervezték. Most már úgy látom, hogy olyan helyre kerültem, melyre sokaknak fájt a foguk, és még többen másokat láttak volna ott szívesebben. Nem voltam a nagyszombati egyházmegye papja, a kezdetektől éreztem, hogy nem fogadtak el. Az újításaim, a szándékaim ütköztek az ottani megrögzött szokásokkal, de azt hittem, a Vatikánnak is az a szándéka, hogy egy kívülálló tegyen ott rendet. Na, ebben nagyot tévedtem.

Ez még tíz év távlatából sem tűnik elegendő indoknak a leváltáshoz.

Marc Ouellet bíboros megmagyarázta nekem, hogy egyetlen olyan hibát sem vétettem, amely miatt le kellett volna váltaniuk. De ha minden vádat összegeztek, együtt már elég volt.

Más ember lett azóta?

Igen, mert más életet is kellett élnem. Amikor a papi hivatást választottam, azt hittem, az egyház fogja meghatározni az életemet, de egyszer csak mellékvágányra állítottak. Azt mondták, maradjak csendben, húzódjak háttérbe, de én még túl fiatalnak éreztem magam ehhez. Aztán megszoktam, és ma már kedvem sem lenne ahhoz, hogy újra betagozódjak az egyházi struktúrába.

Rezignált lett? Elvesztette az illúzióit az egyház működését illetően?

Nem voltam naiv, hiszen már a püspökké szentelésem előtt évekig a redemptorista rend elöljárója voltam, sok problémát kellett megoldanom. Tudatában voltam, hogy egy ekkora szervezetben mindig lesznek emberi gyarlóságok és bűnök. Ami megdöbbentett, az az együttérzés teljes hiánya volt. A leváltásom után egyetlen püspök kollégám sem érdeklődött irántam, teljesen hidegen hagyta őket, miből és hogyan élek. A leváltásom okai sem érdekelték őket, egyikük sem követelt magyarázatot. Közömbös voltam számukra, és ma már ők is közömbösek nekem.

Egyházi döntés nálunk még akkora visszhangot nem váltott ki, mint az ön leváltása. Hívek ezrei tiltakoztak, tüntettek és imádkoztak – mindhiába. Ennyire nem érdekli az egyházi vezetőket az emberek véleménye?

Ennyire. Mostanra pedig már túl sok idő is telt el, hogy bármit helyre lehessen hozni.

Az igazságtétel is csak akkor éri el a célját, ha időben történik. Később nemcsak a kívülállókban, magában az érintettben is alábbhagy az indulat és az érdeklődés. Lehet, hogy az illetékesek eleve számolnak is ezzel, de tény, hogy ma már én sem várok semmit. Mit is várhatnék, oda már nem térhetek vissza, ahol voltam, és ma egészen másról szól az életem.

De mindenképp döbbenetes, hogy azzal a sok emberrel, akik nyilvánosan is kiálltak ön mellett senki nem kommunikált, az egyház egyáltalán nem érezte szükségét, hogy megindokolja a leváltását. Mintha valamiféle fal lenne az egyházi vezetők és a hívek között.

Erre fizet rá az egyház már ma is az egymás után felszínre kerülő pedofilbotrányokkal és sok miden mással is. Addig-addig hallgat, takargat, amíg minden a fejére nő, és sokkal nagyobb károkat szenved. Az emberek látják ezt az erkölcsi közönyt, ezért fordulnak el olyan sokan az egyháztól.

Önnek jelentett valamit, hogy annyian támogatták?

Emberileg igen, de a kezdetektől tudtam, hogy ez nem változtat semmin. Az egyházban nincs fellebbezési lehetőség, ugyanaz az instancia vizsgálja felül az ügyeket, amelyik az ítéletet hozta. Nem mehettem senkihez panaszra, mert tudtam, hogy mindenkinek az a véleménye, hogy el kell fogadnom a pápai döntést, és kész.

Azért mégis addig igyekezett, míg eljutott Ferenc pápához.

Nem akartam csendben, tétlenül ülni, mert ez annak a beismerését jelentette volna, hogy hibáztam. Csakhogy nekem senki nem mondta meg, mi volt az a hiba, amit elkövettem. Ezt érzékelték a hívők is, ezért tiltakoztak olyan hosszú ideig, ami Szlovákiában egyáltalán nem volt szokás. Amikor Marc Oellet bíboros Pozsonyban járt, a hátsó ajtón kellett elmenekülnie a dómból a tüntetők miatt. Ironikusan azt mondhatnám, legalább annyit elértem, hogy egyesek egy ideig kényelmetlenül érezték magukat miattam.

2014 karácsonyától 2015 karácsonyáig egy évet töltött az olaszországi Bussolengóban, az idős papok otthonaként szolgáló redemptorista kolostorban. Volt ennek az önkéntes száműzetésnek értelme?

Azt akartam megmutatni, hogy nekem nem a hivatal fontos, vissza tudok vonulni, ha kell, és ha ez a feltétele annak, hogy foglalkozzanak az ügyemmel.

Ma már úgy látom, semmi értelme nem volt. A feljebbvalókat nem érdekelte, a szerzetestársaim pedig nem is értették, püspökként, 53 évesen hogyan kerültem oda. Folyton azt kérdezték, mit követtem el. Később rájöttem, hogy aki a rendszer része és benne is akar maradni, az nem tudja elfogadni, hogy az egyház is lehet igazságtalan és embertelen, inkább azt mondja, valaminek lennie kellett. Esetemben ez a valami kimondhatatlan titok volt, ami még súlyosbította a dolgot.

Ma már tudja, mi állhatott a háttérben, ki mozgatta a szálakat, szervezte meg az „elégedetlen papok és hívők” levéláradatát a Vatikánba?

Az elődöm, Ján Sokol és a sleppje. A háttérben pedig a pénz volt, ennyire egyszerű a dolog.

2015-ben a Vatikánban fogadta Ferenc pápa, küldött gratulációt a 60. születésnapjára, koszorút az édesapja temetésére, tavaly Rómában misézhetett vele, szlovákiai látogatásakor az egész családját fogadta. Érnek valamit ezek a gesztusok úgy, hogy közben nem változott semmi?

A gesztusok értelme pont az, hogy nem változik általuk semmi. Jorge Bergoglio kifejezte irántam a szimpátiáját, Ferenc pápa pedig mindezzel azt üzente, hogy nem tehet semmit. Ez sem kevés, hiszen nem is volt köteles semmit sem tenni. És jó is, hogy nem tett, mert én már nem térhetek vissza ebbe a struktúrába. Évek óta az Alzheimer-kóros édesanyámat gondozom, innen nincs visszaút egyházi hivatalba. Ezért örülök is, hogy nem kaptam semmilyen ajánlatot.

Az elképzelhetetlen, hogy hivatalt ugyan nem kap, mert nem is tart rá igényt, de kimondják, hogy hiba történt, és megnevezik a felelősöket?

Elképzelhetetlen, pedig nem kerülne semmibe, és az egyház hitelének is jót tenne. Megmutathatnák, hogy képesek beismerni a hibáikat, s tanulni belőlük. Nem mindent tudunk az életben helyrehozni, amit elrontottunk, de azt mindig kimondhatjuk, hogy sajnáljuk – az egyház erre sem volt képes.

Tíz éve szinte csak hívőként része ennek az intézménynek. Szétváltak az útjaik?

Nem, hiszen ez az intézmény formált, sokat köszönhetek neki. Az, hogy érsek lettem, csak egy bónusz és kereszt volt a pályámon, a lényegen nem változtat.

Nem lehet, hogy jól is járt a leváltással? Hogy ha rendszer részévé vált volna, vagy örök ellenzékbe szorul és szenved, vagy bedarálják?

Erre is gondoltam már. Sok mindent akkor is nehezen viseltem már a püspöki konferencia ülésein, a túlzott tradicionalizmust, bezárkózást, elszigeteltséget. Ebben az értelemben tényleg jól jártam, mert nem találtam senkit, aki támogatott volna. Elkezdtem a templomok éjszakáját, nem folytatták. Már akkor élőben közvetítettük a miséimet, a többieknél csak a járvány kényszerítette ki – úgy éreztem, mindenkinek elég a minimum. Ferenc pápa arról beszél, hogy a pásztornak közel kell mennie a nyájhoz, de itt azt érzem, hogy a püspökök és papok inkább visszahúzódnának a szállásra.

Annak idején az volt a hivatalos állásfoglalás, hogy „pasztorációs szempontból nem lenne hasznos”, ha misét celebrálna. Azóta időnként keresztel, esket, temet. Kér még engedélyt?

Amióta a pápa fogadott Pozsonyban, hallgatólagos engedélyt kaptam. Utána rögtön a köztársasági elnök asszony édesapját temettem, azt nem merték megtiltani, és azóta azt teszem, amit akarok. Ez nem jelenti azt, hogy templomról templomra járnék, magam sem akarok vándorló prédikátor, valamiféle attrakció lenni.

Hogyan látja, merre tart az utóbbi időben a katolikus egyház? A megújulás felé, amit Ferenc pápa hirdet, vagy inkább vissza a tradicionalizmus, a tiltások és a tridenti misék világába?

Nagy megosztottságot látok. Más a német, a lengyel, a szlovák és a magyar katolikus egyház, és mintha már nem is keresnénk, mi az, ami összeköt. A tradicionalizmusban azt érzem, hogy egyesek kiváltságosnak érzik magukat, azt hiszik, ők a csipkeruhák és latinul celebrált misék által különbek. Csak azt felejtik el, hogy abban a korban, amikor ez volt szokás, az arisztokrata családokból kerültek ki a papok, püspökök. Akkor tényleg kiváltság volt egyházi elöljárónak, vagy akár csak papnak lenni. Ma minden, ami ezt a hívőktől való távolságtartást és elitizmust demonstrálja, csak öncélú komédia.

Négy évig tanított egy pozsonyi gimnáziumban hittant és etikát. Milyen volt ez a tapasztalat?

Érdekes, mert korban nagy volt a különbség köztem és a diákjaim között, miközben az óráimon az élet értékeiről kellett eszmét cserélnünk. Vigyáznom kellett, hogy ne legyek propagandista, de ne is bólogassak kritikátlanul mindenre, amit ők mondanak. Próbáltam megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy elfogadjam a véleményüket, de arra is rávezessem őket, hogy az élet összetettebb, mint ők most látják.

Az ön élete most miről szól?

Az édesanyámról való gondoskodásról. Hat éve költöztünk össze a húgommal és a szüleinkkel, édesapám tavaly márciusban halt meg. Addig ő vigyázott édesanyánkra, de a halála után rám hárult ez a feladat. Szerettem volna öt évig tanítani, elvinni az érettségiig azt az osztályt, amellyel elsőben kezdtem, de nem adatott meg, az élet ezt is átírta.

Demens, magatehetetlen betegről gondoskodni nagyon nagy és nehéz feladat. Az előző tíz év tapasztalata hozzájárult ahhoz, hogy ezt is alázattal elfogadta?

Azt fogadtam el elsősorban, hogy nem vagyok az életem ura, jöhetnek olyan körülmények, amikor nem tehetek semmit, alkalmazkodnom kell. Igyekszem nem gondolkozni azon, miért van ez így, és mi minden lehetett volna másként. Úgy veszem, hogy most ez van, ebben kell helytállnom.

Érdekes

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/27. számában jelent meg

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?