Élő aranykert – Fodor Péter kiállítása

Kezdeném egy személyes vallomással: a mi családunk kétféle műsort néz a tévében, futballmeccseket és természetfilmeket. A DVD-kollekciónk így néz ki: a Liverpool FC egyes szezonjai, illetve a David Attenborough-összes.

Attenborough utolsó, összegző művének címe: Egy élet a bolygónkon – a szemtanú vallomása.

Számomra Fodor Péter is ilyen szemtanú.

Olyasmit igyekszik meglátni a környező világban – meglátni és láttatni –, ami a hétköznapi ember elől rejtve maradna. 

Azért maradna rejtve, mert a mi szemünk már a reklámokhoz, a képernyőn látható minél harsányabb vizuális ingerekhez szokott hozzá. A filterekhez, a szimulakrumokhoz, a virtuális világhoz.

Elfelejtettük, hogy hogyan kell nézni a környező világot. Hogyan kell együtt élni a környező világgal. Hogyan kell tisztelni a környező világot.

A „szemtanú” kriminalisztikai kifejezés. Olyan személy, aki saját maga átélt vagy a saját szemével látott valamely eseményt, és erről be tud számolni. Tanúskodni tud.

Fodor Péter és az ő képei arról tanúskodnak, hogy az Aranykert még él. Még létezik egy világ, amelyben üstökös gyöngyikék nyílnak az út mellett, ahol szitakötők és közönséges boglárkák kergetőznek a levegőben, s ahol szürke gémek törpe harcsát vacsoráznak.

*

Attenborough fő üzenete az, hogy a sokféleség a természetben – vagy ahogy a biológusok mondják: a biodiverzitás, a fajok gazdagsága és sokfélesége – a túlélés legfontosabb feltétele.

S hogy a Homo sapiens is csak egy faj a többi között. Nincs kitüntetett helyünk. Nem mi vagyunk az evolúciós fejlődés csúcspontja. De képesek vagyunk tönkretenni ezt a világot. Ha nem változtatunk a habzsoló, harácsoló fogyasztói szemléleten, akkor az az ökoszisztéma, amelynek mi is részei vagyunk, előbb-utóbb összeomlik.

Pedig elég lenne csak perspektívát váltani, ahogy azt a taoisták és a sztoikusok is tanították, tudatosítani, hogy az univerzumhoz képest a Föld nevű bolygó milyen parányi, s hogy ezen a parányi bolygón milyen parányi az az ország, amelyben élünk; és ahhoz képest is milyen parányi egy ember.

Nem mi vagyunk a világ közepe.

Fodor Péter is ezt a perspektívaváltást gyakorolja, a világnak ezt a sokféleségét igyekszik megragadni.

*

Sem természetfotós, sem esztéta nem vagyok, ezért egy kicsit közegidegennek számítok egy kiállításmegnyitón (s ilyen értelemben én is a biodiverzitást erősítem itt). De annyi közöm mégiscsak van Fodor Péter képeihez, hogy amikor több mint egy évvel ezelőtt átvettem a Vasárnap családi magazin főszerkesztését, megkerestem őt azzal, hogy bevonjam a közös munkába.

Egy olyan rovatot szerettem volna, amely túlmutat a társadalmi megosztottságon, s amely rovat, ha csak néhány másodpercre is, de mosolyt csal az emberek arcára, jó érzéssel tölti el őket, jobb kedvre deríti a Vasárnap családi magazin olvasótáborát. Fodor Péter fotósorozatát azért is tettük a lap elejére, mert a természetfotóinak pozitív aurájuk van, tisztaság árad belőlük.

Nem tudom, hogy tíz-húsz-harminc év múlva még lesz-e nyomtatott sajtó, vagy leszünk-e még mi, de azt szeretném, hogy az a világ, amelyet Péter bemutat, még legyen, s hogy ennek a kiállításnak a képei még akkor is aktuálisak legyenek, ne pedig egy letűnt világ dokumentumai, s egy majdani kurátor ne azzal kezdje majd a beszédét, hogy „hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Aranykert”.

Tegyünk azért, ki-ki a saját eszközeivel, hogy ez az Aranykert tíz-húsz-harminc év múlva is élő legyen.

Elhangzott Fodor Péter Élő Aranykert c. kiállításának megnyitóján Dunaszerdahelyen, a Csallóközi Múzeumban. A kiállítás november 7-ig megtekinthető.

A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. október 15-i számában jelent meg.