A Dunaszerdahelyi Mentálisan Sérülteket Segítő Társulásnál jártunk

Első lépések
Az értelmi fogyatékos gyermekek számára a szocializáció első lépcsőfoka általában a speciális iskola, hiszen kevés óvoda vállalja fel az integrációt, vagyis azt, hogy az egészséges gyermekek mellett sérült gyermekkel is foglalkozzon. Ma már Dunaszerdahelyen is működik magyar nyelvű speciális óvoda, de a kilencvenes években ez még nem volt így. Cséfalvay Ágnes ezt saját sérült gyermekével, Ágival úgy oldotta meg, hogy néhány órára bevitte őt a „hagyományos” oviba, hogy kortársak között lehessen. Nem ismert lehetetlent. Fejlesztés, rehabilitáció, torna – ezek voltak a mindennapok. „A kezdetekben elhatároztam, hogy Ágit úgy nevelem, mintha egészséges volna. Soha nem azokat a könyveket olvastam, amelyek a fogyatékosságról vagy a betegségekről szóltak. Ha az ember meglátja a kockázati tényezőket, akkor jön az elkeseredés és a feladás. Mi már pici kora óta tornáztunk Ágival, jó helyre kerültünk, jó emberek irányítása alatt voltunk, kézről kézre adtak bennünket az orvosok. Ha ez nincs, akkor ma Ági nem tartana ott, ahol.”

Támogató és elfogadó közeg
A két Ágnesnek – a speciális igényű gyermeknek és elhivatott édesanyjának –is köszönhető, hogy 1998-ban Duna-szerdahelyen létrejött egy polgári társulás, amelynek fő célja az volt, hogy biztonságos és elfogadó közeget teremtsen a sérült fiataloknak, felnőtteknek és hozzátartozóiknak. De lelkes szakértői és segítő csapat is kellett a szervezet megalapításához orvossal, pszichológussal, adminisztratív munkaerővel, akik között már a kezdetektől jelen volt Lanstyák Edit. Akkoriban könyvelőként segítette a társulás működését, de fokozatosan bekapcsolódott a megbeszélésekbe, továbbképezte magát, pedagógusdiplomát szerzett, szociális munkásnak tanult, ma pedig elnökhelyettes a szervezetben, aki különböző foglalkozásokat vezet. „Alapcélunk a kezdetektől ugyanaz: a fogyatékkal élők és azok családjainak segítése. Tehát van hova menniük, tudnak szerveződni, ügyintézésben segítséget kérhetnek szakemberektől és egymástól. Volt, hogy anyagi segítséget is tudtunk nyújtani – idézi fel Edit. – A kezdetekben még magas összeg gyűlt össze a kétszázalékos adófelajánlásokból, mára ez jócskán csökkent, sokkal több szervezet regisztrál, kevesebb a pénz.”

Tartalmas időtöltés
Szép Andrea szervező munkatársként vesz részt a társulás életében, de ő sem csupán adminisztratív munkaerő, aktívan dolgozik a klubtagokkal, hiszen mindennél fontosabb a jó hangulatban eltöltött közös idő, a kapcsolódás. „A kirándulásokkal közös élményt nyújtunk a szervezet tagjainak. Az anyagiaktól függően akár egyhetes buszos kirándulásra is eljuthatunk, ahol általában a túrákon, sétákon kívül különböző rehabilitációs kezeléseket is igyekszünk beiktatni. A mindennapokban pedig rendszeres klubtevékenységeket kínálunk: délutánonként jönnek a fiatalok a kísérőikkel – többnyire anyukákkal –, és különböző fejlesztő programokkal várjuk őket.” Kommunikációs gyakorlatok, személyiségfejlesztés, főzés, rajz, tánc is van a palettán, de a foglalkozások során az érintettek megismerkednek a rájuk vonatkozó szabályokkal, megtanulják, mit jelent az önérvényesítés a mindennapi életben, vagy hogyan kell intézkedni az egyes hivatalokban. „Nemcsak elmondjuk, hanem szituációs játékokban ki is próbáljuk, hogyan kell orvoshoz menni, tisztálkodni, milyen ruhában megyünk színházba, hogyan kell ott viselkedni – banálisnak tűnő dolgok, de az ilyen szituációk ismerete nélkül kellemetlen helyzetbe kerülhetnek a sérült emberek” – részletezi Lanstyák Edit. S valóban, nagy szükség van minderre, mert bár a speciális iskola után, tizennyolc éves korukig még van lehetőségük készségfejlesztő iskolába járni a fogyatékkal élőknek, itt nagyjából véget is ér az állam által nyújtott lehetőségek sora. Léteznek ugyan szociális szolgáltatást nyújtó központok – napközi otthonok –,de ezek befogadóképessége véges.

A taps ereje
A társulás tevékenységeibe bárki bekapcsolódhat, de a klubtevékenység, a fejlesztés elsősorban az enyhén vagy közepesen sérült személyeket célozza meg, hiszen alapvetően ők azok, akiknél eredményeket lehet elérni. „Itt leggyakrabban a Down-szindrómás fiatalokra gondolhatunk, akik nagyon ügyesek, jól tudnak verset tanulni, a matematikát viszont inkább mellőzzük az ő esetükben, az nem az erősségük. Aranyosak, kedvesek, mosolygósak, tehát szeretetet hoznak ide, és látványosan fejlődnek. Jól tudnak rajzolni, festeni, egyszóval művészlelkek. És nagyon fontos, hogy itt legyenek, hogy ne izolálódjanak – hallom Lanstyák Edittől. – Akik ide járnak, azok alapvetően vidámak, örülnek egymásnak, és itt mindig alkotnak valamit. Vannak képzőművészeti foglalkozásaink, amelyeket Fábik Erzsébet képzőművész tart. Mindenki szeret szavalni, szerepelni, színpadon állni. Mindent megtesznek azért, hogy jók legyenek, elismerést, tapsot, visszaigazolást kapjanak. Nagyon mélyen átélik ezeket az élményeket, roppant hálásak mindenért, jó velük dolgozni.” 

Nehéz pillanatok
„Cséfalvay Ágnes az unokatestvérem, tehát nekem természetes volt az, hogy Ágika velünk együtt nőtt fel, láttam, hogyan foglalkoznak vele – meséli Szép Andrea. – A társulásban is szinte a kezdetektől itt vagyok.” Könyvelőként kezdte, de fokozatosan bekapcsolódott egyéb tevékenységekbe is. A sérültekkel való foglalkozások motiválták arra, hogy pedagógiai tanulmányokba kezdjen felnőtt fejjel a Selye János Egyetemen. Amikor az elmúlt huszonöt év nehézségeiről kérdezem, azokra emlékezik, akik már nem lehetnek itt közöttünk. „Igen, voltak nehéz pillanatok, amikor elvesztettünk valakit a közösségünkből. Olyankor nem volt könnyű újra bejönni a klubba. De a többiek itt maradtak. És úgy érzem, szükség van ránk, jó, hogy itt vagyunk. És valamilyen szinten nekem is szükségem van rájuk. Sokat változtam, fejlődtem általuk én is. Színpadra kiállni, nyilvánosan megszólalni – ezek tőlem távoli dolgok voltak. De a fellépéseken szükséges ott lenni mellettük, velük együtt szerepelni. Közösen fejlődünk.”

Nem adom fel
Az önálló élet sok sérült ember számára elérhetetlen állapot. Már a munkavállalásnál akadályokba ütköznek. Bár Szlovákiában is ismert a védett munkahely fogalma, a gyakorlatban kevés ilyen lehetőség létezik. Vannak a dunaszerdahelyi klubot látogatók között olyanok, akik időszakosan dolgoznak, például fűnyírást, kerti munkákat vállalnak, de akad olyan is, aki találkozott már lenézéssel, cikizéssel munkahelyi keretek között. Lanstyák Edit álma egy védett műhely: „Egy kávézó,  ahol az anyukák sütik a süteményeket, és a tagjaink segítenek, felszolgálnak. Jártunk Budapesten a Nem Adom Fel kávézóban, amely Budapest első, fogyatékossággal élő emberek által alapított és működtetett vendéglátóhelye. Fiataljaink is lelkesültek az ott látottaktól. Bízom benne, hogy egyszer sikerül nekünk is megvalósítani egy hasonló projektet.”

„Egyenrangú partnerek vagyunk” 
Cséfalvay Ágnes ma már nem tevékenykedik a társulásban, de jelenleg is sérült emberekkel foglalkozik a dunaszerdahelyi napközi otthonban. „Sérültekkel foglalkozni – ez lett az életem. Sokan nem tudják, hogyan forduljanak egy sérült emberhez, mit mondjanak, mit tegyenek. A képzéseken mindig azt tanították nekünk, hogy tartsd őt veled egyenrangúnak. Ez persze nem mindig könnyű” – mondja Ágnes, hiszen az együttműködés a segítő és a sérült között nem minden esetben egyértelmű. Lánya, Ágika ma harmincnyolc éves, s bár nem él önálló életet, a mindennapokban képes önállóan működni. „A rokonság és a barátok felvállaltak bennünket, nekünk ez erőt adott ahhoz, hogy továbbmenjünk. De kellett az is, hogy nyíltan beszéljek a helyzetünkről, Ágika állapotáról. Egyik unokatestvérem nemrégiben mondta, ha te nem mutatod meg, hogyan bánjunk vele, akkor mi magunktól ezt nem tudjuk. Tehát nem szabad a problémákkal, nehézségekkel magunkba fordulni. A társulást is ezért hoztuk létre, hogy a sorstársak találkozhassanak, segítséget kapjanak. El kell tudni fogadni a segítséget – ezt nekem is meg kellett tanulnom.”

A klub az a hely…
„Sérült gyermeket nevelő szülőként hozzá kellett szoknom ahhoz, hogy időnként furcsán néznek rám az emberek. Előfordult, hogy nem volt kedvem kimozdulni, de a klub volt az a hely, ahol mindig jó hangulat és szeretet várt. Otthont adott, ragaszkodást, apró örömöket, a születésnapok közös ünneplését” – idézi fel a klubhoz kötődő emlékeit Ágnes.  A Dunaszerdahelyi Mentálisan Sérülteket Segítő Társulás eseményeit látogató emberek – legyenek azok kicsik vagy nagyok, egészségesek vagy értelmi fogyatékkal élők – mind hasonlóan éreznek. Egy kicsit mindenki családtag. „Most már nem tudom nem csinálni” – mondja Lanstyák Edit. Így hát teszi a dolgát.

A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. december 3-i számában jelent meg.