Hogyan tovább, vén diák?

A pályaválasztás kapcsán, valamint a munkaerőpiacon megjelent egy érdekes, ám annál aktuálisabb fogalom és jelenség, az ún. gender gap. Mit takar ez a kifejezés, és miért fontos erre is ráirányítani a figyelmet?

Az utóbbi években rengeteg szó esik a nők helyzetéről, ami első pillantásra érzékeny témának tűnik, de ha mélyebben vizsgáljuk, akkor ennek a problémának az orvosolásával mindenki jól jár: a férfiak, a gyerekek, a családok, a cégek, és az egész társadalom jólétére is kihat. Az oktatáshoz és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés például az egyenlő bánásmód témája világszinten. Ebben mi, itt, Európában és Szlovákiában is az élen járunk. Talán nem is tudatosítjuk, milyen szerencsések vagyunk, hogy fel sem merül, hogy a családból csak a fiú mehetne egyetemre, vagy a lányok nem jutnának egészségügyi ellátáshoz. Sőt, nálunk több lány végez egyetemet, mint fiú – tehát a nemi különbség mutatója ebben konkrétan már fordított. Ami viszont továbbra is összetett és fontos probléma, az a nők és férfiak közötti fizetési különbség, tehát hogy a nők átlagban 19,4%-kal kevesebbet keresnek (az uniós átlagkülönbség 15%). További idevágó téma a politikai képviselet, az otthoni fizetetlen munka és a fizetett munka elosztása a nők és a férfiak között, tehát a háztartásról, gyerekekről és betegekről való gondoskodás. A téma azért is fontos, mert különböző nehéz élethelyzetekben a nőket ez kiszolgáltatottá teheti és szegénységbe sodorhatja. Európai uniós viszonylatban igencsak hátul kullogunk: jelenleg a 23. helyen a 27-ből. Magyarország például sokkal jobban, a 13. helyen áll.

Ha már itt tartunk, ön szerint mi lehet az oka annak, hogy Szlovákia sereghajtónak számít az EU-ban a férfiak és a nők bérszakadékát illetően?

Szlovákiában az egyik legjelentősebb oka ennek, hogy a nők felülreprezentáltak a rosszul fizetett szakmákban: ilyen például az egészségügy vagy az oktatás, míg a férfiak dominálnak a jól fizetett szektorokban: mint a technológiák, informatika stb. Feltétlenül fel szeretném hívni a figyelmet már a pályaválasztásnál megalapozódó szegregációra lányok és fiúk között. Az ilyen témáknál nagyon fontos, hogy tudatosítsuk az esetleges gátló tudatalatti sztereotípiákat, hogy a fiúknak kell az erős pénzkeresőnek lenniük, a lányok pedig a kedves gondoskodók. Ez a nőkre és a férfiakra is fölösleges lelki terhet rak. Gyakran tudat alatt törtnénik és alakul ki úgy, hogy a lányok több dicséretet kapnak a szépségért, precizitásért, kedvességért, míg a fiúknál inkább a magabiztosságot, bátorságot, sportteljesítményt és a kudarc leküzdését értékeljük. Szülőként általában boldogok vagyunk, ha a fiúk vezéregyéniségnek tűnnek és irányítanak, a lányok esetében ugyanezért gyakran aggódni kezdünk. Rendszeresen vezetőkkel vagy ifjú tehetségekkel dolgozom, akikben a cég potenciált lát, s ők azok, akik már készen állnak vezetői szerepkörre. Ezektől a nagyon tehetséges, intelligens és kitűnő teljesítményt nyújtó hozzáértő emberektől – pont hölgyektől – gyakran hallom a következő mondatot: „Én nem vagyok egy született vezető.” Ilyenkor mindig visszakérdezek, hogy milyen kép él a fejükben a „született” vezetőről, s gyakran azt a választ kapom, hogy „az egy határozott férfi, aki rácsap az asztalra”. Ez a példa is azt mutatja, hogy pont ez a sztereotípia él bennü(n)k. Egyébként nemcsak a nőkben, hanem a férfiakban is, akik magukat nem „asztalra csapó” típusként definiálják. Szóval a berögzült sztereotípiák a férfiakat és a nőket is egyaránt fölöslegesen gátolják.

Hogyan lehetne a férfiak és nők közti bérkülönbségeket kiegyenlíteni?

A téma nagyon komplex, változás csak úgy érhető el, hogy „fentről” és „lentről” is történik szemléletváltás, és egymást segítik. „Fentről” társadalmi szinten a nők szerepvállalása által, a közéletben, „lentről” pedig a családokban, közösségekben és munkahelyeken. Elsősorban tudatosítani azokat a jelenségeket, amelyek tudat alatt hatnak. Egyetlen példát említenék a céges világból, az úgynevezett magabiztossági rést (confidence gap), amely arra irányul, hogy a nők hajlamosak alulbecsülni a képességeiket, ezért nem is jut eszükbe jelentkezni bizonyos pozíciókra. Ezt a jelenséget számos kutatás is alátámasztja. A családi szerepek elosztásában is hatnak ezek a mély meggyőződések, amik gyakran egészen oda vezetnek, hogy a nők agyonhajszoltak, a férfiak pedig nem találják a helyüket. Azt is hozzá kell tenni, hogy szerencsére generációról generációra javul a helyzet. Apukám például azt mesélte, hogy az ő generációja hozta be, hogy menő dolog, ha a férfi bevásárol, az ő szüleinél ez még elképzelhetetlen lett volna.

Pályaválasztási kérdésekben milyen további szempontokat érdemes tudatosítani, mi motiválhatja a gyerekeket?

A szülők és a pedagógusok figyelmét is szeretném felhívni egy nagyon fontos pszichológiai kutatásra. Carol S. Dweck amerikai pszichológus bebizonyította annak a jelentőségét, hogy gyerekkorunkban miben erősítenek meg a szüleink, tanáraink és a környezetünk. Létezik egy tudatalatti jelenség, mely szerint csodáljuk és túlglorifikáljuk az úgynevezett „született” tehetséget, és ez alapján hajlamosak vagyunk gyerekkorban kiosztani a pozitív és a negatív jelzőket is. Ez vonatkozhat sportra, zenére, intelligenciára, nyelvkészségre vagy kézügyességre is. Tehát valaki megkapja az ügyes, okos, van érzéke a nyelvekhez, mozgásban őstehetség jelzőket, vagy éppen az ellenkezőjét. Ezt hívják rögzült szemléletmódnak. Az az érdekes, hogy a tehetségesnek bélyegzett gyerekeket is demotiválhatja ez az ítélet, így ugyanis hajlamosak kevesebb energiát fektetni az adott témába és a fejlődésbe, vagy sok szorongást is okozhat akár egész életre, hogy folyamatosan bizonyítsák akár maguk, akár mások előtt, hogy tényleg tehetségesek. Volt egy ügyfelem, aki azt mesélte, hogy alsó tagozatos korában a tanító néni azt mondta neki, amikor látta, hogy hogyan szerkeszt, hogy „fiam, belőled mérnök lesz”. Az ő esetében ez a mondat meghatározó lett, tényleg mérnök lett, és elégedett is az életútjával, de rejteget ez a megközelítés veszélyeket is. Rengeteg embernek van saját magáról önlimitáló hiedelme, hogy például ügyetlen vagyok, nem vagyok jó matematikában, vagy amivel én a gyakorlatban sokat találkozom: nem vagyok jó prezentátor. A pandémia alatt sokan mondogatták például, hogy „én nem vagyok jó ezekben a technikai dolgokban”. Hogy valaki tud-e online platformot használni, csak tapasztalat és rutin kérdése, és fölösleges energiapocsékolás, ha próbálkozás helyett vagy alatt ilyeneket mondogat magának. Ha viszont megnézzük, hogyan alakul ki egy ilyen hiedelem, bizony sokszor visszavezethető egy konkrét életkorban kialakult véleményre, valamilyen tapasztalat alapján, ami viszont azt eredményezte, hogy abban a témában már passzívvá vált, nem fejlesztette magát úgy, mint egy másik témában, amelyben bízott magában. Amire tehát érdemes odafigyelni, hogy a tehetség helyett a tanulásba és a fejlődésbe fektetett energiáért dicsérjük a gyerekeket. A cél, hogy elhiggyék, megfelelő hozzáállással képesek fejlődni és befolyásolni életük alakulását. Ezt hívják fejlődési szemléletmódnak. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindenkinél ugyanolyan lenne a kiindulási pont, de a végén mégsem ez a legfontosabb. A tehetség túlságos felmagasztalása ahhoz vezethet, hogy kifogásként működik, így az ember megmagyarázhatja magának, ő miért nem tűz ki merész célokat. A fejlődési szemléletmód élethosszig segít. Nagyon hasznosnak találom ebből a szempontból azokat a projekteket, ahol például a középiskolás gyerekeknek különböző, számukra teljesen új készségeket kell elsajátítaniuk egy maghatározott időn belül, például megtanulni új hangszeren játszani, új nyelvet elsajátítani, vagy új sportágat űzni. Ez kialakítja az egészséges önismeretet, és önbizalmat is ad, a hitet, hogy ha szemben állok egy kihívással és energiát fektetek bele, akkor kitartással látható eredményt tudok elérni. Persze, fontos, hogy az ember saját magához hasonlítsa magát az adott készségben.

Hogy lehet elég jól meghozni az akár életre szóló döntést, a szakma kiválasztását?

Hasznos beszélgetni a gyerekekkel arról, hogy az egyes szakmákban konkrétan mi a napi teendője annak a konkrét szakembernek, hogy kialakuljon valamiféle elképzelés és irány, ami felé a tanulmányokban a gyermek elindul. Később természetesen a kép majd fokozatosan változik, több tapasztalattal jobban belelát az ember az egyes szakmák és karrierutak előnyeibe és hátrányaiba. Hasznos, hogy jó alapirányba induljon a gyermek. Sok embert ismerek, akik mire elvégezték pl. a jogi egyetemet, már biztosak voltak benne, hogy nem akarnak jogászok lenni. Persze, bármilyen tudás jó alap, és mindig lehet más irányt venni az életünkben, de a hosszabb, kacskaringós útkeresést kiválthatjuk jó önismerettel gyermekkorban, s megfelelő szülői és pedagógiai támogatással. Érdemes figyelni, milyen típusú aktivitásokat élvez a gyerek. Szeret maga elmélyülni témákban és cselekedetekben? Vagy a társaságot élvezi? Magyarázni szeret? Imádja, ha másokról gondoskodhat? Amellett mi minden vonzza és izgatja a fantáziáját? Technológia, kreativitás, űrkutatás vagy biológia? Ezen az önismereti úton jó, ha a szülő és a pedagógus is támogatja a gyereket a meglátásaival, kérdéseivel, a lehetőségek megmutatásával, de a végén a gyermek mondhatja ki az utolsó szót az iskolaválasztásban. Ajánlom, kerüljék ki azt a csapdát, hogy aszerint választunk iskolát, miből van felvételi. Inkább álmodjanak egy vonzó, de reális célt, s ahhoz igazítsák, hogy milyen hosszú felkészülés vagy milyen kompetencia/tudás fejlesztése szükséges a cél eléréséhez. Érdemes elég időt hagyni a döntésre. A mi generációnknak és a gyerekeinknek is meg kell békülniük azzal, hogy életútjukon a folyamatos tanulás és a fejlődés, vagy akár váltás képessége elengedhetetlen.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/7. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene