Aktuális

Háborús karácsony?

Világjárvány, vesztegzár, halálos veszély – zúdulnak ránk a hírek. Négy fal közt figyeljük, mi zajlik a világban. Ezt halljuk a nap minden órájában. Hogyan élik meg vajon ezt a rendkívüli helyzetet a világ különböző pontjain élő művészek? Milyen helyzet elé állítja őket ez a váratlan kényszerpihenő? Hogy rendezik be a mindennapjaikat? Összeállításunkban ezekre a kérdésekre adnak választ.
Szabó G. László

2020. április 27. 10:29

b

Gáti Kati színésznő, Los Angeles

„Nálunk is szörnyű a helyzet. Az élelmiszerboltok nyitva vannak, csak egyre nagyobb lázban vásárolnak az emberek. Hosszú sorok, üres polcok. Ilyet még sosem láttak. Izgalom és félelem, bármerre nézek. Elfogyott a fagyasztott áru, a liszt, a cukor, de már papír zsebkendőt sem lehet venni.

Hollywoodban leállt a filmipar. Nincsenek forgatások, új lehetőségek. Több hónapos szünetről beszélnek, ami elkeserítő. Egy fiatal kolléganőm hívott fel a minap telefonon. Beteg. Minden tünete megvan, ami azt jelzi, hogy elkapta a koronavírust. Hazaküldték a kórházból, mert nincs elég teszt. Azt mondták neki, hogy a tünetei valóban a koronavírusra utalnak, menjen haza, és otthon gyógyuljon. Nem tudtak segíteni rajta.

A hirtelen jött munkanélküliség is tragikus méreteket ölt. Sokan egyik napról a másikra, egyik fizetéstől a másikig élnek, és most elveszítették az állásukat. Se munka, se pénz. Trump elnök tett valamilyen ígéretet, hogy segít rajtuk, remélhetőleg így is lesz. De ha tartja is a szavát, az csak rövid időre szóló és átmeneti segítség lesz. Szerencsére vannak templomok, amelyek ingyen ételt osztanak a rászorulóknak. De a számlák, a rezsi kifizetéséhez pénz kell az embereknek.

Nem gyerekjáték, amiben most részünk van. Az itteni fiatalok sajnos nem veszik komolyan a helyzetet. Fütyülnek rá, mit javasol a kormány, mit tanácsolnak az orvosok, nem érdeklik őket az Európából érkező drámai hírek. Buliznak a tengerparton. Azt hiszik, legyőzhetetlenek. Pedig a hírek már arról szólnak, hogy egyre több fiatal kapja el a vírust. Ők pedig, mivel felelőtlenek, továbbadják majd az idősebbeknek. Gyilkolni fognak. Én ezt nem tudom másképp megnevezni. De azt is látom, most sokan megállnak egy pillanatra. Figyelnek másokra. Leáll a mókuskerék, és megkérdezik: szükséged van valamire, van mit enned? Most valahogy mindenki kedvesebb. Együtt szenvedünk, együtt reménykedünk, közös a félelmünk. Van egy új, rokonszenves szomszédom. Boltba ment. Megkérdezte, vegyen-e nekem valamit. Nekem, a magyar lánynak, aki mindig jó előre bespájzol magának! De annyira meghatott a figyelmességével, hogy letettem az ajtaja elé egy ajándékcsomagot. Ő meg hozott nekem egy gyönyörű csokor rózsát.

Én, az igazi örökmozgó irtó nehezen viselem a bezártságot. De ki fogom használni ezt az időszakot is. Elkezdtem írni a könyvemet a szüleimről, a családomról, a saját utamról. És új Nusi Nasi-sütikkel bíbelődöm, recepteket kreálok, és szakácskönyvet is írok. Túl kell, hogy tegyem magam ezen a katasztrofális helyzeten.”

Tunyogi Henriett filmrendező, London

„Itt már tombol a tavasz, boldogan dalolnak a madarak. Minden nyugodt és békés. A reggeli, Hyde Park-beli sétáimon sem derül ki, hogy baj van. Senki nem visel maszkot, kutyások sétálnak ebeikkel a futó nők és férfiak között. Boris Johnson miniszterelnök úr mindennap élőben számol be a kormány döntéseiről. Figyelem a híreket, mi zajlik más országokban, hiszen a kollégáim, családtagjaim a világ minden pontján élnek. Az angolok kezdetben elég lazára vették a vírust, playing cool, mondják.

Enyhe vagy közepes tüneteknél nincs lehetőség a tesztre, csak akkor, ha már komoly a probléma. Feketén lehet venni tesztet, csak egy vagyon az ára! 390 font. Az eredménye néhány nap múlva meg is van, de az épp elég ahhoz, hogy addig tovább fertőzzön a beteg. Miután a járvány eléggé elterjedt, és sok halálos áldozatot is követelt, lassan az angolok is kezdenek észbe kapni, hogy oda kellene figyelni más országok tapasztalataira. Itt sem lehet moziba, színházba menni, sőt még a híres angol kocsmákat is bezárták. Hogy meddig fog ez tartani, azt még a királynő sem tudja. Mi, földi halandók pedig azt nem, hogy ő mit gondol, hiszen hallgat, mit a sír. Vásárolni háromnaponta megyek, mert a friss zöldség és a gyümölcs fontos az étrendemben. Ha korán reggel megyek a boltba, akkor még csirkehúst is találok a polcon. WC-papír, zsebkendő, antibakteriális törlőkendő nincs. A tősgyökeres angolok megsúgták, hogy azt arab vagy lengyel üzletekben próbáljam meg beszerezni. Sikerült.

Egyébként szeretek otthon lenni, olvasni, filmeket nézni, böngészni a neten és figyelni, ahogy az emberek segítenek egymásnak. Azokért izgulok, akiknek gond lesz a számlák kifizetése, a kölcsönök megtérítése.

Ami felett nem tudok napirendre térni: nem utazhatok egyik országból a másikba. Van maszkom, amit még régről tartogatok, az indiai útjaimra szoktam magammal vinni. Londonban még nem vettem fel. Amire szükségem van, azt tíz-tizenöt perc sétával könnyen elérem. A felettem lakó olasz szomszéd bulizik, a mellettem lakó ír figyelmesen írogat, kérdezgeti, hogy rendben vagyok-e, az alattam lakó angol–francia még annyira sem látható a környéken, mint eddig.

Hogy mivel foglalom el magam? A napi feladataimra koncentrálok. A balettintézeti évek alatt megtanultam jól beosztani az időmet. Filmrendezőként élvezem az új munkámra való felkészülést. Közben meditálok, jógázom, és várom azt a pillanatot, amikor újra magamhoz ölelhetem családtagjaimat és a barátaimat. Addig is, ha úgy tartja kedvem, felteszek valami klasszikus vagy kortárs zenét, és perdülök rá egyet-kettőt.”

Frenák Pál táncos, koreográfus, Párizs

„Háborús állapot van – jelentette be Emmanuel Macron köztársasági elnök. A vírus az ellenfelünk. Én most épp egy orvosi rendelő várótermében ülök. Remélem, nem vagyok beteg. Kivizsgáltatom magam. Macron minden szociális és erkölcsi támogatást megígért a népnek. Ettől el is érzékenyültem. Hozzáteszem: kemény rendeleteket volt kénytelen bevezetni. Bevásárolni csak délig lehet. Valahogy meg kell fékezni a bajt. Limitálni kell az emberi kapcsolatokat. Nekem jónak tűnik ez a megoldás. A franciák is megértően fogadták. Hat-hét metróállomásnyira van tőlünk az orvosi rendelő. Mi a belvárosban lakunk, a 9. kerületben, közel a Sacré Coeurhöz, az Operához és a Louvre-hoz. Száz embert ha láttam összesen, és még ennél is kevesebb kocsit. Ezen az útszakaszon máskor tömegek vonulnak. Akad természetesen néhány itt rekedt turista, aki beöltözve futni megy, mert szüksége van mozgásra, friss levegőre. Mentősök helyett tűzoltókat láttam az utcán, akik orvosokkal közlekednek. Vészhelyzetben ugyanis őket mozgósítja a kormány, ők szállítják kórházba a súlyos betegeket. Engem négy civil rendőr állított meg az utcán. Harminc év körüli, Joker-ruhás fiúk. Őket nem lehet kikerülni. Igazoltatják az embereket. Az első kérdésük: van-e engedélyed? Ha nincs, büntetnek. Otthon, ha 12 óra után valamilyen nyomós okból el akarod hagyni a lakásodat, kell írnod egy igazolást, például, hogy orvoshoz mész. Fel kell tüntetned az orvos nevét, telefonszámát, mellé a sajátodat, plusz a lakcímedet. Hogy mindent ellenőrizhessenek. Ha nem vagy otthon időben, vagy kiderül, hogy átverted őket, fizetsz, méghozzá komoly összeget. Az orvos óránként fogad egy beteget. Mielőtt bemész hozzá, fertőtlenítened kell. A legjobb az, ha esőkabátot veszel magadra, és abban közlekedsz, azon nem hatol át a vírus, és könnyen le tudod mosni minden egyes használat után. A ruhádon 12 órán át életben van, utána pusztul csak el.

Párizs belvárosában nincsenek kirabolva az üzletek. Van hús, gyümölcs, zöldség. Folyamatosan töltik áruval a boltokat. Feleslegesen senki nem vásárol.

A betegeknek még a taxiköltséget is megtéríti az állam. Ezt is Macron üzeni. Az Isten beszéljen belőle! Párizsból sokan leköltöztek vidékre. Rosszul tették. Az ottani orvosi rendelők baj esetén nem biztos, hogy szakszerűen el tudják látni őket. Nem olyan a felszereltségük, mint a fővárosiaké. Mi is le akartunk költözni a vidéki házunkba. Tüdőembóliája volt a feleségemnek. Az orvosa azt tanácsolta, ne menjünk sehova. Az ottani kórházak hamarabb megtelnek, mint a párizsiak.

Ha fóbiám lesz a bezártságtól, majd éjjel lemegyek sétálni. Éjfél után talán nem fognak igazoltatni. Hatéves koromtól tizennégy éves koromig árvaházban éltem. Rácsok és kerítések mögött. Tudom, mi az, hogy bezártság. Most ez az érzés is visszajön. Le kell kötnöm magam valamivel. Írogatok, angolul tanulok, jógázom. De ha nem csinálnék semmit, az sem volna baj. Annyit dolgoztam az elmúlt években, hogy rám fér egy kis kényszerpihenő.”

Vindis Andrea, a kolozsvári Állami Magyar Színház művésze

„Nagyon kettős bennem, amit most érzek, s ezzel bizonyára nem vagyok egyedül. Egyrészt csodaszép, napsütéssel teli tavaszunk van, a város csendes, forgalommentes, szabadok vagyunk, nem kell eleget tenni szakmai kötelezettségeinknek hetekig, hónapokig, sajnos! És itt jön a fordulat! A színház nálunk is teljesen leállt, és nagyon hiányzik. A lelkünket kényszerülünk elhallgattatni, amikor elmarad akár egyetlenegy előadás is. És most sorozatban... és ki tudja, meddig. Egyre kevesebb időt töltök az utcán vagy az üzletekben, ahová csak a legszükségesebb dolgokért megyek. Minden hétköznapi dolog, ami eddig természetes volt, mint a légvétel, beláthatatlan távolságba került. A gyógyszertár ajtaján kiírás fogad, hogy nincs egészségügyi maszk, orvosi szesz és kézfertőtlenítő. Néhány nappal ezelőtt, az első napsütéses, meleg napon a barátnőimmel kutyát sétáltatni mentünk a kolozsvári Sétatérre. Tele volt emberekkel, szaladgáló kisgyerekekkel, csendesen sétálgató vagy éppen padon üldögélő idősebbekkel. Kolozsvár történelmi főtere is ugyanígy megtelt azon a verőfényes napon. Ha megengedhető ennyi költőiség, akkor az egyik tér a városunk szíve, a másik a tüdeje. Két nappal később már minden kihalt és üres volt. És bezárkóztunk mi is, távol a szeretteinktől és a barátainktól. Én nagyváradi vagyok, szabadidőmet mindig otthon töltöm abban a lakásban, amely a szüleim emlékét őrzi. Ott vannak a számomra legfontosabb személyek is, az öcsém és a családja, az unokahúgom, aki minden rosszat feledtet, ha csak egy percre is láthatom őt, és most nem találkozhatunk. Százötvenkét kilométer távolságból imádkozom értük, az orvos öcsémért és szintén orvos sógornőmért, akik még a határon is szolgálatot teljesítenek, ahol hazaérkeznek azok a vendégmunkások, akik Olaszországban dolgoznak. Bízom benne, hogy nincsenek kitéve a közvetlen megfertőződés veszélyének. Az életünk van változóban, hiszen térdre kényszerített bennünket a sors, de bízom benne, hogy hamarosan felébredünk ebből a rémálomból, és fagyott lelkiállapotunkban megtanuljuk értékelni a hétköznapi dolgokat. S majd hálásak leszünk azért, hogy szerethetünk, gondoskodhatunk, félelem nélkül együtt lehetünk.”

Kocsis Tibor sporttáncedző, szakelőadó, Valencia

„Spanyolországban még a tengerparton is szigorú szabályok léptek érvénybe. Bár a látáshorizontomba beletartozik egy szörfiskola és egy jachtkikötő, hetek óta egy lélek sem jár arrafelé. Voltak merész próbálkozók, de drágán megfizettek érte. A büntetés kiszabása után hazaküldték őket a rendőrök. Helikopterek, sőt még drónok is röpködnek felettünk, és azonnal észlelik a kint járókat. Ellenőrzik a bevásárláskor vagy a gyógyszertárban kapott számlát.

Hogy miképpen hat rám ez a szörnyű vesztegzár? Hullámzóan, mert az ember külföldön mindig duplán éli meg a válságot és a valóságot. Összehasonlítja a híreket, az információkat. Tudni akarja a különbségeket. Elsőre az látszik, hogy sokkal nehezebb lefékezni egy temperamentumos nemzetet, kultúrát, ahol minden találkozás öleléssel kezdődik és végződik, szinte nincs testtávolság, s az élet nagy része az utcán, a teraszokon, a kávézókban, az éttermekben zajlik reggeltől késő estig. Az emberek a péknél isszák meg az első kávéjukat, tömegesen. Tizenegy és fél tizenkettő között zsúfoltak a kávézók, mert tízóraiznak az emberek. S még éjjel egykor sem áll le a pezsgés. Az érintés, az ölelés, a vállveregetés szinte kizárhatatlan része a kommunikációnak. Ezt hirtelen kijárási tilalommal szabályozni szinte inkvizíció. Lassan, nagyon lassan törődnek bele az új helyzetbe az emberek. De otthon ülni a spanyoloknak körülbelül olyan, mint egy csallóközinek megmászni a Himaláját. Viszont aktívak és találékonyak. Van, aki hangszeren játszik, énekel és táncol, az erkélyen tart előadást, magánkoncertet.

A környezetem kezdetben kissé süketen fogadta a híreket, a bejelentéseket. Pár nappal ezelőtt még a Spanyol Nagydíjra készültek a versenytáncosaim. A fejemet fogtam, amikor még a szüleik is magánórákat kértek tőlem, hogy meg legyen a várva várt siker. Amikor a fogamat szíva bejelentettem, hogy szerintem ez a verseny el fog maradni, értetlenül néztek rám. Aztán amikor hivatalosan közölték, hogy a koronavírus miatt nem lehet megtartani, jött a másik hullám, hogy akkor rendezzék meg a közönség kizárásával. De ezt is lefújták. Erre azzal jöttek, hogy akkor legalább edzés legyen. Mivel az sem lehet, most ott tartunk, hogy Skype-on keresztül gyakorolunk, és én otthonról, a lakásomban táncolva tanítok.

A spanyoloknak egyébként minden szabály szigorú. Korlátozva érzik magukat a szabadságukban. Én otthon megéltem a diktatúrát, a hetvenes években még egy járványt is, a száj- és körömfájást. Előttem nem ismeretlen fogalom a szigor, a rendelet. Szentpéteren gyerekkoromban hangszórós autóból kiabálták, hogy »öreg tollat veszünk!«. Valenciában most azt hallom a rendőrautóból, hogy »tisztelt lakosság, kérjük, tartsák be a kijárási tilalmat, különben büntetni fogunk«.”

Peremartoni Krisztina színésznő, Berkeley, Amerikai Egyesült Államok

„Én nemrég jöttem haza, Budapestre. A San Franciscó-i repülőtéren már érezhető volt a bizalmatlanság az útlevél-ellenőrzés során. Berkeley-ben, ahol lakom, még nyoma sem volt az aggodalomnak. A diákok buliztak, de az idősebb korosztály már figyelte a híreket. Az amerikaiak egyszerűen nem tudják felfogni, hogy velük milyen baj történhet. Március elején, amikor Isztambulon keresztül Budapestre jöttem, már ott vesztegelt egy hatalmas luxushajó a San Franciscó-i öbölben, több fertőzöttel. Irtó lassan esett le a tantusz az amerikai konyhaasztaloknál. Egy ország, ahol még nem volt háború, ártatlan és gyanútlan. Nincs túlélési stratégiája ilyen esetekre. Mindenki fél, hogy az egészségügyhöz kell fordulnia, mert a gyógyításért nem kis összeget kell fizetnie. Még akkor is, ha biztosítva vagy. A döntésem, hogy itthon akarok lenni a járvány idején, tudatos volt. Az ember nagyobb biztonságban érzi magát otthon. És örülök, hogy tizenkét órás repülőút után elmondhatom, egészségesen érkeztem haza.”

Fekete Zoltán táncos, koreográfus, Berlin

„Mivel bezárt a színház, az előadásokat lemondták, kényszerpihenőn vagyok. Anyagi tekintetben ez teljesen új helyzet. A feleségem dolgozik tovább. Nagyon büszke vagyok rá. Jelenleg ő a családfenntartó, és ha kell, majd hozzányúlunk a megtakarított pénzünkhöz. De van egy halvány reménysugár: azt írták a színházból, hogy megpróbálják kifizetni az elmaradt előadások gázsijának hetven százalékát. Nem akarják, hogy lehetetlen helyzetbe kerüljünk.

Berlinben még viszonylag normális a helyzet. Hároméves kisfiunkkal, akinek mindene a mozgás, a futás, amíg lehet, kijárunk a szabadba. Bringára ülünk, és megyünk az erdőbe, a tavakhoz. Szerencsére a város zöldövezetében lakunk, kerékpárral tíz perc távolságra a természettől. Reggel hattól este hatig kettesben vagyok a fiammal. Ajándékként tekintek erre a tizenkét órára. Minden percét élvezem. Komoly kihívás ez egy apának, hiszen nem kis kreativitásra van szüksége, hogy lefoglalja a gyereket. Az ember nem is tudja, milyen könnyű az élete, amíg vannak játszóterek. De most, hogy azok is be vannak zárva, se hinta, se csúszda, se mászóka, mindent nekem kell kitalálni. Amióta bezárt az ovi, a fiam is máshogy néz rám. Látom a szemében, hogy érti, most egész nap csak mi vagyunk, ő meg én, együtt, ketten, és ezt ő is rettenetesen élvezi. Szerintem a kialakult helyzet nagyon sok családnak fog segíteni közelebb kerülni egymáshoz. Minden rosszban van valami jó. Ezek a nehéz hetek, hónapok (?) nagyon szép időszakként hagynak majd nyomot a gyerekek lelkében. Apa és anya végre ráérnek, nem sietnek sehova, egész nap együtt vagyunk. Egy gyereknek nem kell több a boldogsághoz. S ha majd nem kapom meg a boltban a kedvenc sajtkrémemet, veszek másikat.”

 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/17. számában jelent meg❗️

 

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti❗️

https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Támogassa a vasárnapot

Bizonytalan időkben is biztos pont a Vasárnap. Hogy a gazdasági nehézségek ellenére fennmaradhasson, fokozottan szüksége van az Olvasók támogatására. Fizessen elő egyszerűen, online, és ha teheti, ezen túlmenően is támogassa a Vasárnapot!

Kattintson ide, hogy a járvány közben és után is legyen minden kedden Vasárnap!

Támogatom
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
Szigorúbb büntetések állatkínzásért

Szigorúbb büntetések állatkínzásért

Igor Matovič

Egy gyorsan elfelejtett választási ígéret

Lukasenka

Lukasenka a szavazatok 80,23 százalékával nyert az előzetes eredmények szerint

időjárás meleg

Kisebb záporok törhetik meg a kánikulát hétfőn

bejrúti robbanás

Sok a külföldi a bejrúti robbantás áldozatai között

Téma

Téma a VASÁRNAPBAN: Most megint összefogunk

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.