A világhoz való hozzáállásunk koronként, sőt generációnként változik. De vajon miképp változik az oktatásról és az ismeretanyagról alkotott kép egy-egy generáció tükrében? A múlt évezredben szerzett tapasztalatokkal is rendelkező Benyovszky Margit nyugalmazott pedagógussal vitatjuk meg a kérdést.
Ön hogy látja, mennyit változott a pedagógus eszköztára az elmúlt ötven évben?
Több mint tíz éve már nem vagyok a pályán. Visszagondolva az eltöltött aktív korszakomra, nagyon sok minden megváltozott. Felgyorsult az élet, az információk sokasága, közlésüknek módszere, átadása. Az eszköztár szegényes volt. Kezdetben rendelkezésünkre álltak a színes kréták, valamint az osztályban falra felfüggesztett, központilag kiadott nyelvtani és egyéb tantárgyakhoz kapcsolódó táblázatok. Később megjelent a magnó, diavetítő, gramofon, a bakelitlemezekre rögzített zene, vers, irodalmi részletek, majd a fénymásoló, melyek segítségével feladatlapokat készítettünk, aztán megjelentek a munkafüzetek, segítve a tananyag begyakorlását.
Erre felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mi szükséges ahhoz, hogy a fizikai eszköztáron túl a módszereit, ha kell, a hozzáállását is meg tudja újítani a pedagógus egy életen át? Van-e erre lehetőség a jelen oktatási modell mellett?
Amikor megjelent az oktatásban a számítógép, a pedagógusokat kötelezően tanfolyamra küldték. Délutánonként a szomszéd járás egyik iskolájában avattak be az új technikai csoda elméleti, majd gyakorlati ismereteibe. A tanfolyam végén egy konkrét tananyagot kellett feldolgozni, amelyet a szakbizottság kiértékelt, és az illető pedagógus megkapta az elismervényt. Én a számítógépről, működéséről szinte semmit sem tudtam, csak a port letörölni róla, és azzal a bizonyos gombbal bekapcsolni. Az iskolában nem használtuk, akkor nagyon nem érdekelt a dolog, visszagondolva, igen béna voltam, segítség nélkül nem jutottam egyről a kettőre. Mára, főként az unokáim (4, 7, 12 és 18 éves) segítségével, sokat fejlődtem, s a képességeim birtokában bizonyos szintet elértem, persze, vannak helyzetek, amikor megmosolyognak a hiányosságaim miatt, de ez nekem jóleső érzés. A modern technika megváltoztatta az életünket, ugyanakkor fontos tudatosítanunk, hogy a mostani helyzetben egyaránt adódnak nehézségek, amelyek negatívumként könyvelhetők el, valamint pozitívumok, amelyek segítik a hétköznapjaink gördülékenységét. Fontos lenne a számítógép előtti figyelemösszpontosításon kívül az élő beszédfejlesztést gyakorolni, s oktatási közegben ezt az osztálytársak és a pedagógus között kipróbálni. Most nagyon sajnálom a gyerekeket, hogy ilyen körülmények között kell elsajátítaniuk az előírt tananyagot.
Önnek volt-e keserű tapasztalata az elmúlt évtizedben az úgynevezett Y, Z és alfagenerációval?
Még tanítottam, amikor megjelent a mobiltelefon. A tehetősebb szülők ajándékba vették a gyermeküknek: volt, aki ezzel dicsekedett osztálytársai előtt. Az iskolában, osztályban óra közben nem volt szabad használni. Az osztályfőnök reggel begyűjtötte a diákoktól, és tanítás után visszaadta. Persze, ez a megoldás némely szülőnek nem tetszett. Ma már normális, hogy a gyermek hátán a táskával, kezében a mobillal érkezik az iskolába. A mai generációval kapcsolatos tapasztalataimat leszűrhetem az unokáimon, képben vagyok, mi a valóság az óvodától az érettségiig. Például az ovis akkor eszi meg az ételt, ha közben figyelheti a telefonban a kedvenc figuráját, hallgathatja az esetleg igénytelen énekét, követheti a táncát, mozgását.
S ha már a figyelemről beszélünk, érdemes lenne megvilágítani azt az oldalt is, hogy vajon miért nehezebb figyelésre bírni a mostani fiatalokat? Köze lehet ehhez a digitális térnek?
A tananyaggal kapcsolatos információkat sok esetben nem a tankönyv szolgáltatja, hanem az internet. Kattint egyet, és máris az információ birtokában van. Csakhogy az ilyen információk, ismeretek megmaradnak-e tartósan a gyermek fejében, abban nem vagyok egészen biztos. Az alapiskolában feladott lecke megoldását megtalálja az interneten, bemásolja és kész. Ismétlem, a digitális oktatás kapcsán sajnálom a gyerekeket, mert nincs fizikai kapcsolatuk a valós világgal, hiányzik a közvetlen kapcsolat a pedagógussal, osztálytársakkal. Lemaradnak sok mindenről, amit az élő környezet produkál: közös játék, szórakozás, versenyzés. Nincs igazi sikerélmény. Az alapiskolás kisunokám, a hétéves Dalma a leckén kívül szeret olvasni, felolvas a húgának, rendszeresen megfejtjük közösen a Vasárnap Huncutka rovatában közölt rejtvényeket, mindig megörül, amikor leközli a hetilap a rajzát.
Ez is lehet egy jó motiváció, igaz? Ön szerint milyen irányba halad ma az oktatási struktúra?
A jelenlegi iskolai, oktatási irányvonalat nem tudom értékelni, állandóan változik minden. Próbál ugyan lépést tartani a gyerekek érdeklődésével, de sok esetben sikertelenül, ha figyelembe vesszük az életkori szakaszokat. Számos példát láthatunk arra, amikor a pedagógusoknak és a diákoknak egyaránt stresszes az iskola. Nyugalmazott pedagógusként idézném dr. Strédl Terézia számomra örökérvényű gondolatát: „A ma pedagógusa a tegnap iskolájában készíti fel a holnap nemzedékét.”
Ha újra visszakanyarodunk pályája elejéhez: mit gondol, mennyiben volt más akkor tanítani, tanulásra bírni a diákokat?
Szerintem a rendszerváltás előtti időben a pedagógusnak elsősorban ideológiai téren kellett megfelelnie a feletteseinek. Politikai képzések, pártunk és kormányunk irányvonalát követve az iskolaév végén bizottság előtt vizsgázni. Akkor ez volt a megszokott, mondhatni, normális. Az előkészületekben minden órára fel kellett készülni nemcsak oktatási, hanem a szocializmus eszméinek megfelelő eszközök tekintetében is. A tanulókat viszont lehetett motiválni, akartak versenyeken szerepelni. Az iskolában évfolyamonként legalább két párhuzamos osztály volt. Osztályon belül és az osztályok között is megvolt az egészséges rivalizálás. A szorgalom, a tanulás eredménye mindig visszaköszönt, és ez a motiváció egyaránt hatott diákra, tanítóra és szülőre. A pályaválasztás komoly dolog volt. A gyerek sokszor külön járt fölkészítőre, hogy megírja a fölvételi tesztet, bejusson a kiválasztott iskolába. Izgalommal várta a szüleivel együtt a postást, mikor hozza a levelet, a hírt, vajon fölvették-e vagy sem? Ez az érzés kiveszőben van, gondolom én. A gyerek nem töri magát, a szülő elégedett, mert ez van, ezt kell szeretni.
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/1. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.