A diagnózis: meggyógyulni!

Visszapillantó

Az írás 2017-ben a Vasárnap 43. számában jelent meg. Azon az őszi délutánon, egy csendes kis kávézóban ültünk le beszélgetni. Őszintén mesélt a betegsége kialakulásáról, megpróbáltatásokról, nehézségekről, a barátokról, akik már az elején múlt időben beszéltek vele vagy épp róla. A gyógyulás reményéről, esélyekről, munkáról és természetesen tervekről. Egyetlen szó sem esett arról, hogy talán egy percig is töprengett volna azon, nem éli túl. Mikor sajnálni kezdték, és úgy beszéltek róla, mintha már nem is lenne köztük, tett egy fogadalmat: meggyógyul, és dolgozni fog! Mindkét álma teljesült, munkájának köszönhetően nagyon sok helyre eljutott. Mindene lett a fotózás, útjai során rengeteg csodálatos fotót készített. Volt még egy nagy álma. Idézem akkori szavait: „Szeretnék olyan iskolába jelentkezni, ahol elsajátíthatom a mesterfotózást. Munkám mellett szívesen megvalósítanám ezt is. És biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog!”

Találkozás

Minden történet egy folytatásos regény. Kíváncsiak vagyunk, vajon hogyan alakul egy-egy sors vagy életút. Nemrég újra felhívtam, hogy beszélgessünk. Boldogan mondott igent. Indulás előtt csak annyit mondott a telefonba. „Ha megérkezik, hívjon fel, én várni fogom.” A hangjából érezhető volt a tőle megszokott nyugalom, határozottság és az elégedettség. Mintha egy aprócska mosoly is kísérte volna a szavait.

Szűk folyosón vezet, mindenütt fehér falak (bár már észrevehető, hogy nem új az épület), hosszú lépcsőn megyünk fel oda, ahol most dolgozik. „Megérkeztünk” – visszhangzik szava a folyosón, és nyitja a kopottas ajtót. Aprócska helyiség, benne a legszükségesebbek: íróasztal, rajta személyi számítógép, fali polc, benne iratcsomók, egy kis asztal, szék és egy polc a személyes tárgyaknak. „Az irodám” – mondja mosolyogva. Látja a meglepettséget az arcomon, gyorsan hozzáteszi, ehhez tartozik még egy helyiség, és felnevet. Hellyel kínál, és én felteszem a kérdést, mi történt vele azóta, hogy találkoztunk. Mi lett az álmaival?

Új jövő

„Természetesen dolgoztam tovább. Eljutottam Ausztriába, Németországba, Amerikába, és még nagyon sok helyre. De egy idő után úgy éreztem, meg kellene állapodnom, és itthon szerettem volna megalapozni a jövőmet. Épp az adóbevallási papírokat intéztem, mikor megkérdezték, nem akarok-e belevágni egy magánvállalkozói projektbe. Természetesen mindig is tudtam, mivel szeretnék foglalkozni, mi az, ami valóban kitölti az életem. Így vágtam bele a múlt év februárjában. Elintéztük a szükséges iratokat, részt vettem egy tanfolyamon, ahol sikeres szóbeli és írásbeli vizsgát tettem. Aztán egy újabb ismerősöm szólt, hogy van kiadó helyiség is. Ha érdekel, nézzek utána. Ahhoz képest, hogy eleinte a lakásunkban színes kartonlapokból raktam össze a fotózáshoz nélkülözhetetlen hátteret, ez aranybányának bizonyult.”

Új barátok

Bár a fotósiskola nem jött össze, helyette lett valami más, valami életre szóló. Megismerkedett egy budapesti profi fotóssal, aki elismerően nyilatkozott a képeiről. Ezek után, meghívta Bécit a szécsényi Robinson fesztiválra. A fesztivál mellett szerveztek egy fotóstalálkozót, ahol kezdők, haladók sok újdonságot, érdekességet, fortélyt sajátíthattak el. A barátság természetesen megmaradt, rendszeresen találkoznak Budapesten. „Fantasztikus barátokra találtam. Általuk betekinthettem a kulisszák mögé. Megismertem többek között a videoklipek, filmforgatások készítésének fortélyait, és a tökéletes fénykép titkát. Sokat jelentett nekem a bátorításuk, hogy ne adjam fel, a biztatásuk, hogy sikerülni fog. Az ő hatásukra vágtam bele. És most itt tartok” – néz körül mosolyogva.

Valóra vált álom

Közben átsétálunk a másik helyiségbe. Nem nagy, ez az első, ami eszembe jut, de annál barátságosabb. A stúdióban lámpák, háttér, kellékek. Béci boldogan mesél tovább a terveiről. „Nagyon sokan keresnek fel, hogy fotót készítsek róluk. Legyen az egyéni, családi vagy ünnepi alkalom. A gyerekek kimondottan imádják. Szeretnek belebújni a „kosztümökbe”, amelyeket erre a célra vásároltam. Még a legkisebbek is.” A fogason pici sapkák, sálak, kesztyűk, hercegnői korona, a földön pöttyös labda, játékok. A képzeletnek semmi nem szab határt. Egy korabeli fotelon akad meg a tekintetem. Észreveszi, és gyorsan felvilágosítást kapok: „Bár megtévesztő másolata az eredeti darabnak, mégis erre vagyok a legbüszkébb – simítja végig a faragott széleket. Majd tovább mesél. – Szerencsére rengeteg felkérést kapok, a határon túlról is. A sors összehozott egy remek kamerással, aki fotóst keresett, és bár külön vállalkozásban dolgozunk, a meghívott eseményekre együtt megyünk. Rengeteg a munka, de így teljes az életem.”

Egészség, tervek

A három évvel ezelőtti huszonöt éves srácnak nyoma sincs. Egy fiatalember ül velem szemben, látszólag kicsattan az egészségtől. Magabiztos, boldog, céltudatos. Meg kell kérdeznem, hogy van most, kell-e még járnia kontrollvizsgálatokra. „Természetesen járok, Kassára minden félévben, Pozsonyba minden évben egyszer, de már csak vérvizsgálatra. Ötévente pedig csontvelőmintát vesznek. Legnagyobb örömömre minden rendben van. A fogadtatás a régi. Mintha haza mennék. Nagyon jó érzés így visszajárni, látogatóba – mondja nevetve. – Most minden energiámmal azon dolgozom, hogy tovább fejlesszem ezt a kis vállalkozást. Szeretném kihozni a legjobbat a munkámból, hogy minél pozitívabb visszajelzéseket kapjak. Későbbi terveim közt van még plakáttervezés, nagyobb kivitelű nyomda beszerzése. De jelenleg a fotózásnak szentelem minden időmet, azt szeretném a lehető legtökéletesebbre fejleszteni. A fotózás művészet, amivel nagyon sok mindent ki tudunk fejezni. Mert egy kép többet mond ezer szónál.”

Rajczi Emília

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 35. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene