A hideg, borongós napokon egy bögre forró tea új életre keltheti a testünket és a lelkünket. Így az ősz beköszöntével előkerülnek a különböző színes és mintás bögrék, a finomabbnál finomabb teakeverékek és persze a pokrócok, melyek alá bújva szürcsöljük a forró italt. Most meg is vizsgáljuk őt egy kicsit jobban, hogy a kortyolgatás mellé valami olvasnivaló is akadjon!
Kezdjük is a tea történetének elején. Ez a forró ital igencsak hosszú és gazdag múltra tekint vissza, évszázadok óta fogyasztják különböző kultúrákban, szerte mindenhol a világban.
A tea őshazájának Kínát tekintjük, ugyanis ők írtak először a leforrázott tealevelek jótékony hatásairól. Egy legenda szerint időszámításunk előtt 2700 körül élt a kínai császár, Shen Nung, aki nagyon ügyelt a tisztaságra, és az ivóvizét mindig felforralta fogyasztás előtt. Egyszer azonban a szél tealeveleket fújt a bugyogó vízzel teli edényébe. A levelek aranyszínűre színezték a vizet, és kellemes aromát kölcsönöztek neki. A császár kíváncsi volt, és kipróbálta az italt, ami azonnal felfrissítette őt.
Egy másik történet szerint maga Buddha fedezte fel a teát, amikor egy napon a kertben meditálva egy tealevél hullott csészéjébe. De létezik egy olyan japán monda is, amely szerint egy kegyes Buddha-követő, hogy imádkozás alatt a fáradtságot távol tartsa magától, levágta szemhéjait, és eldobta. Ebből keletkezett a teacserje, amiben erő lakozik, és elűzi az álmot.
A teafogyasztás aztán gyorsan elterjedt. A kínaiaknak egy könyvük is született erről az italról, amely az ősi teatermesztési és teakészítési módokat foglalta össze. A tea őshazája egyébként minden bizonnyal Észak-Burma és Délnyugat-Kína határán van, ahol még ma is vadon nőnek a teacserjék. Kína után először Japánban terjedt el a tea, aztán szép lassan az egész világon. De arról, hogy hogy jutott Európába, és hogy mit jelent a briteknek a teázás, legközelebb ejtünk szót.
Tudta?
Abból, hogy egyes népek hogyan hívják a teát, eldönthető, hogy mely kereskedelmi úton találkoztak azzal először. Például a szanszkrit, orosz, iráni, illetve néhány észak-európai nyelvben a teát csájnak ismerik, ami mutatja, hogy a teájukat valószínűleg nem a tengeri, hanem szárazföldi úton kapták, feltehetően északról.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.