Villámkritika minden Oscar-jelölt filmről

A Fabelman-család

Steven Spielberg életrajzi ihletésű filmje talán a legintelligensebb mozi előtt való tisztelgés, amit a tavalyi évtől kaptunk. Első ránézésre sablonos nosztalgiatúrának tűnhet, mely nincs híján a rendezőre jellemző, hatásvadász elemeknek, ám a felszín alatt egy keserédes vallomás rejtőzik arról, hogy az életen át tartó szenvedélyek nemcsak felszabadítanak, de olykor be is börtönöznek. A történet egyértelműen a címszereplő család életre keltésében remekel igazán, köszönhetően fantasztikus színészeinek, valamint az íróknak, akik pontosan tudják, mennyire kifürkészhetetlen viszony fűz egymáshoz szülőket és gyermekeket.

A sziget szellemei

Martin McDonagh újabb, fekete komédiába öntött kamaradrámában mesél nekünk az emberi lélek őrült végleteiről. Két, egymástól váratlanul elhidegült barát történetén keresztül bontakozik ki egy egész értekezés a konfliktusok természetéről, mely nemcsak az ír polgárháborúra, de a mindennapi viszályainkra is kivetíthető. Egyszerre nyomasztó és vicces, zavarba ejtő élmény, mely emberi pillanataiban tündököl a leginkább; amikor makulátlan színészgárdája emlékeztet rá, hogy a legegyszerűbb jellemek mögött is beható érzelmek lapulnak, melyek sokkal nagyobb hatással vannak a mindennapokra, mint gondolnánk.

A szomorúság háromszöge

Ruben Östlund szatírája az idei felhozatal talán „legművészibb” darabja. Egy ráérős, szemtelen középső ujj a felső tízezer felé, mely rosszalló fejcsóválásra sarkall, felháborít, majd a tetőponton pofátlanul magunkra hagy a gondolatainkkal. A legnagyobb hibája talán az, hogy három, egymáshoz csak lazán kapcsolódó kisfilm fasírtjának érződik, és bizonyos jelenetei jóval tovább tartanak a szükségesnél. Minden eleméről visít, hogy inkább rövid, mintsem hosszú távon akar velünk maradni, és ha nem is tartozik az év izgalmasabb élményei közé, írói bravúrjainak köszönhetően egyértelműen az egyik legérdekesebb.

Avatar: A víz útja

James Cameron 13 év után elhozta nekünk minden idők legnagyobb mozijának méltó utódját. A víz útja talán a leggyengébb film az idei jelöltek között, technikai megvalósítása viszont annyira lehengerlő, hogy nem szabad szó nélkül elmenni mellette. A design és a számítógépes animációk már-már erotikus kapcsolódása egy olyan élményre invitál, mely annak ellenére is rendkívüli, hogy karaktereiben és cselekményében meglehetősen középszerű. Mondandója szájbarágós, moralitása kikezdhető, a világa azonban beszippant, és nem ereszt addig, amíg könnyeket nem hullajtottunk egy kirekesztett űrbálna pálfordulásán.

Elvis

Baz Luhrmann tomboló életrajzi filmjének legmerészebb húzása az, hogy nyíltan felvállalja: nem érdekli a címszereplő belső világa. Sokkal inkább az a célja, hogy minket, akik csupán emlékét őrizzük a legendának, elkalauzoljon egy olyan korba, amikor még nőket izzasztott és polgárt pukkasztott. Látványában és hanghatásában is lenyűgöző korrajz, mely azért sajnos megbotlik a rendező szokásos gödreiben. A kapkodó vágás és a kíméletlen játékidő a türelmesebbeket is próbára teszik majd, de ha ez az ára annak, hogy Austin Butler káprázatos alakításában a Király még egyszer, utoljára visszatérjen közénk, ám legyen.

Minden, mindenhol, mindenkor

Danielsék tavaly megajándékozták a világot minden idők egyik legkreatívabb és legsokatmondóbb sci-fijével. Multiverzumkalandjuk úgy válik korunk tökéletes időkapszulájává, hogy mellette egy pillanatra sem ülteti cserepadra a fantasztikus ötleteket és kirobbanó akciójeleneteket. Az a fajta film, amely az egyik pillanatban még virsliujjú emberekkel nevettet, a következőben pedig költői gondolatokkal fojt bele gyönyörű szomorúságába. Komolyság és különcség tökéletes szimfóniája, mely a generációs szakadéktól kezdve a „rohanó világ” kliséig megannyi témát boncolgat és értelmez újra őrült, de mégis menthetetlenül emberi lelkületében.

Nyugaton a helyzet változatlan

Edward Berger talán minden idők leglátványosabb európai filmjével lepte meg a Netflix előfizetőit. A híres, első világháborús regény modern feldolgozása hátat fordít a melodramatikus, háborús sablonoknak, és helyette nyersen elborzaszt 150 percen keresztül. Ebből azért néhányat az adaptáció során el lehetett volna hagyni, a ritmust megtöri ugyanis néhány felesleges történetszál, ám a rémisztő csatajelenetek, a szánalmas karaktersorsok és a tolakodó, de elemi erővel bíró zene mégis magával ragadóvá kovácsolják az összképet. A befejezés pedig olyan szinten megráz és felháborít, hogy egyhamar biztos nem válunk meg az emlékétől.

Tár

Todd Field „életrajzi” drámája annak ellenére a felhozatal legérdekesebb jellemrajza, hogy főszereplője még csak nem is létezik. Cate Blanchett intenzív színészi játéka az év egyik legfelnőttebb élményét vezénylni profin megszerkesztett jelenetek és sejtelmes írói megoldások kereszttüzében, egészen a zseniálisan alázatos lezárásig. Az a fajta film, ami megköveteli, hogy rákapcsolódjunk sajátos tempójára, ahol nem oldódik fel minden szituáció, és elsőre gyakran nem világosak a szálak, melyek a szereplőket mozgatják. A kíváncsi néző azonban egy intelligens, aktuális állásfoglalást hall majd hírnévről és büszkeségről.

Top Gun: Maverick

Joseph Kosinski és Tom Cruise tavaly a modern idők egyik legszenzációsabb akciófilmjével kápráztatták el a közönségeket. A Maverick úgy állít emléket ikonikus elődjének, hogy annak jó és rossz vonásait is megőrzi. Egy bravúros húzással azonban minden hatásvadászatot nosztalgiává és minden giccset felhőtlen szórakozássá formál, melyek csupán megalapoznak annak, amiért mind ott vagyunk: a vadászgépeknek. A praktikus és számítógépes trükkök lenyűgöző kombinációja pedig egy olyan fináléban csúcsosodik ki, mely során ember legyen a talpán, aki nem dől előre a székben. Ritkaság, hogy egy film minden téren ennyire betaláljon.

Women Talking

Sarah Polley drámája nem hazudik a címével; tényleg arról szól, hogy nők beszélgetnek. Igazán érdekessé a téma és a kontextus teszik. Egy ámis közösség meggyötört nőtagjai próbálnak dűlőre jutni, hagyják-e ott a kolóniát, miután megtudják, hogy a férfiak éveken át begyógyszerezték és megerőszakolták őket. Polley forgatókönyve elegánsan hatalmazza fel a világ talán legalárendeltebb nőit, érzelmi kitörésekkel éppen úgy, mint találó, anekdotikus bölcsességekkel. Bár nem minden gondolat és nem minden szereplő működik tökéletesen, az összkép mégis felemelő reprezentációja egy témának, amiről nem lehet eleget beszélni.