Vili, a csoda

Már nagyon vár. Van némi lelkiismeret-furdalásom, mert régóta ígérgetem, hogy jövök, és Vili szigorúan szamon tartja, ha valaki valamit megígér. Ezt már megtapasztaltam a hosszú évek során, hisz 15 éves kora óta ismerem. Nem lehet becsapni, nem lehet neki hazudni, nem szabad eljátszani a bizalmát. Mert Vili mindenre emlékszik. Az ő lelke tiszta, semmi nem tudta beszennyezni, rossz irányba terelni. És sokkal, de sokkal erősebb, mint bárki hinné.

„Kínáld meg Klárit” – szól oda a nővérének, egykori egyetemi társamnak és máig barátnőmnek. Vilinek mindenre kiterjed a figyelme, de azt nem vette észre, hogy Julka már készíti a kávét. „No, Vilikém, mesélj a gyerekkorodról” – hívom táncba, mert arra már nem emlékszem, hogy Kassán vagy Királyhelmecen született.

„Szeretőm is volt”

„Ágcsernyőben – hangjában némi rosszallás, hogy nem tudom, de azon már neki is gondolkoznia kell, hogy mikor költöztek el. Julka besegít, hogy ’64-ben. –Tízévesen mentünk Kassára, ott is voltak mindenfélék, egy fiú lelökött a lépcsőről. Olyan jómadarak laktak az állomás mellett, ahol az iskolánk volt, akik rendre kinevettek, csúfoltak. De voltak barátaim is, Takács Laci Helmecen, neki pedellus volt az apja, meg volt egy szeretőm is, az első osztályban. Azóta sose láttam, meg se ismerném. Szép lány volt, Editnek hívták. Meg is csókoltam” – mondja és jó nagyot kacag.

Már akkor is nagy bitang voltál, jegyzem meg, és Vili nem tiltakozik.

„Ajaj! Voltam én még sokszor szerelmes. Sokszor, bizony” – úgy tűnik, mindegyikre mégse emlékszik, mert Julkát nyaggatja, hogy ki volt az, akivel egyszer egy lakodalomban táncolt. Azt viszont leszögezi, hogy: „Rossz fiú voltam. Egyszer szöggel az apu Wartburgját is bestartoltam, mert az autókat már kisfiúként nagyon szerettem, de hogy nekem legyen autóm, arra nem vágytam. Nincs hajtásim.”

Hirtelen aztán témát vált. „Helmecen a portára jártunk, Kovács nagyanyám és nagyapám ott lakott, ott főztük a szilvalekvárt. Az unokatestvérek is oda jártak, ott találkozott a család. Sokan voltunk. Ma már sokan nem élnek. Szerettem Helmecen lenni, de Kassán is remek volt. Előbb a Terasz lakótelepen jártam iskolába, ott laktunk, aztán negyedik osztályban áttettek a városba. Szerettem iskolába járni. Szerettem a tanítókat, minden tantárgyat, főleg a történelmet. A számtant viszont nem szerettem. Még most se megy a fejembe. Négyesem volt matematikából. De azért jó volt” – sorolja a tanítóit, az osztálytársak nevét, ha valami nem jut eszébe, addig sanyargatja az agyát, amíg meg nem elevenedik az emlék. Addig nem tágít, amíg elő nem kaparja, hiába próbálom másra terelni a figyelmét.

Csodálkozásomra Julka szólal meg: „Arra is emlékszik, hogy tízéves koromban, ő még nem volt hét, milyen gomb volt a ruhámon.”

Öcsi, mert kicsi korban így becézték, a Tátrában tanult meg síelni. „Poprádon jártam korcsolyázni, arra Juli tanított, de már réges-rég nem volt a lábamon. Síelni meg a balkon alatt tanultam meg” – erről jut eszébe a hoki, aminek fanatikus szurkolója. Már Kassán ott ült a lelátón, Miloslav Klíma doktortól, a válogatott orvosától, aki a család jó ismerőse, jegyeket, hokimezt, korongot meg miegyebet kapott ajándékba. Pozsonyban régóta bérlete van. Nem tudom, hogy a Slovan egyetlen meccsét is kihagyta volna. A hokiról szóló könyvek ott tornyosulnak a szobája könyvespolcán. Névről ismer minden hokistát.

Szerették, de volt, aki bántotta

Vili Kassán elvégezte a kilenc osztályt, utána három évig otthon volt. A szülők a vasgyárban dolgoztak, az édesapja közgazdászként, az anyukája darusként, s amikor Vili betöltötte a 18. évét, őt is felvették a gyárba, édesapja védőszárnyai alatt dolgozott.

„Volt ott egy Gramata nevű ember, ő mondta anyunak, hogy Vilko milyen ügyes.” Az anyuka azonban szigorú asszony volt, nem akarta, hogy azt higgyék, kivételeznek a fiával. Józanul viszont azt is tudta, hogy Vilinek a saját keretein belül van egy természetes intelligenciája, logikája, amivel össze tudja kombinálni a dolgokat, s nem lenne jó, ha csak otthon ücsörögne, vagy intézetbe járna.

Vilit az emberek hamar megszerették, nemcsak a vasgyárban, hanem mindenütt, ahova később került. Voltak azonban rossz élményei is, pedig dolgos, szorgalmas fiú volt, mindent megcsinált, amit mondtak neki, s mindenkinek segített. Kérni sem kellett, mert észrevette, ha valakinek valamire szüksége volt, ha valami bántotta. Egyesek azonban nem jó szemmel nézték a másságát, csúnya dolgokat műveltek vele, bár ő ezeket az emlékeket igyekszik elzárni. Julka eszébe juttatja azt, amikor seprűvel megverték, de ő csak legyint, hogy: „Ó, ez semmi! De volt úgy, hogy írtak egy levelet, hogy húzzák le a fizetésemet. Akkor nagyon felment a vérnyomásom. Aztán kiütötték egy fogamat, de én nem bántottam senkit… Elmentem segédnek egy másik részlegbe.”

A csapást is hősiesen viselte

Édesapját korán veszítette el, Vili bácsi 1987-ben hirtelen hagyta itt a családot. Még nem volt hatvanéves. Szörnyű csapás volt, mindenki attól rettegett, hogy fog rá reagálni Vili, hogy fogja elviselni. Julka akkor már férjnél volt, Pozsonyban lakott. Édesanyjuknak az volt a legnagyobb gondja, hogy ha vele is történne valami, a fia ne maradjon egyedül. Később az tűnt a legjobb megoldásnak, ha ők is felköltöznek a fővárosba. 1995-ben egy háromszobás lakótelepi lakásban találtak új otthonra. Vili édesanyjának az volt a legfontosabb, hogy közel tudja a családot egymáshoz, ami sikerült is.

Vili Pozsonyban hamar beilleszkedett, dolgozni kezdett, előbb kifutóként és mindenesként a nővére cégében, majd a Műszaki Egyetem Könyvtárában, amelyet a sógora nővére vezetett. Mindenki csodálta, milyen tájékozódási képessége van, mennyire megbízható, fegyelmezett. Soha sehol nem volt rá panasz, mindenütt hasznossá tette magát. És barátokat szerzett. Rengeteg ember van körülötte, meg sem tudnám mind jegyezni. A család közeli barátja, a híres tenor, Peter Dvorský is, aki többször meghívta Vilit az előadásaira.

Angyalok vigyáznak rá

Egész életét szerető család körében élte le, édesanyja, Teri néni halála után ott volt a védőangyala, Julka. Julkában soha fel sem merült, hogy az öccsét intézetbe adja, hogy valaki más gondoskodjon róla. Olyan szimbiózisban élnek ők, hogy néha szavak nélkül is megértik egymást. Vili, bár neki is voltak és vannak rossz napjai, csüng a nővérén.

Egy szép napon mégis kitalálta, hogy ő emberek között akar lenni, beköltözött hát a légi otthonba. Külön szobát kapott, mert mindig nagyon kényes volt a higiéniára és a dolgaira. Magas vérnyomása, némi szívproblémája mellett nem volt vele különösebb gond, de amikor a Covid beütött, ő is elkapta a betegséget. Magasra szökött a láza, fájt a feje, hányingere volt. Kétoldali tüdőgyulladással került kórházba, ahol semmi jóval nem kecsegtették.

„Nem marad más, mint imádkozni érte” – mondták ki kerek-perec Julkának, miután Vilit lélegeztetőgépre kapcsolták, és fokozatosan álltak le a belső szervei. Valahányszor megcsörrent Julka telefonja, ő a félelemtől összerezzent, úgy gondolta, vége, eljött a pillanat. Aztán egy nap a telefonban közölték vele, hazaviheti az öccsét. Julka rohant be a kórházba, ahol a nem kevésbé elképedt orvosok azzal fogadták, hogy a férfi minden eredménye normalizálódott, az értékek pedig óráról órára javulnak.

Vili újra beköltözött a nővére házában levő lakásába, s újra éli a maga megszokott életét. Bevásárol a nővérének, reggelente megveszi az újságokat, délután bemegy a városba, elkávézgat ismerősökkel, eljár színházba, koncertekre. Minden érdekli, ami körülötte és a világban történik. Néha örül, néha dühös a dolgok menete láttán, mert az ő igazságos világának nem felel meg a rendetlenség, a zűrzavar, a hazugság. Vili ezt sosem fogja elfogadni. Mert ő a VILI.