Sztárunk: Németh Sándor

Németh Sándor, a budapesti Operettszínház egykori sztárja, Jászai Mari-díjas, kiváló és érdemes művésze, örökös tagja, világszerte ünnepelt táncoskomikusa, a Csárdáskirálynő örök Bóni grófja, és ugyancsak híres felesége, Gaby Bischof osztrák színésznő. Két megnyerően derűs, finom humorérzékkel megáldott ember csodás összhangban, évtizedek óta harmonikus házasságban. Németh Sándor neve a hatvanas évek közepétől fogalom az operett világában. Fénykorát élte a műfaj, amikor huszonkét évesen berobbant a legnagyobbak közé. Országos népszerűségét azzal is fokozni tudta, hogy Párizstól New Yorkon át egészen Tokióig, a világ legrangosabb színpadjain emelte a magyar operett rangját. És most itt ül előttem. Kellemes egyéniségével, szemmel látható életszeretetével egyetlen perc alatt képes lenyűgözni az embert. Nyolcvanadik születésnapját ünnepelte februárban, de sem az alkatán, sem a vitalitásán nem fogott az idő.

Mikor vett búcsút a színpadtól?
Hét éve már, hogy abbahagytam. A Csókolj meg, Katám!-ban a címszereplő apját játszottam. Nagyon hálás vagyok a hosszú és sikeres színpadi életemért, különösen a nagy zeneszerzőnek, Kálmán Imrének, aki a „házasságközvetítőnk” is volt, hiszen a Csárdáskirálynőben hozott össze Gabyval. Negyvenkét éve vagyunk együtt, és még ma is boldogan fogjuk egymás kezét.

Nehéz volt a színpadi búcsú?
Egyáltalán nem. Ötven évig színpadon voltam. Párhuzamosan játszottam Budapesten, Bécsben, Münchenben, meghívtak Los Angelesbe, az Operába, ahol háromezer néző előtt énekeltem amerikai produkcióban a Csárdáskirálynő Feri bácsiját angolul.

Legendás szerepét, Bóni grófot hol játszotta utoljára?
Az ausztriai Mörbischben, 1990-ben. Én rendeztem az előadást, és én voltam Bóni, Gaby pedig Stázi. A szövegkönyvet is ő írta. Mindketten ott vettünk búcsút a szerepünktől.

Az Operettszínház „aranycsapatának” tagja volt Budapesten. A királynő, Honthy Hanna miképpen viszonyult fiatal pályatársához
Ment a Csókolj meg, Katám! Eredetileg a fiatal Latabár Kálmán játszotta az egyik szerepet. Pécshez kötötte a szerződése, egyszer nem tudták egyeztetni. Egy minisztériumi ösztöndíjast hívtak a helyére. Két hétig próbáltak vele. Én egy kis szerepet játszottam a darabban. Páger Antal ott dolgozó felesége kérdezte tőlem: „Sanyikám, meg tudná gyorsan tanulni Latabár szerepét?” Tudom, mondtam, mert minden szerepet tudtam. Megmutattam, és másnap már én játszottam. De előtte még bementem Sárdy Jánoshoz, ő volt Petrucchio. Elnézést kértem tőle, hogy másnap délelőtt miattam kell próbára jönnie. „Nem szívesen jövök be – felelte -, de miattad megteszem.” Előadás után odajött hozzám, és csak annyit mondott: „Nem bántam meg, hogy bejöttem.”

De Honthy Hanna?
Ő is megnézte ezt az előadást. Akkor készült Csiky Gergely A nagymama című darabjának zenés változatára. Fiú unokáját Latabár Kálmán játszotta volna. Honthy és a rendező, Szendrő József azonban engem választottak. Honthy később azt nyilatkozta: „Két unokám van. Lehoczky Zsuzsa az egyik, akit már nagyon ismernek, Németh Sándor a másik, akiről még nagyon sokat fognak hallani.” Honthy tényleg szeretett. „Ha én hátulról, középen jövök be a színpadra – mondta –, te menj jobbra, a szélére!” Igen, feleltem. Utánam szólt. „Nem igen! Köszönöm!” Akkor még így beszéltek a fiatalokkal. Honthy Hanna azt szerette, aki profi volt. Ha valakivel hússzor kellett próbálni egy jelenetet, arra nagyon haragudott. A Csárdáskirálynőben ő volt Cecília, én voltam Bóni.

Ugyanezt a szerepet a darab Szinetár Miklós rendezte filmváltozatában Psota Irén játszotta. Ön abban is Bóni gróf volt.
Psotát a Hello, Dolly!-ban ismertem meg. Ő volt Dolly, én Cornelius. Volt egy szilveszteri duettünk a televízióban. De sokat játszottam Lehoczky Zsuzsával, Galambos Erzsivel, Felföldi Anikóval és Kovács Zsuzsával. Az Operettszínházban éveken keresztül ők voltak a partnereim.

A koreográfusok sem tudták zavarba hozni. Úgy táncolt, mint Gene Kelly, akkora energiával, olyan eleganciával.
Játszottuk a West Side Storyt, én voltam Riff, Bogár Richárd a koreográfus. A színház táncosai mind Balettintézetet végeztek. Hamarabb megtanultam a lépéseket, mint ők. Én a tánccal mindig gyorsan készen voltam. A modernebb darabok koreográfiája nekem mindig jobban állt. Ez volt a szerencsém.

Anna Moffóval könnyű dolga volt a Csárdáskirálynő filmváltozatában?
Nemzedékének egyik vezető amerikai operaénekesnője volt. Remek kolléga, isteni ember. New Yorkban vendégszerepeltünk a Volksoper Csárdáskirálynőjével. Akkor már Feri bácsit játszottam a darabban. Negyvenéves voltam. A fél világot bejártuk az előadással. Imádták a nézők. New Yorkban két nagy sztár jött gratulálni az előadás után. Anna Mofffo és Martha Eggert, a magyar származású amerikai koloratúrszoprán. Azt mondta: „Tudja, ebben az előadásban csak magának van szíve!” Harminc évig enyém volt a szerep a Volksoperben. A hetvenedik születésnapomon játszottam utoljára.

Bécsben a Raimundtheaterben kezdett, később lépett át a Volksoperbe.
A Raimundtheaterben találkoztam és játszottam először Gabyval. Rengeteget köszönhetek neki. A koronavírus idején ő mentette meg az életemet. Minden orvoshoz jött velem. Mindenkinek megmondta, mit csináljon. Ha ő nincs, ma aligha ülnék itt. A németnyelv-tudásomon is ő csiszolt a legtöbbet. Amikor kijöttem Bécsbe, még csak kicsit tudtam németül. Hiába tanultam, a 18. leckénél nem jutottam tovább. Annyira lefoglalt a színház, hogy nem maradt sem időm, sem energiám a nyelvleckékre. A színpadon sok minden ragadt rám, de az igazi nyelvtanárom mégis Gaby volt. Minden szerepemet magnetofonra mondta, aztán meghallgatta a kiejtésemet, és kijavított. A szövegtanulással sosem volt gondom. Már az első próbán tökéletesen tudtam. Gaby egy igazi csoda. Elképesztően sokoldalú ember.

Színésznőként pedig a kisujjában a szakma.
Bécsben szinte minden színházban játszott, Rökk Marikával is a Theater an der Wienben. Igazgató voltam egy darabig Budapesten. Igyekeztem keveset játszani, hogy a fiatalok nagyobb teret kapjanak az Operettszínházban. Bécsben játszottam, Münchenben gálaműsorokban szerepeltünk Gabyval, ő állította össze a műsort. Akkoriban Pesten éltünk, megtanult magyarul. Szinetár Miklós lett utánam az igazgató. Kérdezte Gabyt, nem maradna-e továbbra is az Operettszínház kötelékében, ami óriási elismerés volt számára.

Bóni gróf dalát, a Jaj, mamám!-at Tokióban japánul énekelte. Emlékszik még a szövegre?
Hogyne! Az angol, a német és az orosz szöveg is megvan még a fejemben. Japánban többször vendégszerepeltünk, nagyon megszerettem az országot. Az egyik előadás szünetében a japán televízió interjút készített a főszereplőkkel. Volksoper turné volt. Ott állt előttem a csinos japán riporternő, és magyarul szólt hozzám: „Kedves művész úr, elkezdhetjük?” Osztrák társulat egyetlen magyar szereplővel, mégis kerestek valakit, aki magyarul tud beszélni velem. Ilyenek a japánok. A hölgy Budapesten végzett a Zeneakadémián.

Bécsben gyorsan elfogadták?
A Bühne (Színpad) nevű osztrák szaklap 1979-ben engem választott az év operettszínészének. 2006-ban pedig Érdemkereszttel tüntettek ki, amely mind a mai napig nagy megtiszteltetés számomra.

Budapest irányában mennyi nosztalgiát érez?
Nem sokat foglalkozom én ezzel. Jól érzem magam Bécsben. Ezt elsősorban Gabynak köszönhetem. Sok mindent meg tudtunk valósítani együtt. A magánéletben is, nemcsak szakmailag. A nosztalgia csak akkor fog el, amikor a szüleimre és Sanyi fiamra gondolok, akivel telefonon naponta beszélünk.

Ő jó nevű ügyvéd Budapesten.
Gabyval is csodálatos a kapcsolata, nemcsak velem. Hatévesen jött velem Bécsbe. Úgy megszerették egymást, hogy Gaby a saját fiaként tekint rá. Pedig neki is elég sűrű az élete. Ma már nem nagyon járunk színházba. Sem Bécsben, sem Budapesten. Elég volt. Mindennek megvan a maga ideje. Kettőnk pályája igazán kiteljesedett. Ezért tudtuk időben befejezni.

Legifjabb évei szülővárosához, Szombathelyhez kötik. Arrafelé sem húzza a szíve?
Rövid ideig éltem Szombathelyen. Édesapám sportrepülő-oktató volt. Négyévesen az ölében ülve repültem először. Nyolcéves voltam, amikor Ózd mellé, Bánrévére helyezték a repülőteret. Ott laktunk majdnem tíz évig. Szombathely egyébként többször bevillan az emlékezetembe. Tizenhat évesen már egyedül szálltam fel egy vitorlázó repülővel. Amióta édesapám meghalt, egyszer voltam csak kint, az ottani repülőtéren. Most már csak a szüleim sírjához járunk.

A színház után belépett valami az életébe?
Volt egy nagyon jó barátunk. Már nem él. Pilótaként dolgozott a Lufthansánál. Egyszer nála vendégeskedtünk Münchenben. Régóta golfozott. Vett egy új golfkészletet magának, a régit meg nekem ajándékozta. Két évig a pincében állt a szett. Aztán… van itt, a közelben egy kis golfpálya. Egyszer elmentünk mellette. Kéthetes kurzust hirdettek kezdőknek. Ha már a barátom nekem adta a készletet, legalább kipróbálom, mondtam a feleségemnek. Ha mész, megyek én is, felelte. Mindketten letettük a vizsgát. Azóta el vagyok veszve, annyira megszerettem. Gaby is nagyszerűen játszott, de a golfvizsga után folytatta az egykor abbahagyott egyetemi tanulmányait történelem, film-, színház- és médiatudomány szakon. Mindenből kitűnőre vizsgázott. A diplomamunkáját egy költői vénával megáldott első világháborús tábornokról, Karl Schnellerről írta. Könyv is született belőle. Gaby mindent tud, én mindent elfelejtek.

Szóval a golf… az adott új fényt a napjainak.
Régen későn ébredtem. Öt perccel tíz előtt estem be a próbára. Ma hatkor kelek, és nyolckor már kint vagyok a golfpályán. Csak a nagy melegben nem jártam. Most viszont újra. Hetente ötször.