Zöldfülű újságíró koromban előzetes megfontolás és információszerzés nélkül, de nagyon lelkesen ugrottam bele egy-egy témába. Igaz, akkoriban még nem volt lehetőségem arra, hogy utánanézzek a leendő riportalanynak, és a neve alapján rákeressek a közösségi oldalakon, vagy fotókat, esetleg korábbi cikkeket találjak róla a világhálón.
Ehelyett megesett, hogy a saját kíváncsiságom hálójába csavarodtam, mert vonzott a „titok”. Valósággal égetett ez a szó, amikor benne virított a szerkesztőségnek küldött levélben, vagy a telefonbeszélgetés során hangzott el, hogy a leendő riportalanynak van egy „titka”, amit megosztana az olvasókkal.
Mit rejtenek a muskátlis ablakok?
Kalandos utam volt az egyik járási székhelyhez közeli lankás falucskába, ahol a dombtetőn egy mesébe illő lakra bukkantam. Gizi nénit kerestem, és egyáltalán nem zavart, hogy a helyiek kissé értetlenkedve néznek rám: vajon mit akarhatok tőle? Rég volt, de úgy emlékszem, egy munkaruhás férfitől kérdezősködtem a lenti kereszteződésnél, majd egy idősebb bácsitól a kútnál, mindketten készségesek voltak, de azért fejcsóválva megkérdezték búcsúzáskor: biztos oda akarok-e menni, nem tévesztettem el a nevet? Kapucsengő nem volt, a kiabálásra senki sem jött ki az udvarra, még kutya sem volt a háznál, ezért merészen bekopogtattam az ajtaján. Gizi néni csak nagy sokára nyitotta ki, ám azt láttam, hogy előbb, egy ideig a függöny mögül figyelt engem. Bemutatkoztam, mire hunyorított egyet, és azt mondta, már várt nagyon, végre kitárja titkát a világ előtt. Hellyel nem kínált, csak a szűkös folyosó sejtelmes homályában mesélt suttogva. Először csak néztem, ahogy mozog reszkető ajka, majd bátortalanul megkérdeztem, tán csak nincs beteg a háznál, hogy suttognunk kell. Azt mondta, mindenütt lehallgató készülék van, onnantól kezdve már a muskátlik sem tűntek túl barátságosnak az ablakban, mert egy karlendítéssel a szoba felé, egy másikkal a virágos ablakok irányába mutatott. Gizi néni halkan elmondta, rendszeres látogatói vannak, az égi királyság legfelségesebb szentjei érkeznek hozzá. Sajnos, az ellenséges erők nem akarják, hogy tartsa velük a kapcsolatot, ezért folyamatosan megfigyelik. Gondolom, nem lehetett nem észrevenni, amilyen elkerekedett szemekkel néztem rá, amikor megkérdeztem, hogy ha ez ekkora titok, akkor miért hívott meg engem? Mi lesz a dolgom ezekután? Hátranéztem, nem zárta-e reteszre a bejárati ajtót, hátha a nagy közös titkunkkal immár itt maradunk majd szépen együtt. Szívem a torkomban dobogott. Szerencsére Gizi néni hozott egy pohár vizet – bár hozzátette, sosem lehet tudni, hátha már a csapvizet is mérgezik az ellenséges megfigyelői –, majd a lényegre tért. Azt mondta, azért hívott újságírót, hogy a titkát most már a nyilvánosságra hozza, és ha valami baj érné, mindenkinek tudnia kell, mi áll a háttérben. Vizet nem ittam, szépen elköszöntem tőle, bár marasztalni kívánt, hogy sok még ezzel kapcsolatban a mesélnivalója. Titkát azóta is őrzöm, bár amikor Gizi nénitől egyenesen a községházára vettem utamat, ott szóltak, hogy ők régóta ismerik a „titkot”. Ártalmatlan, kissé félénk emberként jellemezték a vendéglátómat, aki kissé furcsa, de nem bánt senkit, néhány alkalommal volt gyógykezelésen is.
A fantáziadús hölgy „titka”
Könnyen bele lehet esni a csapdába. Másodszor is sikerült. Ifjú riporterként többször felhívott egy középkorú nő, és arra kért, okvetlenül látogassam meg. Azt állította, hogy olyan félelmetes titkot hordoz évek óta magában, amit meg kell osztania valakivel. Ezt a történetet azért is röstellem kissé, mert rengeteg időm ment rá a segítséget kérő hölgy meghallgatására, újra és újra telefonált, további részletekkel traktált. Volt egy fiatalabb élettársa, aki időnként rejtélyes módon eltűnt, aztán jelentős összeggel bukkant elő. Külföldi munkavállalóként ezen igazából nem volt semmi furcsa. Ám riportalanyom azt állította, hogy a férfi nem gyári munkásként dolgozik, hanem az éjszakában. Állítólag ilyenkor elnyeli az alvilág, talán drogot árul, de az is lehet, hogy pornózik. Ilyenkor maga elé nézett a nő, majd a füle hegyéig elvörösödött. Azt is mondta, talán ezzel magyarázható, hogy valahányszor hazatér, kér valami harapnivalót, és elalszik. Majd ismét hetekre eltűnik. Ragaszkodtam ahhoz, hogy adjon elérhetőséget a párjára, mindenképpen meg kellett hallgatnom az ő történetét is, hátha valami hatalmas félreértésről van szó. Mindig úgy rendezte a találkozásainkat, hogy még véletlenül se beszélhessek a férfivel. Természetesen cikk nem született soha. A férfivel végül teljesen véletlenül futottam össze a vasútállomáson, amikor késett a vonatom. Felismertem a róla mutatott fotók alapján. Amikor beavattam a történetbe és élettársaként említettem a riportalanyomat, hatalmasat kacagott. „Sem alvilág, sem drog, sem pornó. Külföldön dolgozom, ápolóként. Nem sok közöm van már a hölgyhöz, sajnálatból látogatom időnként. Teljesen elhidegültünk egymástól. Nem tudta elfogadni a helyzetet, ezért vállaltam még több munkát odakint. Fenyegetőzött, aztán különféle rejtélyes, titkos dolgokat kezdett kitalálni, terjeszteni rólam. Soha eszembe sem jutott volna, hogy ebbe még a sajtót is bevonja. Kérem, ne haragudjon rá! Időnként segítem anyagilag, mert munkanélküli lett, és nem akarom, hogy elveszítse a lakását” – mondta a férfi.
A titkok néha olyanok, mint amikor az embernek egy másik, párhuzamos valósága van. Néha könnyebb élni ezekkel a titkokkal, mint szembesülni a sivár, eseménytelen hétköznapokkal vagy a kudarcélménnyel. Nem szabad azonban, hogy ezek a titkok túlnőjenek rajtunk. Kérem, kíméljék a sajtó munkatársait azok a kalandorok, akiken a titkok mégis elhatalmasodnának.
Száz Ildikó,
a szerző az Új Szó munkatársa
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/9. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.