Mentőöv a rákból

Félve közelítek, mert újra kezelésre jár. Nem akarom még jobban feltépni a sebeit. Nem tapintatlan, ha faggatom? Nem túl komolyan, de mégis, a vidámságot teljesen félretéve? Kínoz a bizonytalanság, rég nem volt bennem ekkora kétely. Aztán meghallom a hangját. Biztató, kedves, szelíden hívogató, tele van szeretettel és bájjal. Nincs benne se bú, se bánat, se elkeseredés, egyszeriben olyan a hangulat, mint amikor két jóbarát leül egy kávé mellett csevegni. Őszintén. Kellemesen. Felszabadultan.

Gyógyulás művészettel

Minden alkotási folyamat pozitív energiákat szabadít fel, különösen akkor, ha az alkotó úgy érzi, hogy odafigyelnek rá, s munkájával másoknak is segíthet. S ez a fiatal, élettel teli pozsonyi hölgy pontosan ezt élte és éli meg még ma is. Kicsit újraéli a legszebb éveit, amikor megérinti a múzsa. Négyéves korától néptáncegyüttesben táncolt az érettségiig, az Opera színpadán énekelt, versikéket írt. De ez nem volt neki elég, meg akarta váltani a világot, ezért a Comenius Egyetem Pedagógiai Karára jelentkezett, szociális munkát és pszichológiát tanult. „Mégsem ez lett a hivatásom, még befejezés előtt otthagytam az egyetemet, amely megtanított más szemmel látni az embereket, és hogy mit nem szeretnék csinálni az életben. Ezt fontos tudni! Egy műépítésznél kezdtem dolgozni, később én vezettem a tervezőirodát. Építészeti középiskolát végeztem, ott sok mindent megtanultam, nem állt tőlem távol a szakma. Az ezredforduló után egy produkciós társaságnál lettem irodavezető, innen mentem szülési szabadságra, Miško 2012-ben született” – meséli. Katarína minden lépését a művészet kíséri, pedig annak idején nem gondolta, hogy később ez tölti ki az életét. És hogy még meg is él majd belőle.

A sors furcsa játéka

A sors furcsa játékaként a betegség ébresztette rá, hogy ez az ő útja. Számos ilyen játékot tartogat az élet. A szülési szabadsága még véget sem ért, amikor a felhőtlen boldogságot rémálom váltotta fel: kiderült, hogy emlőrákja van. „Olyan volt, mintha kiléptem volna önmagamból, s mintha egy film pergett volna a szemem előtt. Az agyam nem akarta felfogni a valóságot. A kisfiam még hároméves sem volt, amikor az orvos kimondta a diagnózist. Felfoghatatlan volt, addig tízévenként, ha egyszer voltam beteg. Nem ittam, nem cigiztem, családi öröklődés nincs, s egyszer csak egy csütörtöki napon csomót találtam a mellemben. Hétfőn volt tervben a szűrővizsgálatom, de nem vártam, rögtön elmentem a nőgyógyászomhoz, s bár nem volt időpontom, beverekedtem magam a rendelőbe. A nővérkének azt mondtam, hogy nem tágítok az ajtó elől, valami azt súgta, hogy a dolognak azonnal a végére kell járnom. A doktornő megvizsgált, s azt mondta, hogy ez egy zsírcsomó, vegyek a gyógyszertárban homeopatikus szert. Nem vettem, elmentem a szonográfiai vizsgálatra, de ott sem láttak semmi gyanúsat, mert nem az emlőben volt a csomó, hanem följebb, úgy egy centire a kulcscsont alatt. Megmutattam a vizsgálatot végző orvosnak, hogy én hol fedeztem fel, s ő is rátalált azon a helyen. A mammográfia sem mutatta ki, ott is ugyanaz történt, mint előzőleg. Aztán elküldtek biopsziára. Ott a doktor ugyan nem akarta kommentálni, de annyit mondott, hogy nincs jó érzése. 2014 decembere volt, egy héttel karácsony előtt. Azzal küldtek el, hogy ne gondoljak rá, élvezzem az ünnepet, jöjjek vissza január elején. Akkor rögtön befektetettek a kórházba, mondván, jobb lesz eltávolítani a csomót. Két hét múlva megjött a szövettani eredmény, amely kimutatta a rákot, de szerencsére nem volt áttét sem a belső szervekben, sem a nyirokcsomóban.”

Kiújult a rák

Az onkológus mégis kemoterápiát, hormonális és biológiai kezelést is elrendelt, mondván, jobb megelőzni a bajt. Havonta, majd háromhavonta járt terápiára, s öt év elteltével úgy gondolta, már be is fejezhetné, de az orvosa azzal állt elő, hogy túl magasak a tumormarkerek, azonnal CT-vizsgálatra kell mennie.

„Két napra rá felhívott, hogy azonnal jöjjek. Közölte, hogy áttéteket találtak az egész szervezetben: a májban, a tüdőben, a csontokban. Amikor magamhoz tértem a sokk után, rákérdeztem, hogy van-e egyáltalán értelme a kemoterápiának, de ő rám hagyta a döntést. Mintát vettek a májból, s rájöttek, hogy pontosan az a típusú daganat tért vissza, ami előtte volt, a HER2, azzal a különbséggel, hogy most áttétek is képződtek. Az orvos azzal biztatott, hogy bár nem jó az eredmény, de tudnak vele mit kezdeni. Újabb kezelés várt rám, tavaly júliusig kaptam a kemoterápiát, aztán a biológiai és hormonális terápiát, és hála Istennek itt vagyok.”

Mintha elvonatkoztatta volna magát minden rossztól, úgy beszél az eseményekről. Nemcsak magát, de a szeretteit is védeni, óvni szeretné. „Beállítottam magam arra, hogy ez az én problémám, nekem kell vele megküzdenem. Hiszek abban, hogy minden okkal történik, nekem magamnak kell rendeznem az életemet, saját magamban keresni a megoldást. Nem mondtam kerek perec azt, mint előtte, hogy jól van, kievickélek belőle, hanem úgy vagyok vele, hogy miért kell mindenáron erősnek lennem!? Meg kellett tanulnom, hogy a könnyek nem a gyengeség jelei, miért ne engedhetnék utat nekik, elvégre negyven után is ragaszkodom az élethez. Nem félek, a félelem rossz dolog, a kisfiamnak sem ígérgetem, hogy meggyógyulok, egészséges leszek. Nem akarom becsapni, mert nem tudom, meddig kapok tartózkodási engedélyt, meddig ölelhetem magamhoz a szeretteimet, meddig gyönyörködhetek az ég kékjében. Épp abban az évben, amikor rákos lettem, hirtelen meghalt az anyukám. Jó nagy terhet rakott rám az élet. Kórházban voltam, s mindenki azt írta nekem, hogy ne félj, Kati! És hogy minden rendben lesz... Tudom, hogy őszintén segíteni akartak, de folyton arra kellett gondolnom, hogy honnan tudják. Az sem esett jól, ha azt mondták, te egy harcos vagy, hát harcolj! Az emberek sokszor nem tudják, mit kellene mondani, hát ilyeneket mondanak, pedig az ilyen frázisok sem mindig helyénvalók. Én nem éreztem jól magam. Elég lenne, ha csak megkérdezték volna, hogy rosszul érzed magad? Meg kell végre szabadulni a tabuktól, őszintén beszélni, nevükön nevezni a dolgokat.”

Odaállt a festőállványhoz

Bár pszichológiát tanult, az ilyenfajta felismerésekhez élettapasztalata juttatta. Megtanulta másképp érzékelni magát, jobban figyelni, mint azelőtt, ma már többet ad az intuícióira. Amolyan hatodik érzékkel mondogatja, hogy most ülj le, pihenj. Tudatosabban él. Nem akarja elfecsérelni az életét.

Az ezredforduló után festegetett, de aztán abbahagyta. Amikor a műtét után hazajött a kórházból, a férjét elküldte, hogy vegyen festéket, vásznat, ecseteket. Mintha függő lenne, olyan erős késztetést érzett, hogy odaálljon a festőállványhoz. 2015. február 6-a volt, s egész éjjel el nem mozdult onnan. Hét képet festett, mindegyiken angyalkákat. Azóta sem tette le az ecsetet, több mint 1800 kép az eredménye, hét kiállítása volt. Azonkívül, hogy fest, másokat is beavat a festészet világába, gyerekeknek, felnőtteknek kurzusokat tart a szaleziánusok családi központjában. Azt mondja, hogy „ha ajándékot kapsz, azt oszd meg másokkal is!”

Két éve könyvet adott ki Sárga égboltos ország címmel, gondolatait, élete történeteit vetette papírra, hangolta össze képeivel, így pengetve meg mások lelkének húrjait, nem is sejtve, hogy mennyire megérinti majd sorstársait, közülük hánynak válik jóbarátjává, ad reményt és kínál fel mentőövet.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/30. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene