Köszönjük a Cseh-csodát!

Nem lesz többé lelkiismeret-furdalása, hogy az ünnepek előtt távol van a családtól, hogy a karácsonyi asztalnál is az edzésre gondol, hogy vigyáznia kell, mit ehet és mit nem. Egy-egy karácsonyi, szilveszteri bűnözés miatt szörnyű pokoljáráson ment keresztül, könnyen felszaladt rá három-négy kiló. Most már kedvence, a steak és a libamáj is asztalra kerülhet. Reggel kicsit tovább lustálkodhat, felhőtlenül élvezheti a fényeket. Bár Laci, aki pályafutása során folyton ott állt a kamerák fényében, a csillogás embere soha nem volt. Helyette ott a felesége, Cseh Diána, az édesanyja, a családja. Csak a tavaly augusztusban, 68 éves korában elhunyt szeretett édesapja, idősebb Cseh László, a magyar úszósport történetének első junior Európa-bajnoka, olimpikon, világ- és Európa-bajnoki döntős fog hiányozni. Ő volt Laci első tanítómestere, ő vitte le az uszodába, ő volt a leghűbb szurkolója.

Fia parádés utat járt be, olyan magasságokba kapaszkodott, ami keveseknek adatik meg. Az amerikai Michael Phelps és Ryan Lochte mellé. A nemzetközi mezőnyben eltöltött 19 év után szállt most ki, s bár még szomorkodunk, hogy többé nem látjuk, örülünk, hogy tanúi lehettünk a Cseh-csodának. „Ez volt az én időm, ez volt az én úszásom” – ezzel búcsúzott a tokiói olimpiai medencében, s még azt is megengedte magának, hogy így, „idősebb korára” elérzékenyüljön. Mostani beszélgetésünkig már feldolgozta a búcsút. Tárgyilagos, még mindig ugyanaz a Cseh Laci, akinek megismertem. Aki soha nem keresett kibúvókat, mindig állta a szavát. Igazi profiként. Minden idők egyik legsikeresebb úszójával az elmúlt három évtizedről, s az azt követő új időszámításról beszélgettünk.

Nagy bajnokok dilemmája, hogy a csúcson fejezzék-e be, vagy a leszálló ágban. A döntés fokozatosan érik a versenyzőben, vagy a pillanat műve?

Nekem nem jutott eszembe a dobogó tetején állva, hogy abba kellene hagynom. Akkor még azt éreztem, hogy ha ilyen jól megy, akkor miért?

Négyévesen kezdett úszni, Dublinban 18 évesen nyerte az első nemzetközi aranyat, az idei tokiói olimpián a 7. hellyel búcsúzott. A kettő között volt egy halom érem, nagy győzelmek. Mennyi munka, önmegtagadás, lemondás kellett mindehhez?

2002 decemberében volt az első nemzetközi érmem a riesai rövidpályás Európa-bajnokságon, 2003-ban pedig az első arany. Őszintén? Fejből nem tudom az érmek számát. Egyebet pedig nem lehet mérni. Ha jól sikerült egy verseny, ha kevésbé, mindkettőért ugyanannyit dolgoztam, a rossz úszásban is ugyanannyi munka van. Lehet, hogy néha még több is.

A tokiói 200 vegyes döntője volt az utolsó hivatalos versenye. Akkor úgy fogalmazott: „hálás lehetek azért, hogy itt vagyok, így le tudtam magamban zárni ezt az egészet.” Én hozzátenném, az úszósport lehet hálás, hogy volt egy Cseh Lacija.

Nem tudom… Igazából örültem, hogy ilyen szép karriert tudhatva magam mögött úgy hagyhattam abba, hogy lelkileg azt éreztem: eljött az idő. Nem sérülés vagy más miatt. Örülök, hogy vállaltam Tokiót, mert ha otthon nézem a versenyt, magamban mérgelődtem volna, hogy ennyit én is tudok, ott lenne a helyem. Örök életemben ez járt volna a fejemben. Szép volt a lezárás, bár igaz, hogy az időeredmény picit jobb is lehetett volna.

A hiányzó olimpiai arany azért kísért?

Nem! Mindent megtettem, de Michael Phelpset nem lehetett megszorítani, az ezüstérmeim is értékesek.

Ez egy nagyon okos megfogalmazás.

Ezt így csak pár éve élem meg, nem mindig volt így. Most már úgy vagyok vele, nem biztos, hogy az az abszolút mérőszám. Rájöttem, hogy olimpiai bajnoki cím nélkül is lehet egészséges életet élni. Talán ez volt az a pillanat, amikor megértettem, hogy nem csak attól leszek normális ember és sikeres sportoló, ha olimpiai bajnok vagyok. Ettől függetlenül elértem egy jó eredményt.

És olyan ember lett, aki nem hajlandó megalkudni, akinek az értékrendje nagyon a helyén van. Úgy hiszem ez fontosabb az ötkarikás győzelemnél.

Igazából nagyon sokáig az olimpiai aranyérem motivált. A végére sikerült külső segítséggel lelkileg tisztázni magamban, nem az a lényeg, hogy mindig a legjobb legyek, hanem hogy jól érezzem magamat. Ez fontosabb.

Ha nem titok, mi volt a külső segítség?

A feleségem, és emellett sportpszichológushoz jártam.

Nem kérdezem, hogy mi lett volna, ha nincs Phelps, de a vele való csaták óriási motivációt kínáltak. Ő volt a legnagyobb kihívás? Vagy Lochte?

Igen, Phelps volt a motivátor. Valamilyen szinten a példakép. Mindig őt akartam legyőzni, folyamatosan sarkallt, hogy még jobb legyek. Nélküle én sem tartanék itt. Kell a nagy kihívás, hogy az ember kiugró teljesítményekre legyen képes.

Tokióban érzékenyebb volt a szokottnál. Ezt a búcsú vagy a kor hozta?

Az elégedetlenség egyfajta külső hatásból is származott. Azt sulykolták belém, hogy ha jó vagy, az természetes. Ha rossz, akkor azért te vagy a hibás egyedül. Turi György idejében nem mosolyogva jártam az edzésre, inkább letörten. Nem azért, mert nem akartam edzeni, hanem azért, mert megszoktam. Nála célként fogalmazódott meg, hogy meg kell törni a versenyzőt. Csak amikor eljöttem Turitól Törökbálintra, ütköztek ki azok a traumák, melyeket a hosszú évek alatt elszenvedtem és magamba zártam. De igaz, hogy rengeteg gyönyörű versenyem is volt, csak én ezeket hajlamos voltam a szőnyeg alá söpörni, és csak azzal foglalkozni, ami kevésbé jó. Dolgoztunk azon, hogy ez változzon, lelkileg most át tudom érezni, amit véghez viszek.

Változtatott volna valamin, ha ezt előbb fölismeri?

Talán az elmúlt egy-két évben a versenyeimen, így a ’19-es világbajnokságon, egy kicsit jobban sikerülhettek volna. De minden okkal történik, fölösleges visszanézni és azon gondolkodni, mi lett volna ha, mit csinálhattam volna másképp.

A sikereit soha nem hangsúlyozta, mindig talált bennük valami kivetnivalót. Lehet, hogy épp ez, a maximalizmusa vitte fel a csúcsra?

Mindenképpen fontos volt, hogy próbáltam mindig a legjobbra törekedni, s amikor jó voltam, akkor is azon gondolkodtam, hogy tudnék még jobb lenni.

Az edzőn kívül ki volt az, akitől elfogadott tanácsot?

Édesapámtól, bár a végére már úgy éreztem, én már többet láttam az úszásból. A feleségem inkább az életvitelemmel kapcsolatban adott tanácsot.

Visszatérek a tokiói nyilatkozatához. Azt mondta, „most már lesz időm élvezni az életet”. Ez mit jelent Cseh László szótárában?

Azt jelenti, hogy nem az úszás körül forog minden. Szeretnék a feleségemmel lenni, közös programokat tervezni. Esténként nem azon gondolkodni, hogy korán reggel fel kell kelnem, és le kell mennem edzésre.

Tehát megtapasztalni, milyen a „másik” élet. Nem jár le az uszodába, nem követi a versenyeket?

Nem járok uszodába, a versenyeket is csak a médiából követem, félreálltam.

Ez amolyan lelki megtisztulás?

El kell tudnom szakadni, hogy ne hiányozzon annyira. Mert hiányzik. Próbálok higgadtabb lenni, a hétköznapokban is nyugodtabban élni, mert az úszás miatt, meg egyébként, olykor nagyon nyugtalan voltam. Onnantól, hogy leúsztam az utolsó kétszáz vegyesemet Tokióban, kezdődött az úszás nélküli életem. Ahhoz, hogy lemenjek úszni, még hagyok néhány hónapot magamnak, de utána valamilyen szinten biztos visszatérek. Imádom a vizet, otthon vagyok benne.

Tokióban már „nyugdíjasként” versenyzett, sikeres olimpikonként 32 év után 35 éves korától kaphatja az állami apanázst. Ez biztonságot jelent?

Mindig is józanul éltem, az évek alatt sikerült annyi pénzt félretenni, hogy a közeljövőben ne legyenek anyagi gondjaim.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/50-51. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene