A Benőke és Hanga, a kétnyelvű testvérek című kétnyelvű könyv bemutatóján a budapesti Szlovák Intézetben arról is szó esett, hogy bár a kötet két nyelven jelent meg, a szlovák olvasók még nem igazán fedezték fel. A közönség soraiból jött az ötlet, hogy talán egy ismert személyiség ajánlhatná pár sorban, ami a borítóra tett szalagon is elfér, hogy felkeltse a vásárlók figyelmét. Az ötlet mára megvalósult, Marosz Diána és Lucia Molnár Satinská könyvét jó szívvel, okos gondolatokkal ajánlja az olvasóknak Angelika Sbouli cseh színésznő, pszichológus.
Ön Prágában él, csak a Vallomás című film forgatása idején került kapcsolatba Szlovákiával. Az itt élő magyarokról, gondolom, keveset tudott. Hogyan fogadta, amikor kiadónk felkérte, hogy írjon ajánlást a könyvhöz?
Nagyon meglepett, de még inkább megtisztelt. Úgy éreztem, ez az, amiért a színészi munkámnak van értelme, hogy elveket tolmácsolhatok, értékek mellett állhatok ki. Rögtön igent mondtam, amint megtudtam, miről szól a könyv, és azonnal neki is kezdtem az olvasásnak.
És hogy tetszett?
Érdekesnek és elgondolkodtatónak találtam, maga az ötlet, hogy két nyelven adják ki a szerző rajzaival és még a fordító is két nyelven neveli a gyermekeit, fantasztikus. Tetszett az is, hogy a komoly mondanivalót milyen könnyed hangvétellel tolmácsolta a szerző, bár pszichológusként volt néhány dolog, amivel nem egészen értettem egyet.
Például?
Leginkább azzal, hogy mindent ki kell bírni, mert amit kibírunk, az megerősít. Ez nincs mindig így, van, ami megtör és életre szóló nyomot hagy bennünk. Értem, hogy kisebbségiként nagyon erős az emberben az érzés, hogy ki kell bírnia, ha gúnyolják, kirekesztik, rácsodálkoznak. Gyerekként magam is megéltem, de ma épp azért küzdök, hogy ez ne így működjön.
Mi a megoldás? Szembeszállni, küzdeni az igazunkért, az identitásunkért? Egy gyerek erre nincs felvértezve, vagy a habitusa sem feltétlenül olyan, hogy felvállalja a konfliktusokat.
Nem is neki van dolga ezzel, hanem a többségi környezetnek. Azt kell nevelni, befolyásolni, hogy elfogadóbb legyen, tanulja meg, hogy aki más, az nem kevesebb, gyengébb, rosszabb, hanem érdekesebb. Pszichológusként van egy elméletem, hogy a másokat kiközösítő, megbélyegző ember elsősorban önmagával elégedetlen, s ezt a frusztrációját vetíti ki másokra. Ezért inkább vele kell dolgozni.
Csodáltam a könyvben, hogy ösztönösen milyen okosan tudta ezt helyenként az anya kezelni, mennyire türelmesen magyarázta el mindenkinek, miért természetes és fontos számára, hogy a gyerekei beszéljenek magyarul.
Hogy látta az anya szinte emberfeletti küzdelmét, hogy a gyerekei ne csak konyhanyelven beszéljenek magyarul, de ismerjék az irodalmat, történelmet, kultúrát is?
Nehéz ehhez hozzászólnom, mert még nem vagyok anya. llyenkor, gondolom, minden idegsejt a gyermek érdekében aktivizálódik, de mégis fontosnak tartom, hogy egy nő ne csupán anya legyen, hanem feleség, partner is. Remélem, Benőke és Hanga anyukája emellett a hatalmas munka mellett meg tudta őrizni a saját identitását, és nem volt lelkiismeret-furdalása, mikor magával mert törődni.
Ön marokkói származású édesapjától örökölte a kreol bőrét. Találkozott emiatt megjegyzésekkel?
Voltak, aki azt hitték, hogy cigány vagyok, és lekezelően, ellenségesen kezeltek. De a rasszizmus, a diszkrimináció nemcsak azt jelenti, ha valakire ráförmednek, szidják, bántják, hanem azt is, ha minduntalan megkérdezik, miért sötét a bőre, miért beszél úgy, ahogy. Gyerekkoromban még természetesnek vettem, hogy mindenhol rákérdeznek a bőrszínemre, de a főiskolán egy Hollandiában tanult barátnőm felvilágosított, hogy már a puszta tény is, ha a vizsgán a tanárom azzal indít, hogy a származásom felől érdeklődik, a rasszizmus egy fajtája. Ekkor értettem meg, hogy tulajdonképpen az egész addigi életem erről szólt.
De kérdezhet valaki őszinte érdeklődéssel, hátsó szándék nélkül is…
Igen, de mivel ez folyton ismétlődik, mégis az szűrődik le az érintettben, hogy más, mint a többiek. A gyerekek nem szeretnének mások lenni, be akarnak olvadni a közösségbe.
Vagyis egy gyermek számára nem feltétlenül gazdagító a többnyelvű, többkultúrájú család?
Ezt nem mondanám, mert ha a család szeretetteljes, támogató, biztonságos, akkor sokat kaphat, de meg kellene tanítani arra is, hogyan kezelje a másságát. Ebben mifelénk még nagyok a hiányosságok.
Iskolai pszichológusként dolgozik. A gyerekeknél is erősödik az a tendencia, hogy kiközösítsék, bántalmazzák azokat a társaikat, akik mások, gyengébbek, szegényebbek?
Egyre több ilyen eset van, és a kezelésükhöz nem elég, hogy pszichológusként én beszélek a bántalmazókkal. Ebbe a munkába az osztályfőnököt és az összes többi pedagógust is be kell vonni, nekik is minden lehető összefüggésben beszélniük kell arról, hogy mindenki más, de ez nem ok arra, hogy bárkit kigúnyoljunk, bántsunk.
Ha egy közösségben valakit bántanak, az nyilván nem csak őt érinti. Az agresszorokban, de még a tétlen tanúkban is nyomot hagy.
Határozottan így van, a molesztálás az egész közösséget megbetegíti, mert minden tagját érinti, és minden kapcsolatot deformál. A legjobban, természetesen, az áldozat szenved, de a romboló hatás az agresszorokon és a cinkos némákon is megmutatkozik. Utóbbiak szerepét alábecsüljük, pedig azok, akik gyávaságból, számításból, félelemből hallgatnak és nem lépnek közbe, egész életükben magukon viselik ennek a nyomait.
Beléjük vésődik, hogy természetes dolog, ha valakit bántalmaznak, és senki nem áll a pártjára. Egy más közösségben később ők is áldozattá válhatnak, és elfogadják, mert azt tanulták meg, hogy az ember ilyen esetekben tehetetlen. Pedig nem az, csak tudatosítania kell, hogy megvan a saját méltósága és a joga, hogy segítséget kérjen.
A pedagógusok hajlandóak ezt megadni? Együttműködnek önnel?
Melyik mennyire. Általánosságban elmondható, hogy az alsó tagozatos pedagógusoknak még több az érzékük ahhoz, hogy biztonságos, szeretetteljes, egymást respektáló környezetet teremtsenek egy osztályközösségben. A felsőbb évfolyamokban már inkább a teljesítményen van a hangsúly, és alig foglalkoznak azzal, hogyan viselkednek egymással a diákok.
Kisebb gyerekekkel talán könnyebb is, mert jobban felnéznek a tanító nénire, bácsira.
Ez részben igaz, de az óvodai és alsó tagozatos pedagógusoknak nagyon nehéz a dolguk, mert nemcsak tantárgyat, hanem szocializációt is oktatnak. Másrészt a felső tagozaton is az a tapasztalatom, hogy amint valaki felkínálja a diákoknak a módszereket, hogyan javíthatnak a közösségi kapcsolataikon, élnek a lehetőséggel.
A gyerekek tőlünk, felnőttektől tanulják, hogy mindenkiben, aki más, ellenséget, veszélyforrást kell látni – legyen az menekült, homoszexuális, más nemzetiségű. Lehet egész társadalmakat kezelni, amikor a politikusok folyton az ellenségképpel manipulálnak?
Ez nagyon nehéz kérdés. Nem is tudok rá válaszolni, mert a politika világába nem látok bele. Csak azt tudom, hogy már az iskolákban beszélni kell arról, mi a populizmus és hogyan működik, iskolai parlamenteket kellene létrehozni, ahol a gyerekek megtanulhatják, hogy dönthetnek bizonyos dolgokról, de felelősséget is kell viselniük.
Visszatérve a könyvhöz, mi az, amiért leginkább ajánlaná az olvasóknak?
A gondolat, hogy már kisgyerekként hogyan dolgozhatjuk fel azt a nyugtalanító érzést, hogy mások vagyunk, mint a többiek. A súlyos elgondolkodtató téma ellenére a könyv nem szomorú, hanem könnyed, szórakoztató és mégis nagyon bölcs. A gyerekek észrevétlenül, a felnőttek tudatosan is tanulhatnak általa.
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/30. számában jelent meg
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.