Benkő Tímea: Tanári (részlet)

Orrvérzésig ismételgetjük az aktuális versikét, de Gergő nyelvérzéke egyenlő a nullával. Tomi meg az írás leckét veszi elő ugyanolyan kényszeredetten, mint bátyja a szlovákot. Mély sóhajtások kíséretében rajzolgatja az írott kis i-t, míg Gergővel számolunk:

– Ha a tíz vagonból álló szerelvényről hármat lekapcsolnak a vonatállomáson, mennyi marad?

– Tizenhárom? – találgat unottan Gergő.

– Hét – javítja ki Tomi, miközben elmélyülten radírozza az újabb félresikerült betűkezdeményt.

Viszont akkora csillagos egyeseket, mint Gergő hoz írás-olvasásból, én még életemben nem láttam ellenőrzőben.

A Kassák Lajos Gimnázium elsősei számára is megerőltető az iskolakezdés. Egymást már jól ismerik az augusztusi csapatépítőnek köszönhetően, ám a tanárok kilétével nincsenek mindig tisztában. Beszaladok az osztályukba tízperces szünetben, mert előző nap ott felejtettem az ablakpárkányukon Nyáry Krisztián Így szerettek ők könyvét, és a következő órán használni akarom az osztályomban. Kérdezem, milyen órájuk volt az imént. Síri csönd. Huszonhárom szempár pislog tanácstalanul egymásra.

– Melyik tanár volt bent? – próbálkozom tovább.

– Hát olyan szőke, alacsony, zöld ruhában, lapos talpú cipőben. Mint Csingiling, a tündér a Pán Péterből – sorolja a Lea.

Roppant találó jellemzés Kingára.

– Ezt ennyire megfigyelted, de nem tudod, miről beszélt negyvenöt percig?

Reményvesztett vállvonogatás. Nem tudja. Mindössze három mondatot írtak a füzetbe arról, hogy milyen tudomány a kémia és mi a tárgya, mégsem tudja felidézni. Már mindenki kuncog körülötte, mert a kémiafüzet ott hever előtte a padon.

Szóval, amikor az én órámon olyan figyelmesen támasztják az állukat, és érdeklődve pásztáznak a tekintetükkel, egy nagy kamu, hogy az köti le őket, hogyan lapultak a görög katonák a leleményes Odüsszeusz által épített trójai faló hasában, amiről olyan szenvedélyesen mesélek. Azt találgatják, melyik rajzfilmfigura vagyok.

A mai könnyű testi sértés után a II. A-ban egyébként biztos Toldi Miklós leszek. Arany János után szabadon: Repült az én krétám, ki tudja, hol állt meg…

Állok a tábla előtt, és teljesen beleélem magam a német klasszicizmusba. Ám hiába a szakszerű és érdekfeszítő magyarázat Goethe Faustjáról, Bálintot sokkal inkább lefoglalja, hogy sürgősen valami létfontosságú hírt közöljön a mögötte ülő Dáviddal. Nem tudom, tényleg nem tűrt halasztást a dolog, talán csakis ma, 10.25-kor lehetett átadni ezt az információt, mert különben valami katasztrófa történik, mint az amerikai akciófilmekben. Mindenesetre Bálint nagyon úgy tesz, mint akire az iskolai rendtartás idevonatkozó passzusa a tanórán való viselkedésről egyáltalán nem vonatkozik. Rászólok, visszafordul, tíz másodpercig úgy is tesz, mintha én kötném le a figyelmét. Folytatom a klasszikus drámai költemény elemzését. El-elrévedeztem az élet nagy kérdésein, rendületlenül írom a magamét a táblára, mígnem egy óvatlan pillanatban Bálint megint hátrafordul. Újfent rászólok. Mikor harmadszor is Dávidhoz beszél, mialatt én magyarázok nekik, mérgemben elhajítom a kezemből a krétát.

Ügyesen célzok, mert a helytelenkedő fiúnál landol. Abban a történelmi pillanatban, amikor ő visszafordul Dávidtól. Így nem hátulról a buksi fejét, hanem halálpontosan a jobb szemét találom el. Nem számított rá, vagy a reflexei mondtak csődöt, a szeme mindenesetre nyitva maradt. Hallottam már olyat, hogy valaki krétaport evett, mert be akart lázasodni, és állítólag ez tuti módszer rá. De isten a tanúm rá, hogy nem akartam diákon tesztelni az elméleti állítást.

Ki tudja? Talán minden jó szóval oktató-nevelő szakmabelivel előfordul az ilyesmi előbb-utóbb. Nagyon bánt a dolog, remélem, Bálint jól van. Az esti híradóban láttam, hogy egy magyarországi település iskolájában az egyik tornatanár eltalálta focilabdával tizenhét éves diákja arcát. A srác tenyérbe mászó módon viselkedett, s a tanár hozzávágta az első sporteszközt, ami keze ügyébe került. Ez a Primitivus Maximus a szemtanúk szerint pofátlanul beszólt: „Feljelentem, tudja meg!” És fel is jelentette.

Vekerdy Tamás írja valahol egy hasonló esetről: „Ez a gyerek valószínűleg azt hallotta otthon, hogy a tanár hülye, hát miért fogta volna vissza magát? Csak azt nem értem, az ilyennek szülője mégis miért gondolja, hogy a hülye tanárnak kéne megnevelnie az ő udvariatlan csemetéjét?”

– Mikor lettél ennyire agresszív? – érdeklődik életem párja, amikor elmesélem a napomat.

– Nem vagyok agresszív, csak elvesztettem a fejem – szabadkozom szégyellősen.

– Mégiscsak jó, hogy nem vettem meg azt a sokkolót, már a fogdában lennél. És attól visszhangozna a sajtó, hogy egy középiskolai tanár tettleg bántalmazott diákot – fejtegeti Botond.

– Egészen mostanáig azt hittem, ebben a történetben én vagyok az áldozat.

– Csak amíg a gyereknek nem esik baja.

– Hát, szegény sűrűn pislogott és könnyezett egy ideig, de úgy tűnt, nincs komolyabb baj. Az övék az egyetlen osztály, ahol még krétával írunk. A pedellus még nem győzte lecserélni a régi, fekete fatáblát új, fehér kerámiatáblára. Minden más tanteremben már filctollat használunk.

– Fogd az egészet a szerencsétlen pedellusra.

– Boti, támogass – fogom könyörgőre.

– A gyermekbántalmazásban? Hagyd abba a dobálózást.
 

Részlet munkatársunk frissen megjelent regényéből. A szerző a kézirat írása idején a Kisebbségi Kulturális Alap ösztöndíjában részesült