Ausztrália büszkesége: Geoffrey Rush

Karlovy Vary tavalyi fesztiválján mint friss életműdíjast a fesztiválpalota dugig megtelt nagymozijában állva éltette a közönség. Hetvenegyedik születésnapján több mint ezer néző lelkesen zengte neki, hogy: happy birthday, dear Geoffrey! (Boldog születésnapot, Geoffrey!)

David Helfgott zongoraművész a Ragyogj!-ban. Philip Henslowe színházigazgató a Szerelmes Shakespeare-ben. Trockij a Fridában. Einstein a Géniuszban. Marquis de Sade, a hírhedt pornográf író a Sade márki játékaiban. Lionel Logue, VI. György személyi logopédusa és beszédtanára A király beszédében. Alberto Giacometti svájci szobrász A végső portréban. Arany Glóbusz, filmkritikusok díja New Yorkban és Chicagóban. Nagy horderejű filmek és több mint hetven színpadi szerep.
Színes nyári ing, hosszú repülőút gyűrődéseit őrző lenvászon nadrág, velúrcipő. Első blikkre olyan, mint egy nyaralásból érkezett turista. Keresem a szavakat, nehogy megsértsem a kérdésemmel. Miért döntött úgy, hogy ilyen bő, tiritarka ingben lép közönség elé, és nem valami elegáns, ünnepi viseletben? Érti a célzást, mégsem szúr vissza. Viccesre fordítja a választ. Nem akartam kiöltözni, nehogy összetévesszenek Benicio del Toróval. Nézze csak meg jól ezt az inget! Ez nem hawaii minta. Rajta van minden, amiről Ausztrália híres. A házak, a malacok, a villanypóznák, a futballisták. Ezért vettem fel. Büszkén viselem.

Karlovy Vary, láthatja, ebből nem csinál nagy ügyet.
Hoztam én elegáns öltönyt is magammal, majd abban is látni fog.

Felvehet bármit, a csehek nem szólják meg.
Én is szeretem őket. Kétéves volt a fiam, négy a lányom, amikor először dolgoztam Prágában. A Nyomorultakat forgattuk a Moldva partján, a barrandovi stúdiókban és Brünn környékén. De itt készült Giuseppe Tornatore Senki többet című filmje is, amelyben egy vezető aukciósház világhírű, mégis magányos, antik műértője voltam. Húszéves koromtól negyvenötig csak színházban játszottam. Sosem gondoltam, hogy filmezni fogok. Aztán tessék, mi lett a vége?! Nagyot fordult velem a világ. A nyolcvanas évek elejétől egyfolytában filmezek. S ami még ennél is nagyobb öröm számomra: mind a negyven-negyvenöt filmet élvezettel csináltam. Egyikre sem mondom, hogy jaj, az borzalmas munka volt! Nincs olyan. Csehországba pedig mindig szívesen jövök. Öt évvel ezelőtt is itt forgattam. A feleségem írt egy sorozatot, ami részben itt játszódott. Sok inspirációt kaptam már ettől az országtól. Rengeteg szakmai tapasztalattal gazdagított. Az Einsteint is itt forgattuk. Tizenhárom éves voltam, amikor először láttam Jiří Srnec Fekete színházát. Teljesen lenyűgözött. Az egyetemen Josef és Karel Čapek darabját rendeztem, amelyet átjár a humor, az expresszionizmus, a társadalomkritika. Milos Forman filmjei is abban az időben értek utol. Azóta mindegyiket többször láttam. 1977-ben Párizsban folytattam színészi tanulmányokat. Ott találkoztam Bolek Polívka előadásaival. Olyan akartam lenni, mint ő. Most, hogy ennyi idő után itt, Karlovy Varyban összefutottunk, meg is mondtam neki, hogy te voltál a férfi múzsám, Bolek! Sok rendezővel dolgoztam. A legjobb színpadi színész akartam lenni. Shakespeare-szerepekre vágytam, de nem a Hamletre és nem is Macbethre, hanem a Bolondra a Lear királyban. A félkegyelműek, az idegileg labilis, a kiszámíthatatlan, a lecsúszott alakok vonzanak. Gogol abszurdjai.

Mivel jött el a nagy fordulat?
Hívott egy nap az ügynököm, hogy remek forgatókönyvet tart a kezében, azonnal menjek érte, olvassam el gyorsan. Ez volt David Helfgott története a Ragyogj! című filmben. Egy ausztrál zongoraművész, aki ideg-összeroppanás miatt tíz évet töltött elmegyógyintézetben. Isteni anyag volt, minden pontosan leírva. Izgatott a szerep. Színházban játszottam már hasonlót. Lovagolni nem tudok, nem vagyok hozzá elég izmos, ilyen szerepekre viszont tökéletesen alkalmasnak érzem magam. Elmeháborodott vagy csak zavart fickókat szívesen, bármikor, bármennyit. Ilyen figurákra specializálódtam. David Helfgott alakja azonnal megfogott. Három évbe telt, míg összejött a pénz a produkcióra, azalatt folyamatosan készültem a szerepre. Meghallgattam rengeteg Helfgott-interjút, megismertem a gyerekkorát, a betegségét, élete alakulását, és a fejembe vettem, hogy elhitetem a nézőkkel, én is vagyok olyan remek zongoraművész, mint ő. Természetesen rengeteget gyakoroltam, éjjel-nappal püföltem a zongorát. A Magyar rapszódiával a családtagjaim agyára mentem, mert annyiszor kellett végighallgatniuk. De még mindig nem állíthatom, hogy úgy játszom a hangszeren, ahogy szeretnék. Annyit sikerült elérnem, hogy az ujjaim hitelesen szaladnak a billentyűkön. Amúgy kis költségvetésű film volt ez. Más hangon szólt, mint a többi ausztrál alkotás, amely Cannes-t vette célba. Ez elsőként a Sundance-en és New Orleansban volt befutó. Aztán három hónapig utazgattam vele a világban. Hét Oscarra jelölték. Ausztrál film ekkora sikert nem aratott előtte.

A király beszédében is biztos volt? Hogy a siker ott sem maradhat el?
Melbourne peremkerületében laktam, oda küldték a forgatókönyvet. Úgy kézbesítették, mintha csak egy csecsemőt tettek volna a házam küszöbére. „Legyen a tiéd, és szeresd!” Bevittem, megetettem, felneveltem. A gyermekem neve: Lionel Logue. Egy Londonban élő, liberális szellemiségű ausztrál logopédus. Egy király és egy beszédtanár rendhagyó kapcsolata és konfliktusa, melynek szoros barátság a vége. Elolvastam a forgatókönyvet, és azt mondtam az ügynökömnek, hogy színdarabnak kiváló anyag, filmnek csapnivaló. Két férfi beszélget egy szobában, és tíz-tizenkét oldalas párbeszédek zajlanak köztük. Érdekel ez valakit? A királyt, VI. Györgyöt, II. Erzsébet apját alakító Colin Firth sem tudott egyértelmű választ adni a kérdésemre. A két férfi közül az egyik dadog. Mi ebben a különös? A forgatás előtt három héttel Tom Hopper, a rendező, Colin és én összeültünk. Rengeteget fejlesztettünk a történeten.

Honnan merített a legtöbbet Lionel Logue megformálásához?
Először is megtudtam, hogy amatőr színtársulatban játszott. Egy színpadra éhes terapeuta, aki szívvel-lélekkel segítette a beszédzavarokkal küzdő háborús veteránokat. Hat héttel a forgatás előtt pedig jelentkeztek Lionel unokái, hogy elmondják, otthon őrzik nagyapjuk naplóit, családi albumait és egy csomó fényképet. Meg is kaptam mindent, a naplókból ki is vettünk részleteket, hogy a forgatókönyv még színesebb legyen. Az is sokat segített a munkában, hogy a fényképek révén közelebb kerültem Lionelhez. Elegáns, jó megjelenésű férfiember volt. De ugyanezt elmondhatom Trockijról is, Frida Kahlo szeretőjéről. Mivel a földrajz mellett a történelem érdekel a leginkább, az orosz forradalom időszakáról is tudok egyet s mást, Trockijról pedig azt is, hogyan öltözködött. De a korabeli filmfelvételek még ehhez is hozzá tudtak tenni. Egyébként A király beszéde is kis költségvetésű, független film. Minden fontos díjat megkapott, ami megnyerhető. Bármilyen fesztiválra jutott is el, akkora sikere volt, mint a hatvanas években a Tűz van, babám!-nak. Tizenkét éve készült, de még a Covid alatt is vetítették. A londoni bemutató után együtt ebédeltem II. Erzsébettel. Volt még vagy harminc meghívott rajtam kívül. Nem kellett azon izgulnom, hogy mikor vétek az etikett szabályai ellen. Felismertem a villát, és koccintani is volt bátorságom a királynővel.

Colin Firth-ről is ejtene pár szót?
Ó, Colin! Remek fickó. Született komikus. Őrületes humorérzéke van. Sokszor megnevettetett a forgatáson. A legnehezebb jeleneteim előtt is képes volt bohóckodni. Nyelvtörőkkel jött, és arra kért, hogy mondjam utána. Hogy mi mennyit röhögtünk!

Barbossa kapitányként A Karib-tenger kalózaiban a fiatalok kedvence lett.
Kalózt játszani csuda jó, de legalább ennyire izgalmas volt A panamai szabó, John Boorman rendezése.

De Barbossa szerepében majmok voltak a partnerei.
Szívesen barátkoztam velük, bár a rendező megtiltotta. Nem akarta ugyanis, hogy jelenet közben a hajamban turkáljanak. A forgatás során egészen közel kerültünk egymáshoz. Azt kell, hogy mondjam, megszerettek a majmok. Egyikük még rajzolt is nekem. Nyugodtan állíthatom, hogy olyan a mű, mintha Jackson Pollocktól származna.

Nem sajnálja, hogy a filmben végül meg kellett halnia?
Nincs mit sajnálnom. Senki nem él örökké. Nagyon szép íve van a szerepnek. Élveztem, hogy egy ilyen arrogáns, intrikus, narcisztikus alakot játszhattam. A kalap rengeteget nyomott a latban. Amint a fejemre tette ajelmeztervező, tudtam, hogy már nem fogom levenni. Úgy jártam-keltem benne a fedélzeten, hogy a néző azt gondolja, enyém a hajó.

Barbossa és Jack Sparrow olyanok együtt, mint a jin és jang.
Mint egy idős házaspár.

Johnny Deppnél jobb partnert nem is kívánhatott volna.
Elképesztő fazon a fiú! Minden percben csodáltam őt. Gyalázatos, amin végig kellett mennie a bírósági per során, de az én szememben akkor is egy kedves, természetesen viselkedő, szerény, szórakoztató, vicces, szürreális fazon. Szinte minden szerepében láttam, ezért ki merem jelenteni, hogy Marlon Brando óta nincs még egy ilyen színész, aki minden alakításával újabb és újabb arcát mutatja. Figyeltem azt is, hogyan öltözködik. Szeretnék én is olyan eredeti pasi lenni, mint ő. Olyan bátran magamra venni mindent, ami tetszik. Hetvenegy évesen sajnos már nincs hozzá merszem.

A panamai szabóhoz, John Boorman rendezéséhez mennyit ült a varrógép mellett?
Sokat. Nagyon sokat. Boorman arra kért, a lehető legalaposabban és leggyorsabban sajátítsam el a szabászat egyszeregyét. De ahogy vívni és zongorázni is megtanultam, varrni is tudok már. Egy cinikus, kiégett, börtönviselt fószer vagyok a filmben, aki szabadulása után újrakezdi az életét, és azzal, hogy a felső tízezer szabója lesz, megcsinálja a szerencséjét. Remek szerep volt ez is. Extra kategória.

Európai kollégái között van valaki, akire ugyanúgy figyel, mint az amerikai Johnny Deppre?
Michael Caine-nek van egy jó kis intelme. „Ha híres színész leszel, sose vegyél hasított bőrből készült cipőt!”

De hiszen most is velúrcipőben van!
Csakhogy tudom, hova nem mehetek benne.

Hova nem?
Nyilvános WC-re. Mert könnyen úgy járhatnék, mint ő. Egy piszoár előtt állt, amikor felismerte őt egy férfi. „Úristen, Michael Caine!” Felé fordult, közben levizelte a cipőjét.

Oscar-díjas színészként most Amerika egyik leghíresebb komikusát, Groucho Marxot játssza, aki filmben, televízióban és rádióban is fényes karriert futott be.
Ez az ember zseni volt, de a nyolcvanas években már demens és elviselhetetlen. Gyorsan beszélt, sokszor érthetetlenül, nem lehetett tudni, hogy már valóban kihagy az agya, vagy csak eljátssza. Jó szerep. Nem szúrhatom el.

Hetvenegyedik születésnapja után megkérdezhetem, hogy tervezi, meddig szeretne élni?
Úristen! Mit lehet egy ilyen kérdésre válaszolni? Lehet, hogy holnap már fel sem ébredek. Mit tudom én! De az is megtörténhet, hogy hosszú életű leszek, mint az édesanyám. Pár héttel ezelőtt ünnepelte a kilencvenötödik születésnapját. Remélem, az ő génjeit örököltem.

***

A cikk a Vasárnap családi magazin 2023. március 14-ei számában jelent meg