Molnár Miriam naplója: Háború

Már több hónapja ott lebeg, de ha belefeledkezem abba, amit olvasok vagy fejtek, látványa újonnan ráébreszt arra, hogy még mindig és pont most háború folyik Ukrajnában.

Ukrán zászlók városszerte, magánházak, irodaépületek és üzletek előtt, az ablakokból kilógatva vagy az üvegre ragasztva, néha autókon és az emberek táskáin, például. New Yorkban sok ukrán lakik, sok ukrán leszármazott, elmondásuk szerint nagyon jólesik nekik, ha ilyen vizuálisan demonstratív módon is jelét adják az itteni emberek, hogy elítélik az orosz agressziót, és Ukrajnát támogatják.

Február végén, amikor kitört a háború, az itteniek, mint ahogy más krízishelyzetekben is láttam már, nagyon gyorsan összefogtak és adományokat gyűjtöttek, golyóálló mellényeket és sisakokat vásároltak ukrajnai rokonaik számára, menekülőutakat, szállást szerveztek ismerőseiknek. Mások felkutatták a helyi ukrán üzleteket, és onnan töltötték fel készleteiket. Az egyébként is népszerű Veselka ukrán étterem előtt hetekig hosszú sorban vártak a vendégek. A helyi újságok, a kis ingyenes laptól kezdve a nemzetközi New York Timesig hosszú cikkekben adtak hírt arról, hol és hogyan lehet hozzájárulni az ukrán nemzet önvédelméhez. Négy háborús hónap után csökkent ugyan az intenzitás, az emberek figyelme is másfelé terelődött talán, de a zászlók maradtak és emlékeztetnek.

Áprilisban véletlenül újra találkoztam Andriival, egy a harmincas évei elején járó, szerény és szorgalmas ukrán férfivel, akivel két éven át munkánk által hetente találkoztam. Akkori beszélgetéseinkből tudtam, hogy ukrán, hogy a családja egy része Ukrajnában él, és gyakran eszembe jutott a háború kitörése óta. Találkozásunkkor kiderült, a szülei még mindig Ukrajnában, nem akarták elhagyni lakásukat, nagyon féltette őket, de nem kívánt beszélni róla. Inkább elmesélte, milyenek az új kollégái, és hogy örül gyermeke iskolai sikereinek.

Június elején két kedves pozsonyi látogatónkkal együtt kimentünk a Brighton Beach nevű, főleg orosz ajkúak lakta negyedbe. Kíváncsi voltam, látunk-e ukrán vagy orosz szimpátiára utaló jeleket. Coney Islandről közelítettük meg az óceánparti sétányon Tatiana Grill nevű kedvenc éttermünket. Az étlap forgatása közben arra lettünk figyelmesek, hogy a főpincérnő egy nyurga fiatalembert kommandíroz oroszul, hogy töltsön vizet a várakozó vendégek poharába, vigyen étkészletet, szedje össze a használt tányérokat… Júra, ahogy a fiatalembert hívták, szó nélkül, félig futva teljesítette a parancsokat, majd szomorú, bizonytalan arcifejezéssel visszaállt a fal mellé, várva a következő utasítást. Kihasználtam az alkalmat, amikor pont nem futott sehova, és kérdeztem az egyik leves összetételéről, amire ő jó angollal azt válaszolta, nem tudja, mert ez az első napja itt. Tovább nem volt hajlandó társalogni, érthető módon. Az éttermet elhagyva vettem észre egy angol nyelvű, ukránokat támogató táblát. Megfordult a fejünkben, hogy Júra ukrán menekült, aki itt „brigádozik”.

Brighton Beach bevásárlóutcáján nem láttam sem orosz, sem ukrán zászlót. Az utcán, az élelmiszerüzletben és a metrómegállóban is orosz szót lehetett hallani. Feszültségnek jelét nem találtuk. A Tashkent élelmiszerboltban, mint a Tatiana étteremben is orosz, ukrán, grúz és más volt szovjet tagállam nemzeti ételei konfliktusmentesen megfértek egymás mellett.

Június elején Ralf svájci barátom járt Manhattanben. Ő mesélte, hogy Zürichben az egyik ismerőse befogadott egy kétgyerekes ukrán családot. A férjet, aki oroszországi orosz, ukrán felesége két hét után kitessékelte a közös lakásból, így néhány hétig Ralf nappalijában aludt. Nem is kellett nagyon kérdezgetni, mesélte, hogy miért akar elválni tőle a felesége, mert amikor több nap után megszólalt, kiderült, a hazug orosz propagandát ismétli. „A Nyugat végre elérte, amit akart”, mondta. Mégis mi lenne az, kérdezte Ralf. „Hát, hogy Oroszországgal háborúzzanak Ukrajnában” – jött a válasz. Ralf tovább érdeklődött: Nem Oroszország foglalta el katonáival a Krím-félszigetet 2014-ben? Nem Oroszország folytatott évek óta háborút Ukrajna keleti részén, hogy szakadár térséget hozzanak létre? Nem orosz bombák ölnek meg ukrán civileket február óta, nem orosz katonák erőszakolnak meg ukrán nőket és gyerekeket, rabolják ki az ukrán házakat, lakásokat? Az orosz vendég nem válaszolt.

Az irodám ablakait sok éven keresztül egy Ivan nevű orosz férfi vezette cég mosta tisztára, nagyon precízen dolgoztak, és feltűnően olcsón. A munkások nem nagyon tudtak angolul. Egyszer megkérdeztem, honnan jönnek, hogy minden alkalommal más felállásban érkeznek. Ukrajnából, mondta Ivan, itt kezdik nálam, amíg jobb munkát nem találnak. Majd hozzátette: oroszok egyébként, nem ukránok. Ukrajnában élő oroszok? – kérdeztem. Hát ők azt mondják, hogy ukránok, de ott azok mind oroszok, mondta Ivan. Talán ne más mondja meg, ki milyen nemzetiséghez tartozik, zártam le akkor a beszélgetést. Ez körülbelül 2015-ben volt, és nemcsak azért emlékszem rá, mert megdöbbentem, hanem mert azóta Ivan és munkásai nem jöttek hozzám többet ablakot mosni.