Meglátni a jót. Egy nővér feljegyzései

Igen, már egy jó ideje valóban nagyon nehéz pozitívan gondolkodni, pozitívan élni, vagy épp látni a világ napos oldalát. Hogy miért, arra talán nem kell külön kitérnem. Mindenütt ugyanaz a téma, és ha nem olvassuk is el, csak a hozzá irányuló véleményeket, szinte felkavarodik az ember gyomra. Egyszer azt mondta valaki, ha úgy érzed, nincs miért hálásnak lenned, vagy azt gondolod, hogy veled csak rossz dolgok történnek, vegyél egy papírt, és írj le csupán tíz dolgot, amiért hálás lehetsz, vagy tíz bár apró, de kellemes pillanatot, ami történt veled. Bevallom őszintén, az első öt szó még megvolt, de aztán bizony igencsak gondolkodnom kellett, mit írhatok még. Idővel viszont mindennap kezdtem egyre jobban figyelni az apró dolgokra, és meglátni bennük azt a kis jót. Ha egy napra csak egy is jutott, már azt éreztem, jó úton haladok. Bizony, idővel rájöttem, még a hibáimért is hálás lehetek.

Mindannyian tudjuk, ez azért nem ilyen egyszerű. A nehéz, nyomasztó helyzetek miatt frusztráltak leszünk, ingerültek, lehangoltak, és bizony egyre gyakrabban fordul elő, hogy a teljesen ismeretlen szakterületek mindentudóivá válnak néhányan.

Én ezt már nem bírom

Mondta egyik ismerősöm, mikor összefutottunk az utcán. „Annyira tehetetlennek érzem magam. Nevelem a gyerekeimet, itthon tanulok velük, egyik monitortól a másikig rohanok, olvasunk, számolunk, és úgy érzem, mégsem vagyok jó anya – tör ki könnyeivel küszködve a harmincas éveiben járó édesanya. – Mégis feleslegesnek érzem magam.” Próbálom vigasztalni, és megértetni vele, hogy jó anya és feleség, és hogy fáradozásának meglesz a gyümölcse. „De mikor?” – kérdez vissza, és érzem az irónia és a lehangoltság keverékét a hangjában. Hosszasan beszélgettünk, ő mesélt a gondjairól, én pedig próbáltam kicsit vigasztalni, kicsit mosolyra fakasztani, mire egyetlen mondatára szinte úgy csaptam le, mint sas az áldozatára. „Képzeld, a fiam tegnap egyest hozott matekból!” Ez volt a kulcs, visszavágtam. Na, látod, ez szuper! „Igen, de milyen áron?” – kérdezett vissza a tőle megszokott szomorúsággal. Hogy milyen? Ez a munkád gyümölcse. Benne van az erőfeszítésed, a fárasztó délutánok minden perce. És a gyermeked tanulás iránti tisztelete, és köszönete azokért a délutánokért.

Úgy érzem, nincs kiút

„Annyi minden összecsap most a fejem felett” – mondja az ötvenes éveiben járó hölgy. Csak ülök és hallgatom, várom, hogy folytassa, amit elkezdett. A kemoterápia után már újra kinőtt hajjal, sportosan elegánsra nyírt rövid frizurával ül velem szemben. „Végigcsináltam a kemoterápiát, és mikor úgy éreztem, jó úton haladok, felfedeztek egy újabb problémát. Szerinted túl lehet ezt élni?” Mit mondhatok erre? Mire válaszolhattam volna, már folytatta is. „Úgy döntöttem nem adom fel. Addig megyek, míg csak engedi az erőm. Én ebből az egészből csakis győztesen jöhetek ki, érted?” – néz rám teljes elszántsággal. Értem, hogyne érteném. Előtte az élet, tervei vannak, nem is lehet másképp. Annyira szerettem volna valami pozitívumot mondani, de mire megszólalhatnék, vidáman folytatja. „Tudod, mi éltet? Hogy augusztus végén férjhez adom a lányomat. Már alig várom, hogy láthassam mint boldog menyasszonyt. Sokat beszélgetünk, tervezünk.” És innentől kezdve, csak a jó dolgokat meséli tovább.

Rossz egyedül

„Ötven éve voltunk házasok. Nehéz megszokni, a hiányát. Azt, hogy nincs ott mellettem, hogy napközben nem tudok kinek beszámolni arról, mit hallottam a sarki kisboltban. Mindig megbeszéltük, másnap mi lesz a munka. Megterveztük a napot. Mindent együtt csináltunk. Rossz egyedül, nagyon rossz” – néz fel rám azzal a bölcs, könnytől fátyolos szemével. Egyre csak törölgeti az arcán végiggördülő könnycseppeket, és emlékezik. Csendben hallgatom. Ketten vagyunk a kis lakásban, ahol minden tárgy a férjére, az elmúlt közös ötven évre emlékezteti. Az egyedüllét, a szomorúság megbetegít. Azt mondja, azóta vannak egészségügyi problémái. Addig erős, mindent és bármit megoldó asszony volt. Aztán hirtelen felragyog az arca, és széles mosollyal, gyengédséggel a hangjában fogja meg a kezem. Arra kér, ne menjek még, van egy jó híre. Maradok. Örülök a mosolyának, újra azt a régi asszonyt látom, akit gyerekkorom óta ismerek. „Képzeld, megszületett a dédunokám. Egy kis csoda. Annyira boldog vagyok!” És mesélni kezd. Megszűnik a szomorúság. Mesél a kis csodáról, a mosolyáról, szeméről, arról, milyen erős, mennyire nyugodt baba. És csak mondja, mondja. Elfelejt minden rosszat, megszűnik minden fájdalom.

Félek

„Rákos vagyok! Meg fogok halni!” – mondja sírva, kétségbeesve. Nem jutok szóhoz, próbálom nyugtatni, elmondani, hogy ez nem ilyen egyszerű, hogy csak úgy feladjuk. De ő csak mondja, alig hagy szóhoz jutni, hogy bizony ez így van, ezt most így megmondták neki. Aztán ahogy tovább beszélgetünk kicsit nyugodtabban, kiderül, azt, hogy meg fog halni, senki nem mondta neki. Az orvos sem. „De én annyira félek. Mi lesz velem, hogyan lesz tovább? Bírom-e majd a kezeléseket?” Hosszú beszélgetések következtek. Családja, orvosai felkészítették a lehetséges rosszra, mellékhatásokra, de arra is, hogy nem szabad feladni, hisz mindent megtesznek majd érte. Ahogy a kezelések zajlottak, mindenki megszerette. Azt mondják, nyugodt, kiegyensúlyozott, kedves teremtés. És mit mond ő? „Tudja, mindenütt azt mondják, hogy most csak a Covid létezik, hogy másokkal már nem is törődnek. Pedig ez egyáltalán nincs így. Én már csak tudom. Minden hónapban meg kell jelennem az onkológián néhány napra, a kezelések miatt. Féltem, az igaz, de egy végtelenül odaadó és kedves csapattal találtam szemben magam. Annyi erőt, hitet és biztatást kapok tőlük, hogy egyre jobban érzem magam. Éltet a tudat, hogy az eredményeim javulnak, családom mindenben segít, biztatnak, erőt sugároznak. Most már látom, valóban nem lehet csak úgy feladni. Ha néha elszomorodom is, mindig felráznak, eszembe juttatják, mennyi jó történik velem. És én ezért csakis hálás lehetek” – mondja mosolyogva a hetvenes éveiben járó hölgy.

Igen, valóban nehéz meglátni a jót, de ha megpróbáljuk, mi magunk is alakítani tudjuk életünket, napjainkat. Ha egy írott szövegben találunk egy aprócska hibát, ahelyett, hogy rámutatnánk, talán a szöveg mondanivalójára kellene összpontosítanunk, és a hiba máris elvész. Ha arra panaszkodunk, hogy csak a következő hónap utolsó hetére kaptunk időpontot, gondoljunk arra, milyen jó, hogy egyáltalán sikerült felhívnunk az adott helyet. Azt hiszem, egy próbát megér, és ha már egyszer sikerült meglátni csak egyetlen jó dolgot egy napunkban, nyert ügyünk van. Ezáltal lelhetünk rá az egészségre, a jó közérzetre, derűre, találhatjuk meg a jó és harmonikus emberi kapcsolatokat.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/7. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene